Érdekes

 Jézus jelentősége, hatása és ereje sokkal nagyobb, mint ahogyan az a Bibliában szerepel. Azért tették bele hamisan a tanait és jórészét azért hagyták ki belőle, hogy mindezt elfedjék. Jézus ós Avatár nagylélek, a Teremtő elsőszülött gyermeke, elsődleges kiáradása, aki fizikai testet öltött. Maga a Teremtő fizikai megnyilvánulása. Nem ez volt az első és egyetlen megtestesülése, jónéhány korábbi inkarnációja is volt már.

"IDÉZETEK AZ APOKRIF IRATOKBÓL

- A katolikus hit szerint az ember eredendően bűnös. Már a méhben lévő magzat is.

Ezzel szemben az apokrif iratok szerint Jézus ezt tanította:

"Az ember Fény természetű, Bűntelen, Szépséges, Tiszta és Szabad, testbe zárt isteni Fény !"

-"Fény van minden emberben. És .. Fény és Fény között nincs különbség."

"Ugyan az a Fény van minden emberben, sőt ebben a kutyában is, sőt ebben a fűszálban is !"

- "Isten országa Bennetek van !

Nem kőből és fából épült házakban. (templomok)

Hasítsd szét a fát, és ott leszek.

Emeld fel a követ, és megtalálsz."

- "Ne építsetek az én atyámnak templomokat,

mert az én atyám temploma a Világ.

Egy mező a csillagos ég alatt. Egy Hold-sütötte tengerpart. Egy liget. Vagy egy barlang, ahol a Nimfák játszadoznak*.

EZ a templom, Nem az amit az ember épít."

-Hogyan imádkozzunk:

- "Ne térdelj le Atyám előtt. ... Milyen volna, ha haza mennél, és apád előtt letérdelnél ?"

- 451-ben vezetik be, hogy összekulcsolt kézzel imádkozzunk. Az őskeresztény katakombák falán Széttárt karokkal imádkozó emberek vannak ábrázolva !

-"Ti is tudtok gyógyítani, ahogyan én, csak ébresszétek fel a bennetek lévő Fényt, és adjátok át azt a gyógyulni vágyónak !"

-"Minden vallás és minden tanítás egyformán szent, mert a Fényből való."

(Hozzáteszem, hogy tudtommal Buddha tanításaiba is belenyúltak később. Tehát NE a mai állapotukban nézzük a vallásokat, hanem Jézus idejében.)

"Az én Atyámnak és az én Anyámnak sok-sok neve van az embereknél, mégis ugyan az." (Eredeti tanításokban Isten női minősége jelen volt)

"Atyámat nevezik a görögök Zeusznak, az indiaiak Brahma-nak, ...... , a szkíták Arany Napnak."

-A Reinkarnációról: "Mindannyian, ti élőlények, egy hosszú ösvény eredményei vagytok, és évezredek óta járjátok a világok köreit, akárcsak én."

-"Nincs bűnös, csak tudatlan, akit meg kell tanítani.

Nincs gonosz, csak beteg, akit a Szeretet gyógyíthat meg."

angyalforras.hu

Fogadjátok szívetekbe az eredeti tanításokat, mely a valódi megváltást, tiszta fényt és a szeretetet hozza minden ember életébe.

Nyíljatok meg az igazság, a valódi Krisztusi tudás és minőség felé.

A választás lehetősége mindig a tiéd

Stella

Szombat, hullámvasút

Ma "kevésbé fájt" a lelkem, előtérben érzem a testem: mindenem, MINDENEM sajog. Mint aki kétszer lefutotta a maratont.

Készítettem egy hozzávetőleges költségvetést, mert az otthonápolás segítőkkel nem kevésbe, hanem egy kisebb vagyonba kerül. Ahogy összeírtam az eddigi kiadásokat, a dec. 18-as hét egyszerűen kiesett. A húgommal messengerezett infókból bogarásztam ki, mikor ki volt nálunk segíteni, de még így sem emlékszem semmire. Ez a hét egyszerűen kitörlődött az agyamból. Van esély rá, hogy azért, mert addig anyu betegségének kezdetétől én voltam az éjszakás (is), és a nemalvás, a nemevés, a hatalmas stressz megtette a dolgát.

Fényév távolságra érzem a napokat egymástól. Nem tudom megmondani, mi történt tegnap vagy két napja, mikor mi volt. Anyu állapota annyira rohamosan romlik a diagnózis közlése óta, annyira nem volt két egyforma nap (de még óra sem igazán), annyira sok a napi információ, újdonság, hogy az áramköreim túlmelegedtek, néha ki-kikapcsol az agyam.

Ma sokat "aludt" anyu. (Nem mindig tudom megállapítani, hogy "csak" a tapasz és a morfium nyomja-e el, elájult-e vagy alszik.) Igazából este lett igazán éber, amikor a hospice nővérrel (emelt morfium után) oldalfekvésből a hátára fordítottuk. MINDEN, a legapróbb mozdulat is fáj anyunak, ha már kiabál, az kegyetlen fájdalom lehet, mert anyut én 49 év alatt nem hallottam fájdalomra panaszkodni sem, jajgatni főleg nem. Kegyetlenül nehezen kommunikál. Napról napra soványabb, nem tudom, mije tűnhet még el, mert a csontjára száradó bőrén kívül én mást nem látok, nem tapintok.

Az állapota? Mint egy csökkenő szinuszgörbe. Tegnapelőtt 10, tegnap 8. Ma 9, holnap 7. Elsején talán 8, majd 6...

Zs., a hospice ápoló szánt ma rám egy kis időt, beszélgettünk. Azt mondta: anyunak biztosan van még valami elrendezni valója önmagával, azért akar még ebben a végletekig elhasznált testben maradni. Hogy a szenvedését anyu maga választotta. És hogy a lélekkel sokkal többet kellene még életünkben foglalkoznunk.

Elgondol(kod)ásra

Ezen érdemes még életünkben elgondolkodni:

(Fordítás, az eredeti a bejegyzés végén.)

Amikor meghalsz, ne aggódj a tested miatt... A rokonaid megtesznek mindent, ami szükséges:
- Leveszik a ruháidat;
- Le fognak mosni;
- Fel fognak öltöztetni;
- Kivisznek a házból és elvisznek az új címedre.
Sokan eljönnek majd a temetésedre, hogy megtiszteljenek téged.
Néhányan még a terveiket is megváltoztatják, és kérik, hogy kirúgják őket, hogy részt vehessenek egy temetésen A ruhádat, amit viseltél, elajándékozzuk, eladjuk, adományozzuk vagy elégetjük. A kulcsaid, az eszközeid, a könyveid, a játékaid, a gyűjteményeid, mindened más emberé lesz...
És győződj meg róla, hogy a világ nem áll meg nélküled és sír utánad. A gazdaság működni fog. Le fognak cserélni a munkahelyeden. Valaki, aki ilyen vagy még jobb képességekkel rendelkezik, átveszi a helyed. A tulajdonaid tovább fognak szállni az örököseidre. Ne kételkedj abban, hogy rólad és az életedben elkövetett tetteidről szó lesz, ítélkeznek és kritizálnak. Akik csak arcról ismertek, azt fogják mondani: "Szegény fickó"!
A jó barátaid órákig, napokig fognak sírni, de aztán újra nevetni fognak. Kedvenceid hozzászoknak az új gazdihoz. Egy darabig a falon lógnak a képeid, aztán bútorra kerülnek, majd valami fiókba. Valaki más ül a kanapédon és nézi a tévét, valaki más ül az asztalodhoz és eszik neki.
A mély fájdalom a házadban egy hétig tart, kettő, egy hónapig, vagy kettőig, egy évig, vagy kettőig.. Aztán csatlakozol az emlékekhez és akkor véget ér a történeted. Emberek között fog véget érni, itt ér véget, ebben a világban fog véget érni, de a történeted egy új valóságban kezdődik... a halál utáni életedben.
Földi az életed,ahol mozgathatnád a tested,ahol értelmet adtál annak,aminek itt volt,az most értelmet veszít és ELTŰNNNNEK:
tested szépsége;
név;
családi név;
az ingatlan;
hitelek;
munkakör;
bankszámla;
jármű;
otthon;
tudományos címek;
a trófeák;
barátok;
férfiak / nők ;
gyermekek;
Család...
Az új életedben csak a LELKEDre lesz szükséged. Az egyetlen tulajdonod, amid lesz, az a LELKED. Ezért próbálj meg teljes életet élni és boldog lenni amíg itt vagy, mert ahogy Assisi Ferenc mondta:

"Innen nem viheted el, amid van. Csak azt viszed el, amit adsz"!

