Kedd

Kaptam.

Rajzolgattam.

Minotaurusz álma.

Naplemente a hegyek között.

Út a mennyországba.

Hétfő + mai cukik

Nyolc óra munka után még egy kis munka (második osztálynak elválasztás segítésre).

Aztán, ha már elővettem a filceimet, kicsit "kreatívkodtam" magamnak.

Ez a tegnapi élmény: Mohács az óriáskerékről- skicc.

A kicsikkel az állatokat tanuljuk németből. Nem nagyon tudok "hagyományosan" rajzolni, de most igyekeztem egy felismerhetőt összehozni:

Mai cukik:

- Timi néni, L. azt mondja, beszél az algumja! (album)

....

- Timi néni, tudom ám, ki a Csizmás Kandúr! Te vagy az!

Vasárnap, Busójárás

Kicsivel több, mint egy hónapja halt meg anyu. A szívem már akkor darabokra tört és porladni kezdett, amikor még "csak" haldoklott. Nincs nap, hogy ne sírnék, de a fuldoklás, a nemkapoklevegőt érzés nincs már. "csak" egy nehéz, súlyos üresség. 49 év után nehéz megszokni, hogy nincs, nehéz felfogni, hogy nem is lesz. A virtuális angyalseprűm mindig nálam van. Arra találtam ki, hogy a szívem darabkáit egyesítsem vele. 

M. rábeszélt, hogy menjünk be a városba a Busójárásra. Csak délelőtt, amíg nincs óriási tömeg. Sosem egyszerű nekem mostanában kimozdulni, de kell a séta, a levegő is, no meg a rendezvény itt van helyben.

Még sosem láttam Mohácsot madártávlatból, ezt nem lehetett kihagyni.

Egy Busójárást anyu is megért mohácsiként. Ez a kép tavaly készült.

A húgom ma volt anyunál a temetőben, elrendezte a sírt. Aztán mamikánkhoz ment az otthonba. Mami nincs jól. Szinte teljesen belemerült a saját világába. Persze azért anyu kérdezte... És éjszakánként megint kiabál...

Szombat és emlékképek

Reggel fél 9-ig aludtam. Reggeli után visszafeküdtem, fél 3-kor keltem. Ebédeltem. Aztán csak voltam.

Most kezd rám telepedni az elmúlt hónapok minden fizikai fáradtsága. Nehezen vonszolom át magam a munkanapokon, itthon aztán szinte semmire nem vagyok már képes. Sokszor kész kihívás felverekednem magam a harmadik emeletre is.

Rengetegszer eszembe jut anyu halál-arca. Az a kifogástalanul ránctalan, hihetetlenül nyugodt arc, az a leheletnyi mosoly, a majdnem teljesen csukott, szép, zöld szem. Maga volt a megtestesült nyugalom és boldogság. Az előtte megélt évek, hónapok és napok emberfeletti szenvedésével teljesen ellentétesen. Még órákkal utána, sőt, amikor elszállították, sem volt rajta hullafolt, csak szép egyenletesen kihűlt a teste és fehéredett. Nekem nagy megnyugvás, hogy így láttam utoljára. Gyönyörű volt.

A héten, ahogy lemegy a nap és sötét lesz, elborít anyu hiánya. És sírok. Legtöbbször egészen addig, amíg elalszom. És reggel sokszor sírva ébredek. Még mindig egy másik -saját- világ, amiben élek, a külső történéseket érzékelem, de nincsenek rám hatással. Gondolatban még itt vagy velem/velünk (mert sokaknak hiányzol), a rengeteg közös élményben, a sírásban és nevetésben, az ébredéskor sírástól dagadt szemeimben.

Szekszárdon (Mekiben):

Zsombón (keresztlányom, E. születésnapján):

Hőgyészen (az egyik Nagy Asztalnál):

Mohácson (az egykori Irish Pubban):

Budapesten (M. ballagásán):

Tamásiban (P. keresztelőjén):

           

Amikor haldokoltál, minden nap füstölőt gyújtottunk. Erre azóta sem voltam képes, de ma gyújtottam egyet. Az élet fája fajtát.

