Éjfélig én voltam anyuval, aztán a húgom. Az új nap nulla óra nulla egykor (is) morfiummal kezdődött. Reggel aztán át a 325-ös tapaszon és egy újabb adag morfiumon anyu maga mellé ültetett minket. Karácsonyi ajándékokat szervezett. Összeszámolta, hányan lennénk, ha itt ünnepelnénk. Bor is lenne. Csak akkor sírta el magát, amikor mami ajándékára gondolt. Aztán egyszerre átölelt minket, a húgomat jobbról, engem balról és azt mondta: - Nem tudom, hogy köszönjem meg nektek. És sírt(unk).
Nem lehet, hogy úgy próbálja szegénykém "túlélni" ezt a borzalmat, hogy intézkedik, ahogy régen? Hogy elterelje a figyelmét? Hogy még utoljára "megcsinálja" a Karácsonyt? Hogy abba tud kapaszkodni, hogy ez ismerős terep? Az írásaid olvasva átélem veled ezt, és átélem édes kicsi Apukám szenvedését. És bár önkínzásnak tűnhetne is akár, nem az. Stáció járásnak érzem, amit most újra nekem is végig kell járni veletek, meg-megállva, átélve újra, már tisztább fejjel, sírni, és legfőképpen rágondolni...
VálaszTörlés💔🤍
Törlés