................................................................

When You Die, don't worry about your body... Your relatives will do whatever is necessary:
- They will take off your clothes;
- They will wash you off;
- They will dress you up;
- They will take you out of the house and deliver you to your new address.
Many will come to your funeral to honor you.
Some will even change their plans and ask to be fired to attend a funeral. Your garment that you wore will be either given away, sold, donated, or burned. Your keys, your tools, your books, your games, your collections, your everything will belong to other people...
And be sure that the world will not stop without you and cry for you. The economy will work. You will be replaced at work. Someone with such or even better abilities will take your place. Your possessions will pass on to your heirs. Have no doubt that you and your deeds in your life will be discussed, judged and criticized. People who only knew you by face will say: "Poor guy"!
Your good friends will cry for hours or days but then they will laugh again. Your pets will get used to their new owner. Your photos will hang on the wall for a while, then they will be put on furniture, and then kept in some drawer. Someone else will sit on your couch and watch TV, someone else will sit at your desk and eat at it.
Deep pain in your house will last for a week, two, one month, or two, one year, or two.. Then you will join the memories and then your story will end. Will end among people, will end here, will end in this world, but your story starts in a new reality... in your life after death.
Your life is earthly, where you could move your body, where you gave meaning to the things you had here, they will now loose meaning and DISAPPEAR:
the beauty of your body;
name;
surname;
the property;
credits;
working position;
a bank account;
vehicle;
home;
academic titles;
the trophies;
friends;
men / women ;
children;
Family...
In your new life, you will only need your SOUL. The only property you will have is your SOUL. Therefore, try to live life to the fullest and be happy while you are here because as Francis of Assisi said:
"You can't take what you have from here. You only take what you give"!

Félig

Be-benézek hozzád. Ha fent vagy, bemegyek, leülök melléd. Ha épp nem fáj annyira a bőröd, megfogom a kezed. Érzem, hogy még picit megszorítod az enyémet. Ha izgatott, nyugtalan vagy, és nem fáj, nagyon óvatosan simizem a homlokodat. Mert az megnyugtat. A felületes légzésed ilyenkor kisimul. Elmondom, hogy most csak én vagyok itt, biztonságban vagy, nem kell félned. Éjszakára Zs. jön, ő is vigyáz rád.

Ülök melletted, fogom a kezed. Annyi mindent szeretnék mondani, de nem jön ki hang a torkomon. Csak ülök, nézem a négyszáz éves testeden a négyszázas tapaszt, az elgyötört arcodat. Néha még kinyitod azt a szép, zöld szemed, és tudom, hogy látsz. Tudom, hogy hallod a mosógépet és azt is: megnyugtat a hangja és a tudat, hogy nem lustálkodik a kislányod. Ülök, és ezredszer is elmondom, hogy minden elrendeztünk, mindenki jól van és jól is lesz, nagyon szeretünk, de elengedünk, menj.

Félig még velünk vagy, de félig már fáj a hiányod.

Az élet része

Még anyu gyerekkorában is, a több generációs együttéléssel a születés (otthon) és a halál (otthon) is az élet része volt. A földi körforgás egész volt. Ma a legritkább esetben szülnek és halnak meg otthon a családtagok. Pedig, ha egy rokon öreg lesz, beteg, netán haldoklik, az ugyanúgy része a nagy egésznek, mint a fiatal, vidám, szép pillanatok. Aki megfosztja magát, a gyermekét ennek a megélésétől, a nagy egészből von meg egy szeletet. Szerintem.

Hargitay Juditnak van erről egy szép írása:

15 éves lehettem, amikor átéltem életem legmegrázóbb karácsonyát. A 84 éves dédnagymamám (nagymamám édesanyja) haldoklott, és az egész család lement a faluba, hogy velük legyünk szenteste. Fel sem merült, hogy az ünnepet a kényelmes, kecskeméti lakásunkban töltsük, és a dédnagyit kórházba vigyük az utolsó napjaira. Mi, a család mentünk le hozzá.
Nagy, hófödte december volt, a nagyszüleim házában fel volt díszítve egy arasznyi fenyőfa. Meghallgattuk lemezről a Csendes éjt (mindig azt hallgatjuk gyertyagyújtáskor), aztán együtt átmentünk egy utcával arrébb, a dédi házába. A dédi egy hatalmas, rózsaszín dunyha alatt feküdt. Az éjjeliszekrényén egy szaloncukorral díszített fenyőág és egy szál gyertya állt, a félhomályos szoba sarkában, egy fotelben ült az orvos. Akkor már csak órák voltak hátra dédi életéből. Amikor beléptünk a szobába, a haldokló, aszott kis öregasszony látványa olyan ijesztő volt, hogy apám ösztönösen magához húzott, és a kezével eltakarta a szememet. Nagyapám halkan odaszólt neki: “Nem kell mindentől megóvni a gyereket, Gábor.” Apám leengedte a kezét, én odaléptem dédihez, aki már nem nagyon tudott magáról, de amikor engem meglátott, kicsit megemelkedett a párnáról, mintha el is mosolyodott volna, és erőtlenül végigsimított a karomon.
Talán negyedórát lehettünk ott, aztán a nagymamám elküldött minket, ő maradt virrasztani. Baktattunk a főutcán, a ropogó hóban. Én megkérdeztem: “Most mit csinálunk, papa?” Nagyapám rám mosolygott: “Elmegyünk az éjféli misére, és mondunk dédiért egy imát. Az egész falu ott lesz, kívánj mindenkinek boldog karácsonyt.”
Sok ajándékot kaptam azóta, drágákat, szeretetteljeseket, de életem egyik legfontosabb ajándékát azon a hóval borított, sötét-szomorú falusi szentestén kaptam meg. A nagyapámtól, akire abban a pillanatban haragudtam is egy kicsit, amiért meg kellett néznem dédit, nem kímélt meg ettől, még az ünnepen sem. Mégis, épp ezzel véste a fejembe, hogy a család nem az én tiszteletemre rendezett kívánságműsor, nem szolgáltatás, hanem vastörvény, amely alól én sem vagyok kivétel.
És ha az egyik családtag öreg, elesett, urambocsá terhére van mindenkinek – vagy épp távozni készül a világból –, akkor is vele vagyunk, mert akkor van a legnagyobb szüksége ránk. Ez fontosabb a díszkivilágításban úszó lakásnál, a bugyogó halászlénél, az ünnepi hangulatnál, az ajándék-kívánságlistámnál. És igen, fontosabb az én lelkemnél is.

kép és H. J. írása: https://www.facebook.com/photo/?fbid=7696045397076690&set=a.299984100016227

Péntek reggel

Most, hogy néhány nap hazajöttem este és átaludtam az éjszakát, fizikailag is és lelkileg is jobban vagyok. Jól nem, de jobban. Régóta ma éreztem reggel először, mennyire jólesik a csípős hideg levegő, láttam, milyen szép fényeket ad a reggeli napsugár.

Anyu céklát főzött reggel, a szurit elutasította, aztán mindenkit kizavart, mert ő világgá megy és egyedül akar lenni. Én csak 6-ra átugrottam, kifizettem az éjszakást, megvártam a délelőttöst, közben mostam egyet, kiteregettem, kávét főztem, elmosogattam, majd hazajöttem.

M. "szállodás" reggelivel kedveskedett. Itt is nagyon szépen köszönöm!

Csütörtök reggel

Napi 10-15 alkalom, amikor az látszik anyun: ennyi volt.

Vannak esetek, amikor a fájdalomtól elájul.

A morfiummal már nem várom meg a 6 órát, ha 4 óra telt csak le és kéri, beadom.

Ma egy ápolónő volt anyuval éjszaka. Eleinte kemény lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért nem én vagyok vele folyamatosan, de az eszem meggyőzött arról, hogy minden lehetségeset megteszek anyuért, magammal is kell foglalkoznom, a minimum az, hogy aludnom kell.