És már előre örülök, hogy holnap a húgom meglátogatja mamit. Nagyon várom már a híreket.

Mielőtt meghalt, sokat szenvedett

És sokszor látom most is betegen

A halántéka sápadt, beesett

S a tekintete riadt, idegen.

De emlékezem, az évek során

A szeme fénylett s hangja nevetett,

Példát mutatott későn és korán -

Megtanított rá, mi a szeretet.

Simonfay Margit

Emlékképek 5. (fekete-fehérben)

A szüleim fiatalon. Már egyikük sincs velünk. Hiányoznak. 

Középiskolás-barátnős.

Ovis-farsangos.

Hőgyész, Kälberstall, a volt szőlőskertünkben. Apu középen, fehérben anyu, a másik oldalon keresztanyum.

Be kell járnom az utat, a gyász útját is, ezt nem lehet kikerülni. Figyelnem kell rá, mikor mi nyílik ki előttem, és abba beleállni akkor is, ha fáj. Nem lehet, hogy csak fájjon, mert az nem vezet sehova. A céltalan szenvedés nem vezet sehova, de a szenvedés energiája átgyúrhatja a lelkemet valami jobbá.

Angela Murinai

Ésszel...

Leírhatatlanul jó érzés, amikor egy gyerekcsapat néma csendben vár (mert nem jellemző). És ráadásként ajándékkal a táblán.

Vagy amikor rajzolnak nekem.

Az is, amikor valaki megkérdezi, hogy vagyok, és tényleg érdekli, például megvárja a választ. Vagy amikor M. főz. Sorolhatnám még.

A gond csupán annyi, hogy csak ésszel tudok örülni. Az eszemmel tudom, hogy örülök, csak nem érzem. A szomorúságot viszont 100%-ban átélem. Voltam már hasonló, sőt rosszabb szituációban: akkor se jót, se rosszat nem éreztem. Képtelen voltam rá. Akkoriban kineziológus segítségét vettem igénybe. Úgy, hogy nem hittem benne. És lám: a legelső "ülés" végén sírva fakadtam, azaz tudtam újra érezni.

Anyu alig több mint egy hónapja halt meg, holnap lesz két hete a temetésnek. Nem érzem még úgy, hogy segítséget kell kérnem. Anyu nemcsak meghalt, hanem előtte kemény 2-3 (4-5) hónapot csináltunk végig, ezt a fizikai és lelki kimerültséget nem lehet egy hónap alatt behozni, a beletett energiáimat vissza kell szereznem, időbe fog telni.

Addig is tovább örülök az örvendetes momentumoknak, ésszel.

Emlékképek 4.

Amit bárki megtanulhatott tőled: hogyan kell nagyon szeretni.

Imádtad a lányaidat és imádtad az unokáidat. Nem volt olyan dolog, amit a húgommal ne kérhettünk volna tőled. Mindig ott voltál nekünk, jóban és rosszban. És mi is mindig ott voltunk neked.

M. és P. volt a boldogságod, mindig a kedvencüket főzted, sütötted, mindig volt rájuk időd.

Tamási, a kertünkben.

Budapest, Vidámpark.

Az anyagi lehetőségeink mindig korlátozottak voltak, de te képes voltál élményt adni abból, amid volt. Így sütöttünk szalonnát is a maradék téglákból eszkábált sütögetőben még Tamásiban.

Te voltál, aki a legvégéig tartottad a kapcsolatot az egykor kitelepített, Németországban élő rokonainkkal. Ezen a képen Németországban vagy. Istenem, de szép voltál!

Amikor ez a kép előkerült, nevettem egy nagyot. Dunaszekcső, egy szörnyen forró nyári napon. Elmentünk hűsölni, te a tűző napon órákig köveket kerestél, amiket aztán elcipeltünk az autóhoz, onnan elvittük Hőgyészre, amikor a mohácsi nyaralásból hazavittelek, és te építettél egy sziklakertet. Imádtad a virágokat, a kertet, nem tudom, C-ék, akik megvették a házat, használni fogják-e a nagy becsben tartott dunai köveidet.

