Szerencsére vele is még időben, a betegsége előtt sikerült megbeszélni, milyen temetést szeretne. Unokanővérem intézte, itt is köszönöm. 🤍
Ma délelőtt csörgött a telefonom. Ismeretlen szám volt, de éreztem: fontos lehet.
A szekszárdi onkológiáról hívtak: a főorvos úr külön kérésére szeretnék, ha anyu csütörtökön bemenne vizsgálatra.
Vettem egy naaaagy levegőt.
Majd még egyet.
Elmondtam a hölgynek, hogy a főorvos úr, ha szeretne, vigyen anyu sírjára egy szál virágot, mert anyu január 6-án meghalt.
A vonal végén megfagyott a levegő.
Aztán elmondtam a hölgynek, hogy tudom, hogy nem az ő hibája, de októberben (!!!!!!) kértem a segítségüket. Nem is egyszer. Mert gond volt. Hatalmas. Hogy nem azt kértem volna, hogy gyógyítsák meg anyut, hanem csupán azt, hogy írjanak fel tapaszt, morfiumot a fájdalmaira, mert azt csak onkológus teheti meg. Elmondtam, hány idegösszeomlásunk volt a húgommal, amire anyut végre komolyan vették és fájdalomcsillapítást, támogatást kapott. Majdnem annyi idő eltelt a segítségkérés óta, hogy egy baba megszülethet. Hogy magyarország, tényleg ííííígy szeretlek..................................
A hölgy részvétet kívánt és azt mondta: nagyon sajnálja.
Hát én is...
A sok ölelés mellett ezeket is kaptam:
Azt mondják, én választottam magamnak a szüleimet. Negyvennyolc éves koromig ez az "elmélet" számomra lehetetlennek tűnt. Ma már kezdem azt hinni: van benne valami.
Azt mondják, az ember maga választja a sorsát, a szenvedését. Eddig nem hittem, de valami kezd derengeni.
Azt mondják, minden történés az életünkben tanítás. Anyu haláláig (és még kicsivel utána) azt mondtam: képtelenség.
Lehet, hogy anyut azért választottam, hogy tanítson. Lehet, hogy ő azért választotta a korai halálát és hogy végigkísérjem az úton, hogy tanítson. Ez viszont már az utolsó hónapjában nagyon valószínűnek látszott. Hiszen többet tanultam magamról, másokról, ez életről abban az egy-két hónapban, amíg anyut ápoltam, mint előtte 49 év alatt.
Anyu elment, és most mami készül. "Fura" mód roppant hasonlóan, mint anyu. Felfogható ez is egyfajta tanításnak. De ha nem is gondolok bele ennyire: már máshogy viszonyulok mami agonizálásához. Még mindig nem csinálom jól, de legalább tudatosan vagyok képes jelen lenni a folyamatban. Tudom, hogy mennyit tehetek érte, azt meg is teszem, de azt is tudom: a többi már nem rám tartozik.
Ma felhívtam az otthont, beszéltem az osztályos nővérrel és a szociális segítővel is. Megkértem Sz-t, hogy mami megkaphassa a betegek kenetét és az utolsó kenetet. Mert mami hívő, (a Rómából kapott rózsafüzér és az imakönyve az otthonban is nála van az éjjeli szekrénye fiókjában), és tudom, hogy ha "ép elméjű" lenne, ezt szeretné.
Mami az utolsó nagy kapocs a családunkban. A magyar rokonok felé is, német honba került rokonaink felé is. 94 és fél éves. Őt nem betegség, hanem az öregség viszi majd el. Biztosan van tanulni valóm a haldoklásából, biztosan van mit tanulnom abból, hogy két nagy szerettem ennyire hasonlóan haldoklik.
Hospice Zs. mondta anyu utolsó napjaiban, hogy a lélekkel sokkal többet kellene foglalkoznunk még éltünkben. Egyre tisztábban látom, hogy ez így lehet.
Van egy "terv" a fejemben arról, amit "racionalizálnom" kell. Pl. csökkenteni kell a dolgaim/tárgyaim számát, kidobni, ami lejárt, elhasználódott (...). De úgy érzem, hiába oldom meg a materiális dolgaimat: amíg a lelkem nincs rendben, totál mindegy, mit kezdek a megfoghatóval.
Huh, bizony: anyu halálával és azóta rendes metamorfózison megyek keresztül. Irtózatos energiákat felhasználva.
A "hétköznapi" életben látszólag jól boldogulok. Látszólag. Óraási a szakadék az irántam támasztott elvárások, kötelességek és önMAGam, önVALÓm között. Mintha két univerzum között ingáznék.
Sok dolgot szeretnék még írni: egyszerűen nincs rá energiám. És kénytelen vagyok aludni, holnap kezdődik a "munkabeli jövőm" "előre-vetítése", -enyhén szólva- roppant hosszú lesz a munkanap. (Persze tudatosan tudom, hogy nem biztos, hogy eben részt kellene vennem, no de majd írok erről később).