Ma reggel 7-re jöttem át. Az éjszakás Zs. ment, én maradok este 8-ig.

Anyu be-bealszik, be-beájul. Az előbb szólt:

- Gyorsan, gyorsan, gyere, menjünk a konyhába, kávét kell adni nekik! Finom, jó erős kávét!

- Kik jönnek, anyukám?

- Mindenki! Gyorsan, menjünk!

- Anyu, megfőzöm én a kávét, jó?

- Jó, jó, de ne beszélgess itt velem, menj, siess, mindjárt itt vannak!

A "vicc": már korábban a konyhapultra készítettem a kávéfőzés kellékeit, mert a koffeines is és a mentes is elfogyott. Jön M. is, a húgom is, legyen kész. Így megfőztem a kávét. Nekik is és mindenkinek.

Szerda

Négyszázas tapasz.

Elviselhetetlen, csillapíthatatlan fájdalom tetőtől talpig.

Szinte teljes mozgásképtelenség.

Könnyek.

Egyre gyakoribb "Meghalok", "Nem bírom", "Nem bírom tovább", "Segíts" könyörgések.

Lassan elfogynak a szavak...

Karácsony másnapja

Sírós, depressziós, fájós, morfiumos délelőtt után L. jött anyuhoz, hogy aludhassak pár órát délután. (Persze nem sikerült...) Mosdatás, átöltöztetés, körömvágás, tapaszcserék. Rengeteg halk suttogás, kéz a kézben, simogatás után anyu végre másfél-két nap után elaludt. Még eddig egyszer sem pihent ilyen nyugodtan. Az angyalka vigyáz rá éjjel. Én megágyaztam a másik szobában. Pihentető, nyugodt alvást nekünk és mindenkinek. 

Még valami?

Húgom meglátogatta mamit az otthonban. És mami nincs jól. Fekszik, ahogy anyu, gyűrögeti a paplant, ahogy anyu a pizsamáját, fennakadnak a szemei, ahogy anyunak... 

Istenem, komolyan: még valami?! 

Karácsony este

Anyu ma is átélte a mennyet is, a poklot is. Utóbbiban egyre inkább lemerül. Egyre fogyatkozó erejével kapaszkodik még az evilágba. Ahogy fogy el az ereje és ő maga, úgy nőnek a fájdalmai. Ma sikerült az egyik adag morfiumot úgy beadnom, hogy nem is érezte. (Még mindig nem fogom fel, hogy ilyenekről írok...) 

Hazajöttem aludni. Csodálatos a kis karácsonyfánk. 

Napjaink

Találtam egy cikket, ami nagyon pontosan jellemzi a helyzetünket, ami most anyu betegsége miatt adódott. Nem teszem idézőjelbe az egészet, mert egy-két szót megváltoztattam benne, de a forrást csatolom.

Az utolsó időszakban, az élet vége felé itt már nem gyógyítanak. Csillapítják a fájdalmat és minden egyéb kínzó tünetet. A hátralévő életidőt próbálják szenvedés-fájdalom- és panaszmentessé tenni. És megtanítják nekünk, hozzátartozóknak, mennyi féle fázison, stádiumon megy keresztül a rákos beteg és hozzátartozója egyaránt. Mindennap, amikor indulok felé, szorít a gyomorszájam, gombóc van a torkomban, szó szerint fáj gyorsabban lüktető szívem. Sosem tudom, éppen milyen napunk lesz. Nyugodt. Békés. Zaklatott. Csendes. Kiabálós. Szendergős. Itt leszünk a mában, vagy térben és időben egyszerre valahol a régmúltban. Egyik alkalommal, amikor megérkeztem, azt kérdezte a mamám, hogy egyedül jöttél? – Hát persze, kivel jöttem volna, kit vártál? – próbáltam óvatosan visszakérdezni. – Az anyukámat – mondta. Az ember ilyenkor megdöbben, aztán leleményesen próbál az ő valóságába belehelyezkedni. – Nem jött mama, hát tudod, nagyon öreg, beteg is már. Keservesen zokogni kezdett, lesoványodott kis ujját felemelte, s az mondta: azt hittem, legalább egyszer bejön hozzám… Legközelebb pedig a napnál is tisztábban megfogalmazza, mi lesz velünk, ha innen haza kell mennie, ő nem tudja ellátni magát, hiszen sem ülni, sem járni, sem egyedül enni-inni-fürdeni nem tud. Vele bolyongok, hol egy különleges házban vagyunk, ahol kitüntetést és finom ebédet kap, hol pedig valahol vidéken, ahonnan nem tud szabadulni, mert nem találja a ház kulcsát. Hol nagyon aluszékony vagy zavart, máskor agresszív vagy izgatott. És napról napra egyre gyengébb. Édes istenem, milyen méltatlan a sors, amikor egy intelligens kis emberkét önmaga testébe zárja, s egyetlen ágy jelenti neki az egész világot. Az életet... 

Bitang nehéz látni az arcán a fájdalmat, hogy nehezen veszi a levegőt, hogy csontig fogy, hogy lelassult vagy nincs már emésztés, s mérhetetlenül legyengült. Miközben tudnunk kell, hogy ez az egész nem arról szól, hogy meghalunk, hanem arról, hogy még élünk.

forrás: https://rakgyogyitas.hu/kifele-az-eletbol-avagy-az-elmulas-meltosaga/

Karácsony reggel

Éjjel egy órás etapokban aludtam. Anyuhoz kétszer kellett kelni (egyszer pánikroham, egyszer vizet kért), a többi miattam volt: rémálmaim voltak. Óránként. Mindig más és más. Olyan félelmetesek, hogy csatakosan ébredtem és még most is emlékszem rájuk...

Szenteste

Ez a szenteste más, mint bármelyik eddigi...

Anyu továbbra is mozdulatlanul fekszik. Nem kommunikál. Ha sokat rángatózik, adok neki morfiumot. Alig tudom már a kiszáradt bőrébe préselni a tűt. És közben a szívem darabkái tovább porladoznak...

Elővettem az ünnepi terítőt és az arany szélű tányérokat. Puha, száraz ronggyal áttöröltem a poharakat. Anyu biztosan így szeretné. M. átjött, hozta az általa főzött halászlevet, a sütit, forralt bort. Itt is köszönet érte.

Lassan jó éjt puszit nyomok anyu homlokára, újra elmondom neki, mennyire szeretjük, és  hogy elengedjük, menjen tovább az útján, itt minden rendben van és rendben lesz, aztán lefekszem aludni. Kegyetlen kimondani, de mást nem tehetek érte.

Vasárnap délután

Tegnap anyu megkérdezte, meddig volt kórházban.

Aztán kért egy szatyrot, mondta, miket rakjak bele. Csomagoltunk.

- Hová megyünk, anyu? - kérdeztem.

- Haza. -suttogta.

- Hova haza?

- Hőgyész haza. Mama is ott lesz, utána megy Gyönkre.

A szívem darabjai közül ilyenkor egy még apróbb szilánkokra törik. Miközben egyre tisztább a kép: minden okkal történik. Anyut három éve én kísértem végig a sugárkezelésen, albérletben laktam még, ahol saját szobája is lehetett ezalatt. Anyu már egy éves műtött volt, amikor az én műtétem után másokkal együtt segített nekem a felépülésben. Mami csak ezután lett demens, anyu ápolta is, amíg csak tudta, mami ezután került az otthonba tavaly. Anyu onnantól nem volt már jól. Mohácsra költözött Hőgyészről. Biztos vagyok benne, hogy azért, hogy most itt lehessünk vele.

Tegnap este tízkor aludt el, most másnap délután kettő. Alszik. Mozdulatlanul. Nem mindig reagál. Ha igen,kinyitja félig a szép, zöld szemét, amiből azt vélem látni, hogy tudja: nincs egyedül. Ilyenkor megsimogatom a homlokát, a fülébe súgom, hogy nagyon szeretjük, de menjen, ha mennie kell, itt minden rendben, mindent elintéztünk, elrendeztünk, mindenki jól van és jól is lesz.

