Szinte minden nap úgy gondolom este, hogy na, akkor most leülök blogot írni. Aztán vagy elmegy az idő, vagy túl fáradt vagyok. De legtöbbször képtelen vagyok megfogalmazni mindazt, amit szívesen rögzítenék az internetes naplómba. Így aztán nem születik újabb bejegyzés.
A tavalyi szeptemberi osztálytalálkozó után idén is összejövünk, holnap. A tavalyi találkozó óta rengeteg dolog történt velünk. Ha csak a veszteséget nézem: Meghalt anyu és mami, az ofőnk férje, egy osztálytársam felesége... Istenem, csak egyetlen év alatt... (Van sok minden más is, nem nekem a legnehezebb...)
Tavaly -nagyon jól emlékszem rá- autóval mentem. Anyu is jött, Hőgyészig. A tali után mentem érte, majd együtt jöttünk haza Mohácsra. Azon a talin mondtam a többieknek, hogy anyu nincs jól. Ezidőtájt már erősen szorgalmaztuk az orvos témát. Halálos beteg volt (akkor még nem tudtuk, de anyu érezhette, hogy valami nagyon-nagyon nem stimmel), de nem akart róla tudomást venni (pedig már akkor borzasztó fájdalmai voltak), mi pedig nem akartuk túlontúl agresszíven orvoshoz toloncolni. (Nem hiszem egyébként, hogy bármin változtatott volna.) Még mamikámhoz is elmentünk, vittünk neki virágot névnapjára. Két nappal ezelőtt pedig elvittem anyut Hőgyészre, élete utolsó osztálytalálkozójára.
Kicsit tartok magamtól, hogy sírni fogok, ha anyu esetleg szóba kerül, viszont mindenki ismerte őt, sokuknak óvodai dadusa volt a "Marika néni", a legtöbbjükkel vagy 47 éve ismerjük egymást, úgyhogy tudom, hogy otthon leszek köztük, és akár sírhatok is.
Idén taxival megyek, egy volt osztálytársunkkal, aki szintén Mohácson él, és akivel 1988 óta nem találkoztam. Még itt, Mohácson sem. Van ilyen. :)
Ma 30 fok volt, holnap 16 lesz. Legalább nem fogok izzadni, és felvehetem a szeretett pulcsijaimat holnaptól, a bakancsomat, és hétfőtől használhatom az ülésfűtést a kocsimban, ami a Mitsekben nem volt, de az újban az egyik legjobb dolognak tartom.
Tudnék még (lenne még mit) írni, de inkább elteszem magam holnapra.
Kép mamival, 2018-ból, Hőgyészen.
Barátokkal, kollégákkal, régi és új ismerősökkel.
(A képek megint fordított sorrendben, a bejegyzés végén kezdd, kérlek...)
Csütörtök
A 13. munkaórám megkezdésekor már nem volt őszinte a mosolyom...
Reggel B., 2 órám volt.
Aztán átautózás Sz-ra, ahol 3 órám volt, egy szünetben ügyelet (így a 4. szünetben eljutottam végre mosdóba). Kis pihenő helyett készülés holnapra (fél óra), aztán kezdődött is a tankerületi teammel a megbeszélés egy szakmai napról (ami jövő csütörtökön lesz).
Autózás B-ra, 4-től szülői értekezlet.
Autózás Sz-ra, ahol fél 6-tól szülői értekezlet.
Onnan haza.
Este fél 8 után 3 perccel sikerült felbattyognom a harmadikra. Negyed óráig csak ültem. Szerencsére otthon van klíma, a sulikban ugye nincs, de minek is. "Csesszék meg!"- idéztem a tévében hallott -ugye- felelős beosztású emberkétől, oldjuk meg ezt IS.
Kiszámoltam: mivel holnap is 8 órát leszek bent (VÉGIG órákkal, sok ügyelettel), a héten laza 44 órás lesz a munkaidőm. Amiben bent vagyok. Ebben nincs benne a készülés, csak minimálisan, a javítás, az értékelés, a sok-sok minden.
NEM panasz, hanem TÉNY.
Péntek (de ezt már szombaton írom)
Ma aztán még tovább voltam bent, így majdnem 45 órás lett a munkahét.