Szia Anyu!
Amióta elmentél és eltemettünk, lassan öt hónap eltelt. Garázsvásároztam a lakásodban. Rengeteg időbe telt, de sokan, nagyon sokan jöttek és találtak nálad kincseket fillérekért. Ma Tozzi is lejött, L-val és M-val jó pár fuvarral átvittük a maradék dolgaidat Cs-hoz, aki tovább értékesíti. Már csak néhány bútor maradt, aztán üres a lakásod. Beszéltünk az eladásról. Tuti, hogy mondod a magadét ott, ahol vagy, mert hogy mivel két éve a miénk, nem öt vagy több, ezért milliókat (!!) kell az eladás után adóként befizetni. (Magyarország, én komolyan így szeretlek...) Jó kis leckét adtál, ezt megoldani.
Furcsa volt, hogy nemrég a ruháidat is hordtam fel a kocsiból zsákokban, ma pedig ugyanez történt, csak "visszafelé". Érzelmileg is ellentétes előjellel. Akkor örömmel, tele reménnyel, ma... Ma nem lehetett erre gondolni. Nem engedtem meg magamnak, hogy belegondoljak az egészbe, mert munka volt, minden leszervezve, csinálni kellett.
Az időjárás is más volt, mint a költözéskor. Akkor csisszre kibírta az eső, akkor kezdett csöpögni, amikor mindent felhordtunk. Ma reggel volt kicsit borult, aztán egész nap verőfényes napsütés.
Tudom, hogy büszke vagy ránk, amiért nem kerültek a szemétbe a dolgaik. És tudom, hogy nagyon örülsz annak, hogy a lányaid és a párjaik ilyen klasszul összedolgoztak, aztán együtt ebédeltek és még kávézni-beszélgetni is beültek együtt.
Amikor átmentél a szivárvány-hídon és a húgommal megbeszéltük, hogy eladjuk a lakást, minden négyzetcentiméterhez ragaszkodtam. Bármit elvittek, az öröm mellett fájt is. Hiszen mindenben ott voltál, mindenhez fűződött egy sztori, egy emlék. Most, hogy szinte teljesen üresen áll, úgy érzem, ez csak egy -modern, szép- lakás. Az elkerült dolgokkal pedig szétszórtunk téged: a kedvességedet, a gondoskodásodat, a precízségedet, a szeretetedet.
Miután mindennel végeztünk, hazajöttem, beájultam és fél 5-ig aludtam...
Remélem, ott, ahol vagy, már csak örömöd van, nincs fájdalom és fáradtság, és már csak nevetsz azon, milyen megerőltető volt a földi léted.
Rám még holnap is kemény nap vár, így megyek aludni.
Soha el nem múló szeretettel ölellek.
Timi
.......
Tozzika!
Ha csak rövid időre is, ha fura célból is (hiszen kipakoltuk anyu lakását), jó volt együtt lenni. Figyelted, hogy amióta anyu elment, sokkal többször találkozunk, mint előtte? Ahogy anyu a búcsúzásakor fogta egyszerre a kezünket, mintha még erősebb köteléket vont volna körénk.
Köszönöm, hogy ilyen szépen összecsomagoltál mindent, és nekünk csak hordanunk kellett a zsákokat-dobozokat. Örülök, hogy találtál-találtunk még kincseket, amiket hazahoz(t)unk.
Emlékszel, anyu hányszor mondta, hogy milyen egyedül van itt. Most aztán tényleg rengeteg ember, új ismerős megfordul(t) nála, tutira nagyon örül onnan fentről. Hidd el, nem aggódik a pénzen, mert ő már tudja, hogy nem ezen múlik a földi boldogság. Boldog a sok látogatótól, a sok jó energiától, hogy örömet szerezhetett a dolgaival másoknak. Hiszen alapban mindig jó szándékú, jótékony, segítőkész ember volt.
Jó volt együtt enni, kávézni, beszélgetni. És szerintem ma is sok mindent tanulhattunk egymásról, magunkról, sőt másokról is.
Ölel Nővid: T.
.......
M,
köszönöm a mai rengeteg segítséget. Hogy végül mégis jöttél és együtt ebédeltünk. A kávézós beszélgetést is.
Este fogtad magad, pikk-pakk szortíroztad a ruháidat. Fogtál egy zsákot és belepakoltad mindazt, ami nem jó és a mit nem hordasz. Gondolkodás nélkül. Kábé a felét. És még így is maradt. Nagyon felnézek rád, hogy erről így gondolkodsz. Hogy nem társítasz a tárgyak óriási részéhez érzelmet. Ma (is) tanultam tőled és ezt (is) nagyon köszönöm.
Tsch.