Szombat este

Ez az első éjjel, amikor hazajöttem és nem a húgom, hanem M., az ápoló van anyuval. 

Ez az első olyan búcsú, amikor könnyek, szipogás, sírás nélkül öleltem-pusziltam anyut. 

Legyen neki és mindenkinek könnyű álma. 
 

Szombat délután

 

Gondolkodtam, felhozzam-e a tárolóból anyu fáját. Mert csak holnap kellene díszíteni, nekünk viszont nem biztos,hogy van annyi időnk. Aztán lementem érte. Bevittem anyuhoz a csupasz fát és a díszeket. 

-De csodálatos! De gyönyörű! Te angyal vagy! - kiáltott fel anyu a fájdalomtól végletekig elgyötört, most nagyra nyitott, szép, zöld szemeivel. 

A húgommal és anyuval együtt díszítettük fel a fenyőt, anyunak sikerült az ágyról egy csengettyűt felakasztania. Behoztam anyu kis betlehemét is, azt is csodálattal fogadta. 

Szombat dél

Anyu a nagy asztalt szervezi. Már sétál a szivárvány hídon, de utolsó erejével még szép karácsonyt remél. Ahogy T. doktor mondta neki, amikor két hete, még a konyhában, a tolószékben ülve megkérdezte tőle, mennyi ideje van még. 

Kész a húsleves, megsült a hús, megvan a bor. 

Alig él, minden csontja látszik, a bőre olyan száraz, hogy alig lehet belebökni a tűt. Még nem telt le az idő a következő morfiumig, de belefeszül a fájdalomba, hát beadom neki. A húgom vele van, amíg hatni kezd a bűvös szer, anyu úgy kapaszkodik a testvérembe közben, mintha az élete múlna rajta. Én kimegyek a teraszra és sírok. Kegyetlen érzés látni anyu szenvedését, és hogy a szurin kívül nem segíthetek. 

Karácsony másnapján szoktunk anyuékhoz menni ünnepelni. Addig talán még feldíszíti a verandában a fát,kirakja a betlehemet, mellé állítja a gobdosan összeválogatott,felcimkézett ajándékokat, teríti az asztalt, kihozza az aranyszélű tányérokat, tiszta, puha ronggyal áttörli az ünnepi poharakat, és ha vége az ebédnek, elmosogatott, visszarakott mindent a helyére, akkor megbékélhet végre. 

Szombat reggel

Éjfélig én voltam anyuval, aztán a húgom. Az új nap nulla óra nulla egykor (is) morfiummal kezdődött. Reggel aztán át a 325-ös tapaszon és egy újabb adag morfiumon anyu maga mellé ültetett minket. Karácsonyi ajándékokat szervezett. Összeszámolta, hányan lennénk, ha itt ünnepelnénk. Bor is lenne. Csak akkor sírta el magát, amikor mami ajándékára gondolt. Aztán egyszerre átölelt minket, a húgomat jobbról, engem balról és azt mondta: - Nem tudom, hogy köszönjem meg nektek. És sírt(unk).

Péntek

 "Azt ugyanis, hogyan fejezhetők ki az érzelmek, hogyan fejezhető ki a halállal szembeni rettegés, hogyan fejezhető ki a haldoklással és a veszteséggel szembeni rémület, nem lehet mintákba foglalni és elmondani, mivel nem is kizárólag a megértésben zajlanak, nem pusztán kognitív folyamatok, hanem érzelmi-testi válaszok sokaságából tevődnek össze. Ezek olyan elementáris és lényegi tapasztalatok, amelyeket rendszerint semmilyen hasonló korábbi tapasztalat nem előz meg."

Csütörtök este

 

Annyira megteltem már fáradtsággal, szervezéssel, kétségbeeséssel, düh-vel, fájdalommal, tanácstalansággal, félelemmel, kimerültséggel, tehetetlenséggel, könnyekkel, reménytelenséggel, kérdésekkel, lelkiismeret-furdalással, heves szívdobogással, szuszogás-hallgatással, injekciózással, suttogással, halálvárással, nyugtatással, álmatlansággal, reményvesztettséggel, keserűséggel, pokoljárással, bökdöséssel, tapaszozással, telefonálással, sírással, várakozással, imádkozással(...), hogy lassan teljesen üres leszek. 

A blogba anyu történetének csupán egy aprócska töredéke kerül. A közvetlen család látja a teljes képet, M., az ápoló, a húgom és én tapasztaljuk mindazt, ami konkrétan történik. Senkinek (SENKINEK) nem kívánom. Szeretném, ha anyu úgy maradna azok emlékezetében, akik szeretik, ahogy 70 évig ismerték, nem pedig, amilyenné ez az egy hónap alatt vált. 

Amit most biztosnak vélek: az ürességet kitölti a szeretet. 

Csütörtök reggel

Anyu egész jól ébredt 3/4 5-kor. Hulla fáradt volt, 300 évesnek nézett ki, de viszonylag tiszta volt a feje. Enni kért, ivott. Semmiben nem engedte, hogy segítsek, hát most kimondtam, amit eddig soha: mindig ilyen makacs voltál,inkább belehalsz, de nem fogadsz el segítséget. Én is ilyen vagyok, és ezen azonnal változtatnom kell. Később kávét kért, aztán cigarettát. M-nak, az ápolónak elkezdte mesélni az életét. Vicceskedett közben, jókat nevettek. Én kicsit hazajöttem szusszanni. Amikor elbúcsúztam, anyu bocsánatot kért, amiért így viselkedik velünk (sokszor morcos, keggggyetlenül makacs, akaratos). Anyukám, én így is szeretlek, mentem oda hozzá. Megfogta a kezem, magához húzott és ezer puszit adott. Sírva jöttem el (és most is potyognak a könnyeim, ahogy gépelek).

Szerda (azt hiszem)

Általában nem tudom, milyen nap van, hány óra. Azt tudom, hogy közeledik a karácsony, de képtelen vagyok készülni az ünnepre. Mert valami másra készülök.

Anyu ma hajnali 3/4 4-kor pánikrohamra ébredt. Megoldottuk. Napok óta búcsúzik mindenkitől. Maga elé motyogva sorolja az ismerőseit, rokonait, vált velük pár szót. Odahívott, J-nak akart emailt írni. (Roppant nehéz kibogozni, mit is szeretne mondani.) Írtam J-nak a messengeren, hogy anyu szeretne tőle elbúcsúzni. J. írt pár szót, amit felolvastam anyunak. Kétszer kellett megismételni, de aztán látszott rajta, hogy megnyugodott. Aztán azt mondta: mamával nem tudtam beszélni az otthonban. I. tanácsára már tegnap este írtam mami nevében egy levelet anyunak. Mintha mami írta volna, megnyugtató búcsúzást, elengedést. Mondtam anyunak, hogy M. volt maminál, és mami ezt a levelet írta neked. Sok idő volt, amíg felkészült a meghallgatására. Aztán elolvastatta. Megköszönte a szép levelet, lefeküdt és elszenderedett. De lehet még dolga, mert aztán felült és folytatódott a rendezkedés, a kérdések hada, a segítségek elutasítása, néhány lassú elfogadása. Igen, anyu annak ellenére, hogy fekvőbeteg, pár napja felül az ágy szélére -akár egyedül-, vissza is fekszik. A 25. ilyen attrakció után már csak segítséggel megy. Nyughatatlan, türelmetlen, sokszor agresszív, képtelen elhagyni egyelőre ezt a világot, miközben már látja a túlsó partot.

Anyunak is dolga lehet még itt. Ahogy halad előre az idő, egyre tisztábban látom, hogy bizony nem hiába kaptam ezt a feladatot, ez számomra is egy metamorfózis. Fájdalmas, kemény, roppant nehéz.

Régóta szerettem volna már írni: minden üzenetet, megjegyzést, kommentet elolvasok, válaszolni, reagálni rájuk nincs mindig energiám. De szívből köszönök minden apró gondolatot, nagyon sokat jelent az együttérzésetek, az imák, a ránk gondolás.

Durván embert próbáló időszak ez mindenkinek körülöttem, mindenkinek másért nehéz. Itt köszönöm meg MINDENKI legapróbb (és nagyobb) eddigi és jövőbeni segítségét, türelmét, óriási szükség van rá. 

