Anyu kérését -hogy otthon halhasson meg- nem tudtam volna teljesíteni, ha nincsenek mindazok, akik segítenek. M. volt az egyik. Jött, kérdezett, vigasztalt, vitte otthon a teljes háztartást, főzött, emlékeztetett rá, hogy egyek, és az elsők között volt, aki "kívülről" látta már novemberben, hogy egyedül ezt nem fogom tudni végigcsinálni. Intézte a tapasz és morfium kiváltást is. Ez ugyanis nem egyszerű. Minden dózis felírásakor szükség van egy értesítőre, ezért el kell menni a rendelőbe. Ezzel irány a(z értesítőn megjelölt) gyógyszertár, ahol megrendelik (délutánra vagy másnapra megjön). Ha megérkezett, lehetett menni érte és elhozni anyuhoz. De rohant, ha katéter kellett azonnal, ha a szobavécét kellett elhozni, és sorolhatnám. Anyu halála óta is támogat (bár ő sem viseli egyszerűen), megérti, hogy csak úgy vagyok, vigasztal, ha magam alatt vagyok. Ma friss reggelit készített, ebédet és vacsorát is. És elvitt a Mecsekbe délután kicsit friss levegőn sétálni és a tévétoronyba szépet látni és kávézni.
A kávézóban, amint leültünk az asztalhoz, megláttam ezt a díszt és erről is anyu jutott eszembe: mennyire tetszene ez neki.
És hogy itt is presszót inna cukor nélkül, tejjel.
Én ír kávét kértem.
Majd indulás előtt, a mosdóban egyszer csak elsírtam magam... (A legváratlanabb helyeken és időben jön rám.)
Sétáltunk kicsit a még havas Mecsekben. Magamban "anyu emléktúrának" hívtam.
A húgom többször jött, volt, hogy négy napra is. Ekkor beosztottuk az éjszakázást, de volt olyan, hogy bevállalta egyedül, hogy hazajöhessek aludni. Sokat beszélgettünk, sokat sírtunk együtt. Hozott otthonról főtt ételt több napra, főzött anyunál, takarított, virágot locsolt, levitte a szemetet, mosogatott (...). Apróságnak tűnhet mindez, de amikor kimerült vagy szellemileg és fizikailag is olyannyira, hogy sokszor megmozdulni nem tudsz, ezek hatalmas dolgok. És ő is mondta már az elején, hogy kell segítség. Minden nap Messengeren írtam neki a történéseket, hogy van anyu, mit csinálunk, evett-e, jó-e a gyógyszer, elég-e a tapasz, tulajdonképpen hosszú hetekig folyamatos kapcsolatban voltunk. Nagyon nagy segítség volt, hogy mindig válaszolt, meghallgatott. Mindezt úgy, hogy ő maga is nagyon megszenvedte az egészet, hiszen anyu az ő anyukája is.
A hospice-ról szeretnék majd egy külön bejegyzést, nélkülük anyu otthon-ápolása lehetetlen lett volna.
Voltak ápolók, akik legjobb tudásuk szerint és lelkiismeretesen voltak anyu mellett, amikor már annyira kimerült voltam, hogy kénytelen voltam segítséget kérni. M. volt anyuval legtöbbet. Ő velem is sokat beszélgetett, egész idő alatt és anyu halálának napján is ellátott tanácsokkal, praktikus dolgokkal segítette az intézkedést. Sőt aznap, amikor hajnalban felhívtam, hogy anyu elaludt, még így is eljött, imádkozott anyu holtteste mellett és velem maradt egészen addig, amíg az orvos végzett a halottvizsgálattal. Zs. éjszakákat vállalt be, volt, hogy 13 órát is, ha szükség volt rá. M. ritkán volt anyunál, talán háromszor, néhány órára, ha délután szusszanni szerettem volna egyet. Anyu imádta, és én is. Ha anyagilag megtehettem volna, szerettem volna, ha mindig ő van anyu mellett. Ahogy szólt anyuhoz, amilyen szakértelemmel mosdatta, cserélte a decubitus tapaszt, amilyen empátiával válaszolt a kérdéseimre (...)... Mindhármuk segítsége fantasztikus volt.
Hatalmas segítés volt a háziorvosok és asszisztenseik folyamatos segítsége és empátiájuk. Ugyanígy a gyógyszertári dolgozóké is.
A kollegáim dec. 15-én mondták, hogy menjek haza, majd ők csinálják a sulit a szünetig. Akkor már az idegösszeroppanás szélén álltam, és kegyetlenül kimerült voltam fizikailag is, csak sírtam és majd megbolondultam. Ha akkor végig kell csinálnom a tanítást karácsonyig, abba valószínűleg belerokkantam volna. Így nekik is nagyon hálás vagyok.
Emellett mindenkinek, aki figyelt rám, meghallgatott, olvasott, felhívott, bátorított, amikor feladtam volna, vigasztalt, ötleteket adott, kommentelt, lélekben velem/velünk volt.
(A lista nem teljes, az egyes segítőkről írt bekezdés is lehetne sokkal-sokkal hosszabb, mert mindenkinek nagyobb része volt a történetünkben, mint amennyit megfogalmaztam itt.)
Mindenkinek szívből mindent köszönök.