Anyu, 4 hónapja és 17 napja állt meg a szíved. (Ezt nem volt egyszerű kiszámolni... És nem is biztos, hogy stimmel...) És ezzel együtt kicsit az enyém is. Anyu, a haláloddal minden megváltozott. Kegyetlenül nehezen viselem. Mivel dolgoznom kell, tartom magam nagyon. Mivel szeretném, ha a dolgaid nem kerülnének szemétbe, garázsvásározom a lakásodban, nagyon nem könnyű.
Nagyon sokat sírok napok óta esténként.
Mami majdnem egy hete nincs jól. Nagyon nem. Mintha téged látnálak az utolsó pár napodon.
Jesszus, napok óta minden este bőgök... Millió zsepit fújok tele...
Most is...
Aludnom kell. Holnap munkanap...
Mintha anyu a halálával vízkeresztkor elindított volna egy változás-lavinát az életemben. Minden (MINDEN) változik, a munkahelyen, a dolgaimban (...). Persze mindent felülír az, hogy anyu elment.
M. nagyon jól tolerálja az anyu elveszése miatti állapotomat. Van, aki kimondja, hogy amit csinálok, az kevés. És ezzel semmi baj nincs. Amit szinte senki nem lát/tud az az, hogy ez a négy hónap alatt nem pihentem, nincs időm magamra (...), hogy ami kintről látszik, annak köze sincs a belső valóságomhoz. Hogy amit nyújtani tudok, abban minden lelki és fizikai erőm benne van. Néha magamon is csodálkozom, hogy egyáltalán ennyire is bírom például a munkahelyen, vagy amikor anyu lakásában garázsvásározok. Nem gyártok kifogásokat, de én érzem, hogyan vagyok, és ahhoz képest -szerény, saját véleményem szerint- elboldogulok a kötelességeimmel. (Mindeközben tudom, hogy mindenkinek megvan a maga probléma-hegye, de akinek még él az anyukája, az elképzelni sem tudja, min megyek keresztül, így megértem mindenki irányomba mutatott elvárásait.)
Nagy változások vannak/lesznek az életemben, de még mindig mindegyik eltörpül amellett, hogy anyu nincs és nem is lesz.
Mamikám nagyon nincs jól.
Eladom az autómat.
Óriási munkahelyi változás lesz.
Eladjuk anyu lakását.
Újabb foghúzásra kell mennem, valószínű, hogy nem az utolsóra.
Augusztusra van időpontom az alvásklinikai vizsgálatra.
(...)
Nehéz bírni energiával.
Nehéz lelkileg és fizikailag.
Anyu nagyon hiányzik.
Este van. Pakolás itthon, garázsvásár anyu lakásában...
Nem tudok írni.
Borzalmasan fáradt vagyok.
Két hete voltam maminál. Múlt héten Somogyvámos után is hozzá tartottunk, amikor Dombóváron defektet kaptunk.
Nagyon sovány. Nagyon erőtlen. Nagyon gyenge. Alig lát, szinte nem hall.
Nem volt éhes, de bepuszilta a jó nagy adag barackbefőttet most is. Azt mondta, nagyon régen evett ilyen finomat. Ezt is ő tette el anno anyuval még Hőgyészen.
Neki már nincs jövő, régóta nincs jelen, a múltból is inkább a nagyon régi dolgok egy kis foszlányának a szövedéke él a fejében.
Nem tudta, hogy én én vagyok, csak érezni lehetett, hogy tudja: valaki, akit jól ismer.
P. mami ágyán anyu egyik plédje, amit adományként hoztam az otthonba. Jó volt látni, hogy használják. És így kicsit anyu is ott van mamival.
Anyut egyébként nem kérdezte, de amikor odaértünk és adtam neki puszit, egyből fordította a fejét a másik oldalra, ugyanúgy, mint amikor még anyuval jártunk hozzá.
Menni készül. Azt mondta, nem tudja, miért van még itt. "Tegnap voltam 100 éves, de nem mondtam senkinek." "Lehet, hogy megmaradok magnak."
Nem egyszerű ám erről írni sem. Anyuról. Arról, hogy meghalt és hogy emiatt hogy érzem magam. Ez egy akkora, de akkora űr, hogy nem tudom szavakba önteni.
Ma este a teraszon voltam és tisztán éreztem, hogy hozzám beszél. Hallottam a gondolatait a sajátjaimként. Nyugodt volt. Azt mondta, hagyjam a szenvedést, lépjek egy nagyot, éljek. Hogy igazat mondott, mielőtt meghalt ("Szeretlek titeket, örökké, örökké, örökké!"). Hogy ez mindig így volt és mindig is így lesz. Legyek bátor. Menjek bele a félelmeimbe. Ne aggódjak, minden úgy lesz jó, ahogy lesz. Figyeljek és vigyázzak magamra. Nézzek távolabb. Túl szűk valóságot látok.
...