Kedd reggel

Szó szerint egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Anyu a fejében rendezte a dolgait. Mindent megbeszéltünk. Újra. Miközben egy nekem láthatatlan valakivel is beszélt. Ült ez a csont és bőr emberke és mint egy demens, csapongott két világ között motyogva. Elengedtem százszor. Mindent újra és újra átbeszéltünk. De mindig van még újabb kérdés, elintéznivaló. Mosni kell, meg kell locsolni a virágokat... Reggel kérésére felöltöztettem a megbeszélt ruhájába, aztán megkérdezte, milyen érzés lesz... Már látott valami szépet a sarok felé bámulva az opálos szemeivel.. 

Két nap alatt egy órát aludtam. Jött az ápoló, én -újra- elbúcsúztam anyutól, hazajöttem, bedőltem az ágyba és délutánig aludtam. 

Hétfő este

Tegnap a húgommal -sok nemalvás után, az őrület határán- sokat beszélgettünk. Kínunkban már többször nevettünk is (láds bárányos sztori, ugye, Tozzi?). És rájöttünk több mindenre. Amikre már az elején is gondolhattunk volna, de tényleg jobb későn mint soha. Az egyik: kell a segítség. Pihenni muszáj. Mert anyu elmegy, de mi maradunk. Így fel is hívtam az ápolónőt, aki ma itt volt pár órát. Én hazamentem aludni. Fél 12-kor telefonra ébredtem: anyunak halálfélelme van. Riasztottam a hospice nővért, aki jött is. Kicsit változtattunk a cseppeken, reméljük, nyugodtabb lesz anyu. Zs. maradt még. Beszélgettünk. Arról, hogy ez anyunak is, a hozzátartoóknak is kegyetlenül nehéz, de nekem bírnom kell. Aludni, ha anyu alszik. Amikor Zs. hazament, ketten maradtunk M-val, az ápolóval. Beszélgettünk kicsit, aztán ő bement anyuhoz, én egyedül maradtam a konyhában. És rájöttem, hogy én, aki 49 évig ökéletesen jól elvoltam egyedül, most félek. Félek egyedül lenni.

Lefeküdtem a nagyszobában, próbáltam pihenni, amíg M. itt van. Aztán csöngettek. A hospice orvos jött. Szóltam anyunak, ki jött. Egy pillanatra kinyílt az amúgy a távolba révedő szeme, örült. Nagyon kedveli T. doktort. Beszéltünk, megvizsgálta anyut, aztán leült velem még egyszer beszélgetni. Anyu úton van, de még erős a szíve. Pár nap és megérkezik. Úgy képzeljem el, minta ahogy megszületett, most újra a "vajúdás állapotában" van, amikor az orvosnak kevésbé jut szerepe, inkább a szülésznőnek (nekem), aki ott van és segít. De hulla fáradtan nem tudok segíteni. Doktor T. is megkért: jöjjön segítség és ne itt aludjak, menjek haza. Ha fél órákból is, de 8 óra alvást próbáljak összeszedni. És arról is beszélt, hogy habár anyu úton van, hallja, felfogja, ami körülötte történik, így mondjak el neki mindent, amit még szeretnék, többször azt is, hogy elengedem, menjen az útjára. Teszem is.

Igen, határozottan látszik, hogy anyu úton van. Mintha az álom és az ébrenlét között lebegne, a szivárvány felénél járhat. Folyamatosan intézkedik, alig hallhatóan motyogva rendezi a dolgait. Pakol, beszélget, közben a csont és bőr kezeivel lassú, sokszor nem akaratlagos mozdulatokat végez, mutogat, számol, imára kulcsolja a kezeit. Már alig tudja kifejezni, mit szeretne. Ha fájdalma van, az látszik rajta. Néha, amikor ki tudom venni a szavaiból, hogy felülne, felültetem, kibájlágolom, egyik oldalán mellé ülve tartom. Néha belefolyok a "valakikkel" történő beszélgetésbe, de csak annyira, hogy megerősítsem benne, hogy minden rendben van. Már nem eszik, nem iszik. A szervezete nem képes befogadni semmi kívülről jövőt. Csak a tumorhegyek csámcsognak benne hahotázva, de anyu nem adja könnyen a testét. Csont sovány. Az arcáról szinte minden ránc eltűnt. A szivárvány közepén hol előre néz, hol hátra. Még mindkét oldalon van elrendeznivalója. Szívből csak azt remélem, hogy sikerül fájdalom nélkül átlépnie a túloldalra. Amiben tudok, abban segíteni fogok.

Hétfő reggel

Tegnap este nagyon sokára sikerült álomba sírni magam. Hajnali 4-kor sírva ébredtem. Kimentem a teraszra és hányingerig zokogva próbáltam nyugtatni magam a fagyos csendben. Anyu este óta mozdulatlanul alszik az ágyában. A szívem megszakad, mert csak nézem az ajtóból, nem tudom, jó lenne-e, ha kicsit oldalra fektetném, nem tudom, jólesne-e neki, ha megnedvesíteném a cserepes ajkait, nem tudom, betakarjam-e, megigazítsam-e a párnáját (...), nem tudom, bemenjek-e hozzá vagy hagyjam pihenni... A sírástól dagadt szemmel keresek újabb zsebkendőt: nem tudok annyit kikészíteni, amennyi ne fogyna el... Miközben most gépelek, is potyognak a könnyeim, nem hányingerem van, inkább az egész gyomrom készül felfelé a torkomba. 

Anyu el fog menni, de én itt maradok. Ám ha így folytatom, nem fog sok jó kisülni belőle. Tegnap a kolleganőim megengedték, hogy itthon maradjak a szünetig. (Nem tudom, sikerül-e majd a segítségüket valaha is meghálálnom.) És megkértem az ápolót, jöjjön ma. Nem leszek egyedül, kettőnek könnyebb a pelenkázás, és muszáj kicsit pihennem, ki kell mennem kicsit a levegőre, fürödni, hajat mosni, és aludnom is kell. (És közben harcolok a lelkiismeret-furdalással, amiért anyu haldoklik, nekem meg ilyen nagy gondjaim vannak, miközben az eszem tudja, hogy így helyes.) És ha kicsit nem leszek itt a lakásban folyamatosan, talán könnyebben elenged anyu és talán én is könnyebben elengedem őt. 

Vasárnap este/Halálra várva

Amikor elhangzik: még egy-két hónapig eltarthat, akkor szembesül vele az ember igazán: ennek a betegségnek nagyon záros határidőn belül pont kerül a végére. Ez esetünkben december 4-én volt. Akkor anyu még anyu volt, hatalmas fájdalmak kínozták, de még mindent értelmesen, tiszta fejjel el lehetett rendeznI. milyen temetés legyen, milyen legyen az urna; a hivatalos dolgokat össze lehetett keresni, és volt idő felkészülni arra, amire muszáj.

Anyunak nem mondtuk el, mit mondott a hátralévő időről az onkológus. Csak múlt héten kérdezett rá a hospice orvostól, aki elmondta neki, hogy talán karácsonyig velünk lesz még. És ekkor kezdte felfogni, hogy tényleg ennyi volt.

Azóta minden nap azzal telik, hogy várjuk a halált. Mi: hozzátartozók, családtagok. Anyu még ma reggel is azt mondta a húgomnak, hogy "mge akarok gyógyulni". Pedig anyu három napja már nem önmaga. Teletapaszozva, telemorfiumozva, hallucinálva kapaszkodik foggal-körömmel az életbe. Majdnem két teljes ébren töltött nap után ma délután sikerült elaludnia. Nagyon alacsony légzésszámmal, de jó 3 órát nyugodtan aludt. Leszámítva a folyamatos meg-megrángásokat.

Senkinek nem szabadna ilyen fájdalmakkal harcolnia.

Senkinek nem szabadna ilyen szintre kerülnie, amikor már kifordul önmagából, már amikor tudja, ki is ő, hol is van...

És mindenkinek érdemes lenne komolyan átgondolnia, rak-e az otthonápolással ekkora terhet a gyereke/társa/bárki nyakára. És hogy akire rápakolná, elvállalja-e.

Mert a halálra várni nem sétagalopp. Sem a betegnek, sem a hozzátartozóknak és családtagjaiknak, sem az ápolónak...