Ez is egy mohácsi nyaralás volt. Merthogy sokszor voltál nálam. És vittelek mindenfelé, ahová csak lehetett. Szerettél menni, szerettél látni, tapasztalni, én pedig büszke voltam rád, hogy nem csak otthon ülsz, hanem jössz-mész, a lányaiddal, az unokáiddal programozol.

Ráadás mamis:

Farsangi időszakban minden hétvégén fánkot sütöttél, mamikám, mindig más fajtát. Tőled tanultam dagasztani, fonott kalácsot fonni. Imádtam ezt a főzőfülkét Hőgyészen, pedig nem volt szép, nem volt modern. De akik megfordultak benne, azok megtelhettek gondoskodással, szeretettel.

Emlék(kép)ek 3.

Anyu, ma egy hónapja, hogy elaludtál. Néha úgy tűnik, ezer éve volt, néha úgy érzem, meg sem történt, mert nem történhetett ilyen. De láttalak, ahogy ott fekszel, nem dobog a szíved, nem veszel levegőt. Éreztem, ahogy kihűlsz, majd teljesen hideg lesz a tested... 11 napja volt a temetésed...

Nincs nap, hogy ne sírnék. Most is potyognak a könnyeim. Rengeteg "rossz" emlékkép ugrik be folyamatosan: amikor nem kaptál levegőt, amikor sírtál mami után, amikor elájultál fektedben a fájdalomtól, amikor fájt még a simogatás is... De azért csinálom az emlékképes "sorozatot", hogy felidézzem a szép emlékeket.

Emlékszel J. lakodalmára? Hőgyészen, még mamival, az unokáid még kicsik voltak. Te csináltad a mennyasszony frizuját, P-ét is. És nagyon jól éreztük magunkat.

Hőgyészen. Otthon. Mamikával.

Bolondozás M-éknál Hőgyészen. Kb 10 éve.

Mami szobájában négy generáció.

Tamási. Ekkor ez még csak apu sírja volt. Most már te is itt pihensz.

Ráadás mamis. Itt (is) tanította, hogyan kell a kötést elkezdeni, szemet felszedni. Rengetegszer megmutatta, de egyszerűen nem tudom megtanulni. Így amikor kötök, horgolok egy sort, ezekkel a szemekkel kezdem el a kötést.

Mielőtt meghalt, sokat szenvedett

És sokszor látom most is betegen

A halántéka sápadt, beesett

S a tekintete riadt, idegen.

De emlékezem, az évek során

A szeme fénylett s hangja nevetett,

Példát mutatott későn és korán -

Megtanított rá, mi a szeretet.

Simonfay Margit

Majdnem maminál...

Múlt héten szerdán voltam maminál. Így ma is elindultunk. 

De előtte reggeli sztori: munkába menet Lánycsók után a kapaszkodósávos részhez érve egy pillanatra elvesztettem a kocsi felett az irányítást. Iszonyatos szél volt, arra gyanakodtam, hogy az tett arrébb. Rögtön levettem a lábam a gázról és sokkal lassabban mentem tovább. (Nem száguldoztam addig sem, aki vezet errefelé, pontosan tudja, hogy a 80 km/óra már nagyon lendületes haladásnak számít.) Délutánra kiderült, mi is történt.

Szóval M-val munka után indulás mamihoz. M60. Mennék, de a kocsi nem. Nyomom a gázt, de az autó nem akar menni. Félreálltam: már füstölt a jobb hátsó fék. Nincs két hete, hogy megcsinálták, nem voltam boldog. Attól főleg nem, hogy ezzel a kocsival innen aztán sehova tovább. Autómentő kell. Az első találatot fel is hívtam (Pécs). Van mohácsi kollega, beszél vele, visszahív. Hívott is. Az időt nem néztem, de elég hamar kiért a fiatalember a trélerrel.

Felcsörlőzte, aztán a véméndi lehajtón tudtunk indulni visszafelé.

