Be-benézek hozzád. Ha fent vagy, bemegyek, leülök melléd. Ha épp nem fáj annyira a bőröd, megfogom a kezed. Érzem, hogy még picit megszorítod az enyémet. Ha izgatott, nyugtalan vagy, és nem fáj, nagyon óvatosan simizem a homlokodat. Mert az megnyugtat. A felületes légzésed ilyenkor kisimul. Elmondom, hogy most csak én vagyok itt, biztonságban vagy, nem kell félned. Éjszakára Zs. jön, ő is vigyáz rád.
Ülök melletted, fogom a kezed. Annyi mindent szeretnék mondani, de nem jön ki hang a torkomon. Csak ülök, nézem a négyszáz éves testeden a négyszázas tapaszt, az elgyötört arcodat. Néha még kinyitod azt a szép, zöld szemed, és tudom, hogy látsz. Tudom, hogy hallod a mosógépet és azt is: megnyugtat a hangja és a tudat, hogy nem lustálkodik a kislányod. Ülök, és ezredszer is elmondom, hogy minden elrendeztünk, mindenki jól van és jól is lesz, nagyon szeretünk, de elengedünk, menj.
Félig még velünk vagy, de félig már fáj a hiányod.