Vasárnap reggel

Kemény éjszaka volt. Anyu (is) egész éjjel fent volt. Ülni akart. Hát ült. Kibájlágoltam jobbról, hátulról, balról hajnalig én ültem mellette, utána a húgom. Végig hallucinált, főzött, hivatalos ügyeket rendezett, imádkozott, és végig beszélt valakivel (akit én nem láttam). Szenvedett, de nem fogadott el szurit. Reggel hat körül hatalmas fájdalmai voltak. Megfogta mindkettőnk kezét és elbúcsúzott tőlünk.

- Bocsássatok meg nekem. Bocsássatok meg nekem mindenért. Nagyon szeretlek titeket, nagyon szeretlek. Örökké, örökké, örökké. 

Kapott 20 egység morfiumot. Nem volt elég, így kicsit ezután még 10-et. Több órás kínlódás után ma délelőtt sikerült vízszintbe tennünk. Küzd, harcol, akar, iszonyatos életerő, erő, akarás van benne, nem adja egykönnyen magát...

Azt hittem már pénteken, hogy elsírtam az összes könnyemet. Száraz volt és fájt már a szemgolyóm azóta. Ma reggel (is) kiderült: van ott még (könny)tartalék.

 

Szombat

Amikor I. volt itt látogatni anyut, azt mondta: ez a betegség mindenkinek egy tanítás lesz.

Anyu a betegsége kapcsán a vége felé kimondott dolgokat, amiket évtizedekkel előbb kellett volna. 

Én pedig ma jöttem rá egy olyan dologra, amit tíz éve hallottam és amit akkor nem tudtam hova tenni. Hát ma leesett. És -istenemre- nagyot szólt.

Arra is rájöttem, hogy ezt a feladatot nem a Jóistentől/Sorstól/Univerzumtól kaptam. Mert ez nekem tényleg nagy falat. (Hibáztam, hibázok sok mindenben, az éjjel sem aludtam, ez rendes fizikai tüneteket okoz (... ... ...)) Ezt a dolgot anyu kérte, én pedig vállaltam. Mert fogalmam sem volt, mit vállalok. Mert meg akartam felelni. (...)

Kezd világossá válni, hogy mások véleménye, viselkedése nem az én felelősségem.

(...)

Anyu másfél nap alvás után ébredt ma. Újabb problémák: decubitus, vizeletürítési képtelenség, kemény hallucinációk, mozgásképtelenség, kegyetlen rossz kedv (...). Amit tudtunk, orvosoltunk. A hospice nővér azt mondta: anyu iszonyatosan makacs, akár egy hétig is húzhatja így. Zs. azt mondta: 1-2 nap. A húgom szerint anyu megvárja a 24-ét. Mert anyu tényleg ilyen: a legnagyobb országos hóviharban utazik, ónos esőben, a legelső kovid idején lett az emlő daganata, akkor műtötték (...), hát van itt egy közelgő piros betűs nap...

Hihetetlen, hogy amit mondtak, olvastam, igaz: a halál közeledtekor megnyúlik az orr, hegyesedik az áll...

Péntek

Anyu 24 órája alszik... 

Csütörtök

Ma akkora fájdalom, amilyet én 70 év alatt nem láttam anyun. Megkapta a morfiumot. 5-8 perc, amíg hatott. Az a pár perc alatt elhangzott: Nem bírom. Feladom.... Jött a hospice orvos. Tapasz 250, kaptunk morfium receptet. Anyu rákérdezett az orvostól, mennyi ideje van még. A doktor teljesen nyíltan, őszintén válaszolt neki: szerinte még lehet egy szép karácsonyunk...

(A képen a mai ebédem M. jóvoltából.)

Szerda

Mai kincsek:

Ma az utolsó órámon már nem láttam a billentyűzetet. Ha meg is pillantottam, nem találtam a betűket.

Amikor hazaértem, elláttam anyut (ez egyre rövidebb ideig tart, mert pár napja szinte semmit nem eszik és alig iszik, sokat alszik), aztán tudtam: aludnom kell. Muszáj. A Jóisten segített: anyu -evés helyett- elaludt a konyhában (néha még ki lehet ültetni a tolószékbe és "közlekedtetni"). Ténykedtem kicsit mini ebéd után, aztán aludtam fél 5-ig.

Megcsináltam alvás előtt, amit anyu kért (natur joghurt barackbefőttel turmixolva). Tudtam, hogy nem eszi meg, mégis elkészítettem, aztán a hűtőben landolt, majd holnap kidobom. (Minden alkalommal elteteti, hogy majd később megeszi, sosem eszi meg.) Elmosogattam, de nem érdekelt, hogy marad rajta valami, az sem, hogy a mosogató nem lett patyolat tszta. A tűzhelyet se tisztítottam le, ráér alvás után. Nem söpörtem, nem mostam fel. Tegnap este megcsináltam, jó ez most így. Csak alaposan kiszellőztettem.

Anyu5-ig aludt. Áttöréses fájdalomra ébredt. (Amikor a beállított, amúgy elegendő fájdalomcsillapítón áttör a fájdalom.) Ilyenkor kell  a morfium. Persze, ha anyu kérné. (Az orvos is azt mondta: túl jól bírja anyu a fájdalmat, pedig nem kellene szenvednie.) És ugye van az a fájdalom... "Timi, hozd azt a cart"- suttogta, én pedig beadtam egy dupla adag morfiumot. (Már látom anyun, mennyire fáj neki.) A "vicc": még ezen is átfájt a puklija (a gerince alsó részén van egy új daganat kb egy hete). Konzultáltam a hospice nővérrel: menjen plusz 25 tapasz első körben. Így már 200-as tapaszunk van, plusz fájdalomcsillapító gyógyszer+morfium. Talán 2-3 napig megint jó lesz, aztán én már nem tudom, de jön a hospice orvos, majd mondja.

Hét hete volt anuy a háziorvosnál és röntgenen, még a saját lábán. Hét hét alatt értük el a 200-as tapaszt, a morfiumot. A héten annyit sem evett összesen, mint én egy negyed adag reggelire. Már roppant keveset iszik. Kegyetlenül gyenge, sokszor beszélni is. 

M. ma intézte a postát, kivasalt. Ezer hála. És az esti gyógyszerbeadásnál is segített. Mert az is sokáig tart, hiszen ahhoz is erő kell(ene).

Megyek, megpróbálom bevetetni vele az utolsó gyógyszert és ágyba tenni...

 

Kedd

Mai cukik:

- Ezt neked csináltam. Ez te vagy!

Tegnap volt egy éve. Anyu eljött velem a suli adventi vásárába. Szép este volt.

Ma a két unokája jött el hozzá látogatóba Budapestről. Pont bealvós időszakában fogták ki a Nagyit, de előtte tudtak még fél órát beszélgetni. Anyu nagyon boldog volt, hogy láthatta őket.

Amikor hazaértem, a gyerekek már itt voltak. M-nal kimentünk pár percre a teraszra beszélgetni.

én: - Na, milyen a Nagyi?

M: - A Nagyi?! TE hogy nézel ki?! Hulla fáradt vagy! Pihenned kell!

...

Nem tudom,miért kaptam ezt a feladatot. Hiszen nem vagyok jó ebben. Szurit beadni a tűfóbiámmal, fájdalmat okozni, pedig pedig tényleg lételemem, hogy senkinek ne ártsak, orvosokkal konzultálni, amikor sokszor a nevem sem jut eszembe, ügyeket intézni, amikor kegyetlenül nehezen tudok dolgokat összeegyeztetni, folyamatosan figyelni, jelen lenni, tervezni, gyógyszert adagolni, kenőcsöket kenni (...), amikor lassan tényleg összeesek a fáradtságtól... Nem tudom, más hogy csinálja, én úgy érzem, nekem ez nagyon nagy falat. És akkor még nem említettem a dolog érzelmi hátterét.

Ma a suliban próbáltunk a karácsonyi műsorra. A kicsik kezdték éppen a táncot, amikor elkezdtem sírni, nem tudtam ott maradni, ki kellett mennem. Konkrétan nem tudtam abbahagyni a sírást (na tessék, most is elkezdtek potyogni a könnyeim...), egész hazaúton bőgtem.