Tegnap jeleztük a tanker képviselőinek, hogy a 4. nap ment le és készen vagyunk, nem fogjuk így bírni (nem csak én, mindenki így van ezzel), se fizikailag, se pszichikailag. Délelőtt kaptuk tőlük telefonon a hírt: mindkét iskola kap egy pedagógiai asszisztenst. Ha ez azt jelenti, hogy ő majd besegít mindenbe, akkor tudok környezeten kooperatív technikázni, tudok időt szakítani arra, hogy az eszközöket előkészítsem a kísérletekhez, talán a Krétát is be tudom írni időben, talán lesz időm arra, aminek a legfontosabbnak kellene lennie egy iskolában: a gyerekekre, beszélgetni velük szünetben pár percet, meghallgatni őket, készülni órára. Nem mellesleg legalább valamennyit enni, inni, mosdóba menni...
Szombat
A túlterheltségről annyit, hogy a húgom (óvónő) tegnap már orvosnál volt, ma a sürgősségin, beutalója van MR-vizsgálatra, táppénzen, iszonyatos fájdalmai vannak. Jelzett a szervezete nagyon régóta, hogy váltson, hogy itt kikészül, most aztán olyan jelzést kapott, hogy a fal adja a másikat... Tanult belőle.
Nem aludtam ma sem végig az éjszakát (hja, ez nekem -stílusosan- álom...) Tegnap írtam egy meglehetősen terjedelmes listát mára, ezek mind határidősek, nem halaszthatók, máskor nem mindegyik megoldható. A piacon kezdtem, bolt, kocsimosás, tankolás, egyebek, 11-re értem haza. Kipakolás, főzés, teregetés, egyéb házimunka. (Készült zöldségkrémleves, tökfőzelék, pörkölt, egy rakat bundáskenyér.) Ettem (fél 2-kor először), aztán le kellett dőljek. Nem tudtam aludni, de bóbiskoltam. Aztán alig tudtam lelket verni magamba, pedig haladnom kellett a listával. Este 3/4 8-ra végeztem.
...
A héten egyáltalán nem volt időm semmire. A munkában olyan mértékben elfáradtam, hogy minden nap mosogatórongyként értem haza. Fél kilót fogytam, a hajam borzalmasan hullik, az arcom a tükörben 60 éves képet mutat.
Már körvonalazódik a fejemben a változás szele: meglátjuk, mennyi könnyebbséget hoz a pedagógiai asszisztens.
Vasárnap:
Ma is álmodtam. Az álmoskönyv szerint ne akarjam túl gyorsan a változást, tartsak egy kis szünetet.
Hétfő:
Megkezdődött az iskola gyerekekkel. Babarcon évnyitó. Cukik voltak a gyerekek, a pici elsősök meg főleg 😍 Aztán át Szajkra. Mindkét csapattal (1.-3., 2.-4. összevonás) egy kis ismerkedés. A kicsiknél A. kollégám azt mondta, játsszuk azt, hogy elmondom a gyerekek nevét. Csakhogy én még csak nem is láttam őket. Így egyszer mindenki bemutatkozott, aztán jöttem én, hogy visszamondjam a neveket. Régen nagyon jó fejem volt, szinte mindent első hallásra meg tudtam jegyezni, de ma már a memóriám nem a régi, nagyon nem. Amikor rám került a sor, szó szerint bepánikoltam. Szabályosan rettegni kezdtem, hogy nem fog egy név sem eszembe jutni. Már kezdtem volna mentegetőzni, de hát ott ültek velem szemben a csillogószeműek, csupa kíváncsi, mosolygó gyerkőc, nem okozhattam rögtön az elején ekkora csalódást. Nagyon, nagyon koncentráltam, és a végére... minden nevet el tudtam mondani. Volt ám tapsvihar, nevetés, éljenzés (én pedig örültem, hogy örülnek, hogy az első élményük velem kapcsolatban nevetés, apró kis boldogság-szikra).
Majd vissza Babarcra, a nap végéig ott, főleg a nagyokkal, a 3.-4. osztállyal. Őket már évek óta ismerem, megnéztem a tolltartóikat, az új táskásat, a színeseket, a füzeteket, a vonalzókat (...).
(Babarcon 31, Szajkon 34 fok volt bent...)
Itthon három óra házimunka, aztán purc. Főztem krumplifőzeléket, készítettem holnapra rántottát paradicsommal, egy szendvicset (egy szenyó maradt még máról Babarcon), sütöttem M-nak muffint.
És akkor zárójelben:
