Igen, kemény 1.5-2 héten vagyok túl.
Igen, kegyetlenül sokszor érzem azt, hogy nem bírok már a kajára gondolni, hogy nem bírok nekiállni az edzésnek, hogy képtelen vagyok még egy makroértéket kiszámolni.
Néha úgy érzem: semmit nem változom, az agyamban még mindig zsírosnak látom magam.
Nem könnyű a családi ebédeket úgy végigenni a többiekkel, hogy kihagyom a levest, a másodikból is csak a magam adagját eszem, és a sütit csak megszagolom.
Nagyon nehéz úgy letudni a mindennapokat, hogy körülöttem mindenki a "normális", a megszokott, a hagyományos életvitel híve, én meg szerintük úszok az ár ellen.
Kegyetlen kemény azt mondanom magamnak, hogy nem eszem többet, hogy csak fél kornspitzet eszem, hogy nem fér bele a napi kajába az a szelet sütemény (hiába liszt- és cukormentes).
Őrült sok pillanatom van mostanában, amikor arra gondolok: miért is nem hagyom a francba az egészet? Mit akarok én, a kis szürke egér?
Fárasztó nemet mondani, fárasztó mindig odafigyelni, fárasztó minden nap bepakolni a másnapi kaját, fárasztó néhány edzés, fárasztó főzöcskézni akkor is, ha nincs kedvem...
Aztán amikor bepakoltam a kaját, amikor elkezdem az edzést, amikor kész a főzés, akkor abban a pillanatban előjön az az énem, aki marha büszke magára azért, amit eddig elért. Olyankor teljes bizonyossággal tudom, hogy nem fogom feladni. Olyankor nem érzek semmi nehézséget, és csak egy apró, de boldog sóhaj szakad ki belőlem: igen, ez az, így kell ezt csinálni.
Nagyon sokat segít, hogy pl. a tornázós FB csopi(k)ban és az Alakváltóknál is olvasom a napi történéseket és a sikersztorikat, hogy másnak is akadnak nehéz időszakai. Rengeteget segít, hogy sok olyan emberrel vagyok kapcsolatban, akik elmondják, hol tartanak most, megmutatnak nekem olyan képeket is, amiket másnak még nem mernek. És látom az akaratukat, a kitartásukat, az alakulásukat, ami hihetetlenül motiváló számomra.
És sokan elmondják, hogy példaként tekintenek rám, hogy a blog sokat segít nekik, és ez hihetetlenül jó érzés.
Legyek néha bármennyire magam alatt, legyen néha bármilyen nehéz, valahol mélyen totálisan biztosan tudom, hogy nem fogom feladni. Ha kell, segítséget kérek, támogatást, bíztatást, de -még ha kis mértékben is- már nem csak magamért vagyok felelős. Ha csak egyetlen embernek is segítehetek azzal, hogy példát mutatok, már megérte. Miközben megyek tovább azon az úton, amin járnom kell, a cél felé, amit kitűztem magamnak.
Ezt a videót végigsírtam.
És méginkább megerősítette bennem, hogy nem adom fel :)