Elfáradtam testileg is, lelkileg is. De mindig azt mondom magamnak: bakker, Timi, te mondod ezt? Mit szóljon anyu? És akkor erőt veszek magamon, kiteregeteg, elpakolom a megszáradt elmosogatott edényeket, készítek magamnak tízórait, kiviszem a bilit, ülök anyu mellett, amíg beleimádkozom a gyógyszert, viszem neki, amit kér (...).

Csak annyit kérek, hogy ha tényleg nekem szánták ezt a feladatot, hogy legyen hozzá erőm is...

 

Egyenes arányban

Ahogy fogy az időnk, úgy nő a fájdalom és úgy emelkedik a fájdalomcsillapító-adag.

Ma már 175-ös a tapasz, és kaptunk morfium injekciót is...

Ahogy fogy az idő, nő a fájdalom és nő a fájdalomcsillapító mennyisége, úgy nő a felelősség és a gyomorgörcsöm is. Úgy dolgozik bennem az adrenalin, hogy már szinte egyáltalán nem tudok kikapcsolni, még az eddiginél is kevesebbet és felületesebben alszom.

Ahogy fogy az idő, nő a fájdalom és vele a fájdalomcsillapító adag, nő a felelősség és a gyomorgörcs, úgy gyengülnek az idegeim. Mintha kezdenének a testemen kívülre kerülni, így legszívesebben ugornék mindenre (még sikerül türtőztetnem magam). Már nem tudok mindent kézben és észben tartani, jó, ha itt van valaki, amikor orvosi vizitünk van, mert a felét sem tudom megjegyezni annak, ami elhangzik. Ma a Volán-sztrájk miatt nem jött a dunaszekcsői ápolónő és mást sem sikerült beszerveznem, így én maradtam itthon anyuval. Küldtem anyagot még tegnap éjjel a kollegáknak, de iszonyat kemény nálunk, ha valaki hiányzik, mert alapból kevesen vagyunk, szegények rengeteget dolgoznak helyettem. :( Egyébként ha nem kellene dolgoznom, habár kegyetlenül fárasztó, de jól meglennénk itt anyuval.

Jól, de nehezen. Egyre nehezebben. Egyre több a könny, egyre többen hívják anyut telefonon "búcsúzni", egyre többször hangzik el, hogy nincs már segítség, csak fájdalomcsillapítás.

Ahogy a dolgok nőnek és csökkennek, erősödnek és tompulnak, úgy könyörgök egyre gyakrabban imáimban azért, hogy anyunak ne kelljen már sokáig így "élnie". :( És hogy amíg itt van, ne legyenek fájdalmai. :( És hogy el tudja engedni mamit. :(

Vasárnap

 Pontosan ma egy éve írtam az akkori bejegyzésben, hogy maminál voltunk, aki szerint anyu most úgy meghalt, hogy "tényleg kilehelte a lelkét". Ma video chatben tudott anyu vele találkozni.

Megrendítő, hogy mami a demenciája ellenére (vagy éppen azért?) anélkül, hogy bármit is mondtunk volna neki anyu állapotáról, tudja, érzi, hogy nagy baj van...

Megrendítő volt az is, hogy a kis video-találkozó mennyire megviselte lelkileg anyut: sosem láthatja többé az édesanyját, sosem adhat puszit neki, nem ölelheti meg... Borzasztó szomorúság lepte be órákra a szobát...

Isteni ebédünk volt M. jóvoltából. Jött Bp-ről L. is, húgom párja. 

Még muszáj dolgoznom kicsit...

Vasárnap reggel

Ahogy tegnap estére anyu kicsit felélénkült, úgy fújtak rá a húgomra valami kórságot. Rábeszéltem egy neocitránra, aztán alvás.

Reggel megnéztem anyut: félig ülve-kicsavarodva aludt, nem tudom felébreszteni a gyógyszerezéshez (majd később). A húgom a másik szobában  nyomja az ágyat. Készítettem neki gyógyitalt és megkértem: amíg itt van, maradjon ágyban és pihenjen.

Ma reggelre két "kórtermem" lett.  

Szombat este

Azt hiszed, lassan vége a napnak...

Reggel, amikor adtam be a vérhigítót, nagyon hüle érzésem volt. És nem is múlt el később sem.

Haladt a nap. Kora este látod, hogy a szuri helyénél vérpöttyök vannak a nadrágon. Megnézed: szivárog. Leragasztod. Fél óra múlva ránézel: véres a tapasz. Még egy próbálkozás: ez vérzik. Riasztod a hospice nővért: figyeljétek, holnap jövök. És ne szúrjatok holnap.

Ideges vagy, megnézed a neten, mire kell figyelni, esetleges belső vérzésnek mik a tünetei. Úgy volt, hogy hazamész aludni, aztán maradsz, mert ki tudja...

Írtam az előző bejegyzésben: itt nem lehet tervezni, még egy órára sem, előre.

Szombat

Amióta anyu így van, irdatlan mennyiségű hívást bonyolítunk, írunk messengeren, sms-ben, video chatelünk... Már két hete is azt mondtam: kidobom a telefont, mert ez már tényleg sok. (Ráadásul nem tudom/tudjuk mindig felvenni, aztán elfelejtjük a visszahívást, ha anyu alszik, lehalkítjuk/némítjuk, majd elfelejtjük visszahangosítani...) Pedig óriási mázli, hogy van, mert teló/okosteló nélkül elvesznénk.

Ma otthon aludtam, a húgom volt éjjel anyuval. Anyu végigaludta az éjszakát, sőt... Nehezen volt ébreszthető, ha fel is ébredt, csak 1-2 percig volt "éber", aztán visszaaludt. A délelőtt nagy része is így telt.

Ebédet M. hozott (nagy köszönet itt is!).

Délután mosogatás, elpakolás, aztán hivatalos ügyek. Mivel anyu mami gyámja, de sajnos már nem sokáig, intézni kell a gyámváltást (ha valakinek van ebben tapasztalata, ne tartsa magában!), ehhez csináltam meg a "Kirendelt gondnok számadása és jelentése" nyomtatványt egy darabig, hozzá minden számlát, csekket összekerestem és -rendeztem, nem egyszerű mutatvány, bár anyu szépen összegyűjtött szinte mindent hozzá még amíg jól volt.

Kegyetlen, de muszáj a hivatalos dolgokat megbeszélni, előkeresni a fontos iratokat, hogy aztán ne kelljen mindenért az egész lakást átkutatni.

Roppant kimerítő a háztartásvezetés és munka mellett a minden perces figyelem. Nincs két egyforma nap, de még csak két egyforma óra sem. Minden tevékenység (mosdás, evés, gyógyszerezés...) mindig máshogy zajlik, főleg anyu állapotától függ. Nem lehet előre tervezni még egyetlen órára sem. Minden áldott nap új dolgok jönnek, minden áldott nap megoldandó problémák serege vágtat és falja fel mindenki energiáját. A szeretet az, ami ad egy kis erőt, az, hogy tudjuk: ennek most így kell lennie. Anyu is "vállalta" a betegséget, mi is azt, hogy itthon ápoljuk. Nem tudjuk, mennyi időnk van még, de amíg anyu itt van, mi is itt leszünk vele, mellette.

Péntek

Ébredés anyunál. Gyógyszerezés. Szuri. Egyedül adtam be, nem voltam túl ügyes, csípett...

Hétkor indulás dolgozni.

Mai sulis kincsek:

X: - Ez a focis kártyám. Neked adom.

Y: - Nézd, ez egy sárkány! A tiéd!

(Megeszem őket.)

Suli után gyógyszertár. (Két hét alatt egyetlen napon nem voltam csak gyógyszertárban. Minden alkalommal 5-6 ezer. Két napja 24ezer... ... ...) Aztán anyuhoz.

Húgom főzött. Hála érte. Ebéd után nagy mutatvány: anyut lezuhanyoztuk. Olyan szuper a lakása is, a fürdőszobája is, hogy minden kihajtható, elrakható. A kerekes tolószékben betoltuk, onnan egy műanyag karfás székre áttettük a tusolóba és sikerült gyorsan lemosni, megtörölni, felöltöztetni. Nagyon örülök, hogy kicsit felfrissült, azért a "cicamosdás" nem ugyanaz.

