Anyu, te mindig ott voltál, bármi történt. Mindig ráértél, bármikor hívhattalak, mehettem hozzád. Akármilyen pitiáner, de számomra nagy gonddal mentem is, mindig megnyugtattál, támogattál, segítettél. Ha valamire nem tudtad a választ, azt mondtad: "Nehéz dolgok ezek".
Tavaly ilyenkor veled is beszéltük, hogy valahogy fura a fülem, mintha be lenne dugulva, és néha fáj. Sosem volt fül-orr-gégészeti problémám (a kiskori mandulaműtétet leszámítva), de beszéltünk róla, hogy elmegyek megnézetni.
Ma volt a napja.
A dobhártyámra volt fülzsír tokosodva, leszívta-levette (roppant kellemetlen), negyed-fél évente mennem kell ellenőrzésre.
No de...
Ha már ott voltam, megnézte az orromat is. Tudod, hogy mindig elégedetlen voltam az orrommal, mert hogy nagy. De a doki azt mondta: örüljek neki, mert belül is nagy, azaz sokkal könnyebben lélegzem, mint az átlag.
Ezután jött a garat. Az első másodpercben, ahogy belenézett a torkomba, megmondta, hogy rosszul alszom, megébredek éjszakánként, fáradt vagyok, amikor felkelek, és horkolok. A jobb -kivett- mandulám heges.
Jövő héten mennem kell hozzá a rendelőjébe (most magánrendelésen voltam). Te is tudod, hol van: az onkológia mellett. (Bakker, bírjam majd ki sírás nélkül...) Rendes volt: nem írt most be, hogy nála voltam, mert akkor magán úton kellene tovább menni. Lesz egy endoszkópos vizsgálat. Helyi érzéstelenítéssel fog ledugni az orromon keresztül egy kamerát. Aztán ír egy beutalót, amivel el kell mennem Pécsre, egy altatásban végzett vizsgálatra. Ha bármit találnak, műtét...
Nem akarok orvost (a négy orvosoddal tartottam a kapcsolatot az utolsó két hónapodban szinte napi szinten, heti kétszer jött a hospice orvosod november végétől, és hozzád még a háziorvos is kijött!), nem akarok vérvételt, bökdösést (az utolsó másfél hónapodban annyiszor, de annyiszor megböktelek..., mindegyik fájt nekem is...), nem akarok műtétet (három éve operáltak az endometriózissal..., téged négy éve emlő tumorral...)...
Amikor hazaértem, M. edzésen volt, a húgom wellnesezik, te nem vagy..., jesszus, olyan jó lenne valakinek elmondani. Nekem sokat segít, ha beszélhetek a gondjaimról. Kértem, hogy küldj egy jelet, hogy valahogy itt vagy, hogy hallasz, hogy segítesz... Sokáig csönd volt. Persze sírtam. (Sírok.) M. pakolt be, lejárt a mosogatógép. Jó, kipakolom, az megy sírás közben is. Kinyitottam, és... Benne volt a kis "tejmelegítő" nyeles lábosod, az egyik tálad és a mérőpohár, amit tőled hoztam át. Hát persze, hogy zokogtam, de most örömömben. És a húgom is jelzett, hogy hívhatom, így el tudtam mondani neki, amit neked mondtam volna...
Eszméletlenül, embertelenül, kegyetlenül nehéz, hogy nem vagy. Mindig az cseng a fülemben, amit akkor mondtál, amikor elbúcsúztál. Hogy szeretsz minket (a húgommal) örökké, örökké, örökké, és hogy legyünk boldogok. Tudom, hogy tudod: rajta vagyok. Tudom, hogy tudod: ennél jobban kell igyekeznem. Tudom, hogy tudod: sok ez most nekem egyszerre (hogy te nem vagy, és mellé az egyre tornyosodó újabb problémák), de azt hiszem, hogy minden segítséget megkapok a sorstól (Istentől/Univerzumtól) ahhoz, hogy változtassak. Nagyon össze kell szednem magam minden (MINDEN) téren, és akkor lassan majd elindulhat ez a szekér újra, előre.
A testi pihenésért tehetek többet.
Az elmém békééért (békéjéért?) is.
A szív öröme... Talán ez a legnehezebb.
Anyu, két hónapja és 19 napja láttalak utoljára "élve"...
Szörnyen hiányzol...