A gyönki látogatásból egy baranyai körút kerekedett: autópálya, sváb falvak, Mohács.  😁 A kocsim is kirándult. Nem koptak a gumik, szuper volt a fogyasztása. A kis kaland 25ezerbe került. Két főre és egy kocsira lebontva nem is rossz... 😎 De nem értünk jött a mentő, nem történt baleset, és Z., az autószerelő ránéz a kisautóra már holnap, azt mondja, nagyon kíváncsi, mi lehet a gond, hiszen nem egészen két hete cserélt ki mindent.

Visszakanyarodva a reggeli sztorihoz: M., az autómentős mesélte, hogy ma reggel Lánycsók után, a kapaszkodósávos résznél egy személyautó megcsúszott, átszakította a szalagkorlátot és lebucskázott a fák közé, ő húzta ki. Szóval én is megcsúsztam ezek szerint reggel. Nagy szerencsém volt, hogy nem mentem gyorsan és hogy éppen egyik mellettem lévő sávban sem közlekedett autó...

Anyu ma egy hónapja aludt el...

 

Mert az élet szép...

 

Hétfő

Néhány napja már fejben elhatároztam, hogy tennem kell magamért. A lelki oldalon egyrészt hagyom megélni az érzéseimet, másrészt igyekszem tudatosítani magamban, hogy -habár soha többé semmi nem lesz olyan, mint anyu halála előtt- nem szeretnék örökké a szomorúság ködében fuldokolni, a lehetőségeimhez képest szeretnék idővel jobban lenni. 

Tegnap végül átjött B., a szomszéd, beszélgettünk kicsit. Eleve jólesett, hogy érdekli, mi történt, hogy vagyok. És kiderült: a férje is hospice beteg volt, hozzá is Zs. és doktor T. járt ki. (Ő is azt mondta: mindketten tündérek, a férje is annyira kedvelte őket, mit anyu.)

Tegnap vágtam a hajamból. A neten rengeteg videó van az otthoni frizura-igazításról, hát a legegyszerűbbet megcsináltam. Pont olyan lett, mint a kisfilmben. Ja, nem. 🙈 De jó lett. Mivel hullámos a hajam, nem látszik durván, ami nem jó.

Ma munka után lóhalálában ügyintézés. 7-től 3-ig voltam a suliban, aztán először Földhivatal. Megesküdtem volna rá, hogy anyuval anno ott voltunk, ahol gondoltam. Tényleg ott voltunk, de az az adócsoport. 🙊 Sebaj, a fiatalember nagyon kedvesen útbaigazított. Másik épület, a cetlit osztó ajtónálló hölgy majd segít. Senki nem volt a segítségnyújtó helyen, csak egy nő, aki szintén segítségre várt. Nekem nem volt időm, így benyomtam valamit a panelen, kiadott egy számot, a gép a falon pittyent is, mehettem. Tudtam, hogy rossz helyre megyek, de bejött, amit reméltem: a hölgy felkelt a pult mögül, kijött velem és kaptam a gépből egy olyan számot, ami az én ügyemhez jó. A falon lévő monitor megint pittyent és már mehettem is be haszonélvezeti jog ügyben. Az ügyintéző roppant kedves volt. Amellett, hogy kb 2 perc alatt kitöltöttük a nyomtatványt, kérésemre eligazított, merre, kinél tudok hagyaték ügyben intézkedni. 7 percem volt, így rohanás vissza az előző épületbe, a portás elmondta, merre menjek, fel a lépcsőn, jobbra, sarok, ez az. Bekopogtam, bemehettem. A hölgy itt is végtelenül kedvesen segített, kitöltöttük a nyomtatványokat, lefénymásolta, ami kellett a beadványhoz, ott is hagyhattam, holnap reggel már továbbítja is a közjegyzőnek. (Anyunak csak az utolsó havi nyugdíja maradt és 3000 Ft a bankszámláján, a közjegyző dönti majd el, lesz-e ezen hatalmas ügyben hagyatéki tárgyalás.)

Anyu ott volt, segített, hogy -ha már intézkedni kell minden simán menjen. Abból gondolom, hogy ugyanolyan kanapé volt a folyosón, mint amilyen az "angyalkás" szobában Hőgyészen. (Aki nem hisz az ilyenekben, az, kérem, lapozzon.)