M. is átjött kicsit anyuhoz (két napja nem találkoztunk), közös chips-partit tartottunk a betegágynál, miközben a húgom a gyerekei aranyköpéseit olvasta fel (mert hogy 22 éve gyűjti). Anyu szegény bele-belealudt. Napról napra fáradtabb. Nagyon harcol, hogy fent tudjon maradni, de nem igen megy. Mérlegeltünk is: 49 kiló. Így megy ez...

Taktikai megbeszélés: jöjjek haza aludni, és reggel, ha anyu nem tudja magának beadni a szurit, akkor átmegyek és beadom. (Megnyugtató volt, hogy délután anyu azt mondta, csak addig volt rossz a szuri, amíg adtam és csípett, utána semmit nem érzett.)

Hazaérve ezt találtam. :)

És M. már kész a holnapi ebéddel, sőt vasárnap is főz majd. Tényleg ezer hála. (Mint mindenkinek, aki gondol ránk, imádkozik értünk, a legapróbb dologgal is segít.)

Csütörtök

Anyu 3 éve szúrta a vérhigítót az emlődaganat műtéte után magának. Én 2 éve szúrtam magamnak. Anyu most újra kapott 10 adag 0,6-osat. Ezt ma reggel kezdtük. Szegénykém tiszta kómás volt még reggel, amikor gyógyszerezés volt, így ketten nyomtuk be a szurit.

7-re jött M., az ápoló, én mentem dolgozni.

Mai sulis kincs:

Suli után gyógyszertár, boltból zsömle és akciós vaj, aztán anyuhoz. Ebéd (nutellás kenyeret kért 😆). Anyu ezután ott, a konyhaasztalnál elaludt. (Ha van ereje, kiültetem a tolószékbe.) Nekem takarítás. Amikor felébredt (jót aludt), visszaült az ágyra és elaludt (jót aludt). Nekem pakolás. Kómásan ébredt, aztán lefeküdt és elaludt. Annyira gyenge, hogy minimális tevékenység után is aludnia kell.

A gyümölcsöknek kihoztam anyu szekrényéből az őrizgetett szép "kosarat". Mert hova tartogatjuk a szép dolgokat? Mikorra? Kinek? Használni kell, amink van, nem ülni rajta. Annak, hogy törölgetjük róla a port, szerintem semmi értelme.

Vagy tíz éves Boszi-Miki-Grincs kép. Azóta ezer dolog változott. Az utóbbi két hónapban pedig egy egészen hirtelen fordulatot tett a világunk. Olyannyira, hogy hiába jött  tegnap a Mikulás, nekem teljesen kiment a fejemből. Ma azért kapott anyu egy mini csoki-mikit, és a húgom is, aki ma késő este érkezett Budapestről.

M-t két napja nem láttam az ütköző munkabeosztásunk miatt. Talán majd holnap.

Szerda

 

Reggel havazott. Elhúztam anyu szobaablakán a függönyt, hogy jobban lássa a hóesést. Nagyon nehezen és szörnyen fáradtan ébredt, pedig végigaludta az éjszakát. Fél órába telt, amire beadtam a gyógyszerét, megmértem a vérnyomását, elrendeztem. Aztán vissza is aludt. Mosás, kávéfőzés, ágyazás, teregetés, mini takarítás. 9-re jött az ápoló, nekem indulnom kellett a bíróságra. 

Utána gyógyszertár, bolt. És csak havazott, havazott.

Készítettem ebédet. Megettük anyuval a szobájában. Ő lefeküdt, én kitakarítottam a teraszt. Még kint voltak balkonládában a virágai... Az enyémek is kint vannak, de ez most tényleg nem fontos.

Nem emlékszem, mióta "lakom" anyunál. Ami érdekes: megvagyok néhány ruhával, nincs külön szekrény, polc. Eddig a hétig még meleg ruha se volt nálam, mégsem fagytam meg. Mennyire kevés is elég lenne a boldoguláshoz. Mennyire nem fontosak a tárgyi dolgok és sok más, amit nélkülözhetetlennek vélünk.

Kedd

Mai kincsek (az ezer ölelés mellett): egy csodás mézeskalács, egy hajtogatott-ragasztott sótartó és egy levél két piros szivecskével. 🤍

Anyunak ma jobb napja volt a tegnapinál. Megint emeltünk (orvossal egyeztetve) a fájdalomcsillapító adagon, így 2-3 napig -talán- megint jobb lesz. 

Reggel korán ébredtem, elkészültem. Anyu magától ébredt kicsit később. Gyógyszerek, vérnyomás mérés, egyebek. 7-re érkezett M., az ápolónő, én indultam dolgozni. Leginkább testben. Igyekszem koncentrálni a gyerekekre, nagyon nehéz. Ma az egyik órán megcsörrent a telefonom, egy pillanatra lezsibbadtam, de aztán nem anyu miatt kerestek (így fel sem vettem). Munka után hozzánk kanyarodtam haza, felugrottam a kajciért, M. főzött nekünk este, itt is ezer hála érte. A kajcival anyuhoz. Ebéd, majd "csendespihenő". Amint mentem volna le alfába, telefon: csomag jön, meghozták anyu -ezer éve igényelt- gondosóráját... Később felugrott M. munka után. Kis vacsora. 9-kor "letettem" anyut aludni.

Esténként hosszan beszélgetünk anyuval. Sokat változott. Valahogy bölcsebb lett, kimondja, amit hetven év alatt nem, nyíltabb, mint napközben és mint bármikor előtte. És napról napra fáradtabb.

Az eszemmel felfogtam, mi történik. Mégis minden reggel úgy ébredek, hogy az agyam "elterelő üzemmódba" kapcsol, különböző "kifogásokat" keres: elcserélték a leletet, ez csak egy pszichológiai kísérlet, csak álmodom (...). De a tények nem hazudnak.

Tegnap azt mondta anyu, hogy neki nehezebb ez az egész mint nekünk. Mert mi csak az anyukánkat veszítjük el, de neki itt kell hagynia a mamit, a két lányát, M-t és L-t, az unokáit (...)...

Másfél hónapja minden, de minden megváltozott. Ezzel együtt mi is. Remélem, hogy ha már anyunak -és nekünk- ez adatott, jobb emberré válhatok.

Hétfő

A húgom ragasztotta magára, amikor itt volt anyunál. Hogy ne csak anyunak legyen tapasza. És mert neki is kell az erő. 

Hát kell. 

Ma, amikor itt volt a hospice orvos, másodszor hívott az onkológus doktornő. Először anyu leleteit kérte, másodszor a lelet értelmezését mondta el. És mivel dr T. épp itt volt, konzíliumot is tartottak. Anyu áttétei nem a korábbi emlő daganat miatt vannak, hanem azért, mert vese rákja van... 

Kemény max egy-két hónapunk van... 

 

Advent másképp

Négy éve osztályszinten csináltam egy kis adventi hangulatot a saját óráim elején. Ott voltam lélekben, melengette a szívemet.

Idén iskolaszintű lett a mini adventi hangulat. A gyerekek most is csendben, ámulattal hallgatták a kis verseket az első gyertyáról és a zenét.

Én csak álltam ott, észre sem vettem, hogy a kolleganőm fotózott. A verseket sem hallottam, lélekben máshol voltam.

2019. december 3. Egy kép, ami többé nem készülhet el.

Azóta nem él már keresztapám sem.

Mami tavaly már nem tudott lábra állni, és idén már másfél éve az otthonban él. (94 éves.)

A helyszín a hőgyészi ház. Tavaly költözött el onnan anyu, idén pedig már másé a ház.

Anyu sem állhatna ott: már nem tud állni.

Itthon nincs adventi készülődés, mert eleve szinte nem is itthon lakom. Anyunál ilyenkor már régen fel volt díszítve a lakás, világított az adventi háromszög az ablakban, az ajtókon, ablakokon a hópihés-fenyőfás fénydíszek. Az asztalán állt már a maga barkácsolta adventi koszorú, sütött-főzött. Tegnap azt mondta: neki a legjobb: csak van, sürögnek-forognak körülötte, lesik minden kívánságát. Semmi pénzért nem cserélnék vele...