Tegnap (6-án) volt három hónapja, hogy anyu elment. Ma (7-én) volt két éve, hogy anyu mohácsi lakására aláírtuk az adásvételi szerződést.
Most már arról beszéltünk, mikor hirdetjük meg...
Ma még (vasárnap) volt egy full extrás svédasztalos reggelink a hotelban. A kávén kívül minden iszonyatosan friss és finom.
Aztán a húgom vonatra szállt, én pedig Gyönknek vettem az irányt. Még a szállodából felhívtam a portát, hogy egyáltalán beengednek-e nem látogatási időben. A fiatalember nagyon készséges volt, így bemehettem.
Az én eddigi mamikám helyett egy nagyon gyenge, elesett nénit láttam. Nem eszik jól. A nővér azt mondta, most, hogy ott voltam vele ebédnél, legalább valamennyit evett... Kérdezte még így is anyut. Nagyon örült nekem, de szívfacsaró volt így látni: ennyire gyengének, elesettnek...
Amire hazavezettem, felcuccoltam a harmadikra, kipakoltam, valami irtóztatóan fáradt voltam. Alig tudtam nyitva tartani a szemeimet. Amikor végre eljött az alvásidő, akkor meg csak forgolódtam és nem tudtam elaludni. Eddig sem aludtam jól, de ez egyre rosszabb. Ma (8-án, hétfőn) ébredés után már szédelegtem a fáradtságtól. Aztán letoltam egy 8 és fél órás nonstop munkanapot... És foghúzásra kellene menni, meg ezer más dolog van, de egyszerűen nem tudom időben összehozni, az energiáról nem is beszélve... (Tudom, hogy magamon kell elsősorban segítenem, ha kis lépésekben is, de teszem, amit tehetek.)