A rohanástól, az izgalomtól (jesszus, a hivatali ügyek intézését nem nekem találták ki...) folyt rólam a víz. Pár lépés az egyik vendéglő, ahol anyuval szoktunk kávézni, beültem és ittam neki egy kávét, amíg kifújtam magam. Aztán mentem a mosdóba, mert rámjött a sírás.

Több intézni való van még, de megbeszéltem magammal: a napi 1 pont elég lesz. (Ma ráadásul 2 is sikerült, haladok.)

Még menni kellett boltba. Onnan haza.

A kocsim belül hasonlít egy disznóólra. Hónapok óta nem takarítottam, pedig volt hó, sár, eső. És mindent csak úgy bedobáltam. A csomagtartóba, ha valamit  tenni akarok, előtte helyet kell csinálni. Tervezem én, hogy rendet rakok, csak... De meglesz. 

Ma , amikor bolt után leparkoltam, fogtam az óriás szatyrot, hogy abba sok dolog fér, a vállamon sokkal könnyebb felcipelni. Kinyitottam és... Benne volt még az a "tasak", amiben anyut (vagyis anyut az urnájában) kiadták a temetkezési vállalkozásnál. Hát megint eltört a mécses...

Aki elment, az elment, mondta anyám, sohse keseregjetek

a kósza lélek után.

Aki elment, az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen

éreztem,

aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.

Kassák Lajos

Vasárnap és emlék(kép)ek 2.

M-tól kérdezte a minap B., a szomszédunk, hogy vagyok-e úgy, hogy beszélgessek anyuról, mert szívesen átjönne. Néha nagyon jó egyedül lenni, magamban. De legtöbbször szívesen beszélgetek anyuról és arról, amit átéltünk, megélek. Amire most nagyon nem vagyok képes: mások problémáiról beszélni, segíteni. Az eszemmel megtenném, de egyelőre még túl nehéz a saját sorsom is. Anyu nem egészen egy hónapja halt csak meg, és előtte életem egyik legintenzívebb időszakát éltem át vele. Csak kilenc napja temettük el... Még az is sok energiát igényel, hogy sírás nélkül és hogy egyáltalán végigcsináljak egy munkanapot, vagy főzzek, takarítsak; a magam alapvető ellátása sem egyszerű. Sokat sírok. Egy ilyen blogbejegyzés megírása alatt is jó néhány zsepit elhasználok. Teljesen váratlan időpontokban jön rám a sírás. Mintha rám fújnák. Még mindenről anyu jut eszembe, de sokszor a bensőmben hallom a saját kiáltásomat, mintha keresném, mintha kétségbeesetten hívnám: "Anyu! Anyuuu!". Addig fogok sírni, amíg csak "jólesik". Folyjon csak ki belőlem a keserűség, csöpögjön ki a bánat, peregjenek csak a fájdalom cseppjei. Tudom, hogy leszek majd jobban. Sokára. Felveszem majd újra az életem fonalát. Nagyon sokára prognosztizálom, mert anyuval nagyon szoros volt a kapocs és a halálával belőlem is magával vitt egy kis darabot.

Tegnap estére sikerült megnéznem az összes digitális képet a pendrive-okról. Akkor konstatáltam, hogy számomra már decemberben kicsit megállt az élet: azelőtt minden hónapban készítettem egy új albumot, s habár már február van, nem készült el még a januári sem.

Készült egy "Anyu" album, sok-sok fotót mentettem ide anyuról, a családról, az élményeinkről. Jó volt emlékezni, felidézni a már elfeledett kellemes közös dolgainkat.

A következő lépésben újra fogom olvasni a tavalyi blogot. Mert amellett, hogy jó felidézni az elmúlt kellemes történéseket, sok a fehér folt 2023 utolsó három hónapjában. Ezeket szeretném kipótolni az emlékezetemben és kicsit "kívülről" látni, mi is történt, mit is tettünk/tettem.

Strand, Beremend.

Hőgyész. Nagyi varrni tanítja az unokáját, M-t.

Tamási. Kicsi M-nal.

Balaton, P-val.

Budapest. Egy ősrégi karácsonyozás.

És a ráadás mamis: unokanővérem lakodalmában: