Péntek

 

Relax.

Csütörtök

Munka után anyunál. És igen: megvan a harmadik bimbó anyu virágán.

Vittem le két szatyor szemetet (leginkább már szükségtelen iratok, dobozok, flakonok) és két szatyor dolgot, amik jöttek át hozzánk. Arborétummá változott a kisautóm.

Nálunk volt már próbálkozás benti virággal, egyedül az az aloe él még, amit tavaly kaptam anyutól... Ezen felbátorodva áthoztam azt a pálmát, ami mindig is szép volt, de anyu halála óta egyszerűen gyönyörű. Valószínű, hogy ki fog nőni minket, mert már most nagy, de majd utánanézek, vissza lehet-e vágni vagy kordában hogy lehet tartani.

Anyu, két hónapja állt meg a szíved...

Ma két hónapja állt le a szíved és a légzésed. Hajnali öt óra volt. Várható volt, hiszen már egy hónapja haldokoltál. Hetek óta nem ettél, napok óta nem ittál. S habár tudtuk, te is, mi is, hogy eljön ez a nap, hihetetlen volt mégis, hogy megtörtént. Itt ülök, és egyszerűen még mindig nem tudom elhinni, hogy nem vagy már. peregnek a könnyeim, meg-megállok az írással. A lét egy másik formájában leledzem, amióta a még meleg arcodra adtam puszit és sírtam a holttested felett. Írtam már, de szerintem még fogom is, mennyire gyönyörű voltál, milyen békés volt az arcod, ránctalan. Olyan voltál, mint egy angyal. Az látszott az arcodon, hogy "hazaértél". 

Nagyon sűrű nap volt két hónappal ezelőtt. Hazament Zs., majd hospice Zs., jött M., vártunk, sokat, az orvosra, aztán arra, hogy elszállítsanak. Egyrészt mintha tegnap lett volna, másrészt olybá tűnik, mintha eltelt volna azóta ezer év.

Folyamatosan nagyon nehezen telnek a napok. Ma nyílt órám volt a kicsikkel. Reggel nem sírhattam, hogy ne legyenek dagadtak a szemeim. Az órán énekelték a gyerekek a "Wo is meine Mama?" -egyik kedvenc dalt, hát megint facsarodott a szívem. De mosolyogni kell, a gyerekek nem tehetnek róla, hogy te meghaltál, és hogy én darabokban vagyok azóta is.

Amikor M. is elment, kettesben maradtunk. Már "szagod volt", hiába zártam el a radiátort és nyitottam ki az ablakot. Azóta is az orromban van ez a szag, és nem zavar. Ez az élet szaga nekem. Mert aki megszületik, tudomásunk szerint egyszer meg is hal. 

Ott feküdtél. Békésen. Többször bementem hozzád. Puszit nyomtam a már hideg arcodra. Ott feküdtél a kedvenc pizsamádban, vártuk a temetkezési vállalkozást. Délután volt, amire jöttek érted. Néztem, ahogy visznek le a lépcsőn. Aztán, ahogy az autóval, el. Majd ott maradtam egyedül. 

Tudom: nem szeretnél így látni, ahogy most(anában) vagyok. Tudom: megígértem, hogy megleszek. Rajta vagyok. Csak most még gennyedző sebként fáj a hiányod. 

Tényleg nem tudja, milyen ez, akinek még élnek a szülei/él egy szülője...

(A képen a kis dísz, amit vettem a sírotokra. Tervezek menni Tamásiba (is). Meg mamihoz. Meg mindenhova is. Csak amióta meghaltál, még nem pihentem. Szombaton aludtál el, hétfőn intéztük a temetést, utána dolgoztam. A temetés napján voltam még szabin, de amúgy még nem is pihentem. Pedig kegyetlen (KEGYETLEN) heteken, hónapokon vagyunk túl...)

Kedd

Munka. Egész nap egyre növekvő fejfájás. A suliban is várnom kellett, amire haza mertem indulni, annyira sajgott a kupám. Így, habár azt terveztem, mégsem mentem ma mamihoz az otthonba. Hozzád mentem, folytattam a hivatalos papírok átnézését, szortírozását. Mindent IS eltettél, kész archívumod volt, most megszüntettem. És elhatároztam: átnézem a saját papírjaimat is. És ami fölösleges, azt iktatom (azaz kidobom). Ha bárki tudja, milyen iratokat és meddig kell megőrizni, szívesen fogadom a listát.

Hatalmas kupi van nálad, de ma a fejfájás ellenére jócskán haladtam. Alakul a molekula. A virágaid éltedben is szépek voltak, de most egyszerűen csodálatos mindegyik. Majdnem dobtam egy hátast, amikor megláttam, hogy a teraszodon bimbókat hoz a dísz szegfűd! Pedig nem is locsoltam két hónapja, azt hittem, tönkremegy. Nagyon szeretted ezt a növénykét, és halálodig virágzott. És most újra hoz két bimbócskát! Tuti, hogy lesz még legalább egy, mert -emlékszel?- mindig három virág volt rajta egyszerre.

Majd leszedegetem róla a száraz leveleket és áthozom a teraszunkra. Hatalmasat nőtt is, kap egy külön cserepet, hadd éljen!

A fokföldi ibolyáid is mesések, még sosem láttam rajtuk ennyire sok virágot. (Ha mohácsi vagy, szeretnél virágot, fokföldi ibolyát, orchideát, és fel tudsz ugrani érte a Radnótira, beszéljünk.)

Ma két hónapja láttalak utoljára "élve". Már nem volt a testedben keringés, szapora, majd egyre lassuló légzéssel kompenzáltad a szíved gyengülését. Rég nem reagáltál semmire, de én tudtam, hogy tudatban ott vagy, hallasz. Akkor beszéltem hozzád utoljára úgy, hogy valamilyen szinten még ott voltál velem. Fogtam a kezed, a másikkal simiztem a homlokodat (mert ez mindig megnyugtatott). Sokat, nagyon sokat "beszéltünk". Irtóztató a hiányod.

Hétfő

Übereltem az eddigi rossz alvásaimat. Szinte semmit nem aludtam. Az elalvás is borzalmasan hosszúra sikeredett, aztán rengetegszer fent voltam. Meleg van. Hideg van. Nem jó a párna. Nem jó a paplan. Wc-re kellene menni. Meleg van. Nem jó a párna. Nyom az ágy. Fázik a lábam. Sok a takaró. Nem jó a párna. Meg kéne fordulni. Kevés a takaró. (... ... ...) Mindez megspékelve azzal, hogy anyu utolsó két hónapjának jelenetei száguldoznak a fejemben. Na most ezt éjjel, hajnalban magamban helyre tenni, hulla fáradtan, nem egyszerű. 

Alig-alvás után roppant tömény munkanap.

Aztán bolt. Felugrás anyuhoz.

A dolgokat, amiket még áthoznék, már a konyha asztalra készítettem, és csak akkor jöhetnek, ha itthon megvan a helyük, azaz pakoltam-szanáltam úgy, hogy ne plusz dologként legyenek itt. Hétvégén olyan ügyes voltam, hogy fele rendszerezéssel, fele szanálással lett két üres komód itthoni fiók. És két hete lett egy üres polc is. Megint elajándékoztam két hét alatt három szatyor dolgomat (és még így is sok cuccom van). Nem hoztam most anyutól sok mindent, mert még cipelni kellett az éthordót, a boltos szatyrot, a sulis szatyromat is a harmadikra. Amit áthoztam, azt mindjárt elpakoltam.

A tálas még mindig nem végleges, de alakul.

A suliban is lekezdtem a pakolást. Rengeteg (RENGETEG) anyagom/eszközöm van. Ha azt mind haza kellene hoznom, szükség lenne még egy tárolóra...

A hőhullámaim tényleg odabacósak (és ez még mindig enyhe kifejezés). Nem tudom, piros leszek-e, de csatakosra izzadok... Anyu anno a menopauzában nagyon meg is hízott, emlékszem, mennyit szenvedett szegény. Aztán egyszer csak elmúlt, és talán 1-2 hónap alatt vissza is alakult a teste.

Amikor nála vagyok (a lakásában), szinte mindig sírok. Nem jön be a teraszról, nem ül a konyhában, nem ír nekem listát a bolti dolgokról, nincs tojásleves illat, nem látok rajta egy újabb szuper pólót (...). (Most is sírok...) Az ő nadrágja és kardigánja van rajtam, és ilyenkor (is) mindig azt mondom, hogy visszaviszek mindent, sőt mindenemet odaadom neki, csak jöjjön vissza... ... ... ... ... De ha csak lenne valami bizonyosság, hogy "jól van", "jó helyen van", hogy nem szenved, akkor meg tudnék nyugodni. 

A húgomtól kaptam kölcsön egy gyászfeldolgozós könyvet. El is olvasnám, de nem látok... Mákos tészta a könyv. Talán nagyítóval nekiállok.

 

Szombat

Tennivaló ezer (évre való) lenne. De kell egy kis lassítás, mert kell.

Alvás ébresztő beállítás nélkül. Mikor ébredtem? Naná, hogy akkor, mintha dolgozni mennék. (Éjjel kétszer voltam fent.)

Reggelire egyszerűség gyorsan: két tükörtojás friss salátával.

Délelőtt mini punyi, majd bolt, anyuhoz. Tegnap és ma M. megnézte "pasi szemmel", mi az, amit tudnánk itthon használni. És megbeszéltük, hogy a "tálast" elhozzuk. Még anyunál lewaxoltam (anyunak mindene IS volt, tehát wax is). Ez ezelőtt Hőgyészen lógott a főzőfülkében, majd anyunál Mohácson, most nálunk. (A képeket is áthoztuk anyutól. Ezeket még én készítettem Tamásiban.)

Ebéd, utána délutáni alvás. Majdnem másfél órát sikerült pihennem, meggyullasztós hőhullámra ébredtem. (Anyu halála óta napi 10-20-szor vannak leizzadós hőhullámaim. Nem tragédia, roppant kellemetlen, de elfogadom.)

Délután megnéztünk egy filmet M-val (A mélység, megtörtént, hát borzalom. És nehezen tudtam visszatartani a könnyeimet, amikor a filmben a gyerekeknek sikerült megmenteniük az anyukájukat -igaz, az apukájuk meghalt-.)

A húgom ma anyunál járt a temetőben és maminál az otthonban. Mami viszonylag jó passzban volt, örülök nagyon.

Emlékképek

Nehezen telnek a napok. Még nem volt olyan, hogy egy nap ne sírtam volna. Kicsivel több mint egy hónapja temettük el anyut, de sokszor még mindig nem hiszem el. M-val ma átmentünk hozzá (a lakásába), megnéztük, mit tudnánk még használni, és olyan furcsa volt: mintha tegnap pakoltuk volna be a lakásba anyu cuccait, most meg pakolunk ki...

Éjszakánként többször megébredek, de már sikerül több órát egyhuzamban végigaludni. Kevesebbet görcsöl a lábam. 

Anyu nagyon szeretett énekelni, táncolni, bolondozni. Tudta "remegtetni" a szemét, na, az igazán félelmetes volt, persze ő jókat nevetett rajta.

Mókázos képek.

Unokanővérem lakodalmában ropjuk anyuval.

Itt mellette F., a testvére. Már együtt táncolhatnak odaát...

Koccintások.

Még Hőgyészen, ezer éve.

Mohácson, a költözéskor.

Mohácson, a Miniben.

Mókás házimunka Budapesten, húgoméknál.

És mókás-unokás.

A fájdalom emlék. Élni fogsz, küzdeni, és megtalálod a boldogságod. És az utolsó lélegzetedig emlékezni fogsz a családodra, mert a szeretet soha nem halványul el. A szeretet csillag, amelynek fénye még a halál után is hosszasan ragyog.

Pierce Brown

Csütörtök, maminál

Munka után mamihoz.

(Annyira fáradt vagyok, hogy -mint a múltkor is- komolyan és keményen koncentrálnom kellett, hogy ne aludjak el vezetés közben. Azért Gyönk nem a szomszéd falu, autópályázok is, a forgalom egyre nagyobb, nem árt észnél lenni.)

A minap sütöttem muffint, jó puha, abból vittem egyet maminak, be is puszilta. Ásványvizet is viszek mindig, bubisat, szódavíznek hívja, nagyon szereti, ilyet nem kapnak. Most is megitta majdnem a teljes fél litert.

Ma nagyon nehéz volt maminál. Majdnem két órát ott voltam, és végig Anyu hol van? Anyu mikor jön? Anyuval mi van? Hol van a lányom? De hát reggel még itt volt, felkelt, meg sem csinálta az ágyát és elment, hol van? Hova ment? ...Végig. Időérzéke nulla, hallása nulla. Csak az a gondoskodó alaptermészete a régi. Uzsonnára banánt kaptak, nekem adta a felét, meg is ettem, hogy nyugodjon meg. A vacsorája felét is nekem akarta adni. Leszedegettem a ruhájáról a morzsákat, megmostam a szemüvegét, vittem neki pelenkát (még anyué volt...), popsitörlőt (az is anyué volt...), mást nem tudtam érte tenni.

Most is lemenő napban jöttem hazafelé.

Utána bolt, haza.

Kegyetlenül fáradt vagyok, és holnap megint munka, ráadásul napközis is leszek. Jövő héten kell pihennem is, muszáj magamért is tenni.

Emlékképek- apu

Buszsofőr volt. Farosok jártak akkoriban. Így ismerte meg anyut is.

Imádott buszozni, buszt vezetni. Mindig azt mondta, minél nagyobb a kormány, annál könnyebb a járművet vezetni.

Szeretett pecázni.

Szeretett társaságban lenni, beszélgetni, iszogatni, énekelni. Szuper hangja volt. Nem viccelek: tisztára, mint Korda Györgynek. Rengeteg dalt tudott, amíg kicsik voltunk, sokat énekelt nekünk. Még beszélni is alig tudtam, de a Tárjad szét a függönyt már énekeltem (a többi mellett). (A képen a volános kollégáival.)

1973. Balatonfüred, anyuval.

1974. Velem.

Ez a kép Hőgyészen készült, mamiék udvarában. Igen, ilyen pici koromtól jártam rendszeresen mamiékhoz. Ezért is nőtt annyira a szívemhez Hőgyész, a hőgyészi ház.

Apu velem, papi J-tal, unokanővéremmel, és keresztapám (anyu testvére). A két lányon kívül a képen már egyikük sem él.

Régen a Volánnal minden évben mentünk kirándulni. Volánosok a teljes családjaikkal. Akkoriban apu minden kollégáját és családtagjait ismertük és minket is a többiek. Egy igazi nagy család volt. (A képen a lépcsőn apu ül, jobbra mellette áll a húgom, balra mellette én, fogom anyu kezét.

A gyerekeknek minden évben mikulás ünnepséget is rendeztek a Volánnál. (A képen a mami varrta ünneplőnkben eszünk-iszunk anyu mellett.

A következő kép egy igazi kincs. Apu teljes rokonságával vagyunk rajta Fornádon, egy lakodalomban. (A bal szélén én, E., húgom, apu, mama, J., P., E. néni, J. (apu testvére), papa.

A húgom ballagásán, otthon, Tamásiban.

A húgom egyik szülinapján, szintén otthon.

És egy karácsonyi kép. Imádtam apunak ezt a mellényét. Amikor meghalt, és nagy sokára képesek voltunk elrakni a dolgait, emlékszem, ezt a mellényt még nagyon-nagyon sokáig őrizgettem.

Rengeteg fényképe van anyunak, tényleg csak mazsolázok, a legtöbbet digitalizálom.

Ha fájdalmas is, jó emlékezni.

Annyi mindent jó volna elmondani apunak is...

Vasárnap

Rettenetesen nehéz ez az egész. Mintha anyu betegségével és halálával atomjaimra bomlottam volna, és ezek a részecskék most össze-vissza keringenének az univerzumban és nekem össze kellene vadásznom őket. Olyan, mintha magam is egy emlékkép lennék. Október 14-én már nem volt jól, de meg tudtuk ünnepelni a szülinapját.

Rá három hónapra pedig eltemettük.

Igyekszem visszakapcsolódni a valóságba, de minden szörnyen idegen. Most érzem igazán, mekkora színjáték az élet. Legalábbis az enyém az volt eddig, most még inkább.

Lefotóztam ma a reggelimet. Nem azért, mert szeretek fotózni (régebben legalábbis szerettem), hanem, hogy érezzem, hogy a "valóság" része vagyok. Hogy emlékeztessen magam: itt vagyok.

Reggeli után átmentem anyuhoz. Elkezdtem a fényképes szekció átnézését. Az első album első képénél kezdtem sírni, és nehéz volt meggyőznöm magam, hogy könnyes szemmel semmit nem látok, úgyhogy ideje megszárítkozni és fényképet nézegetni.

Kincseket találtam. Csodás emlékeket. A hihetetlenül precízen összerendezett, felcímkézett albumokban. Anyu frenetikusan tudott pakolni, rendezni, rendszerezni. Aki közelebbről ismerte, tudja. Roppant kis helyre rettentő sok dolgot képes volt elrakni maximális helykihasználással. Bárhol laktunk, mindennek mindig megvolt a helye, mindent kézben tartott, bármikor bármire szükségünk volt, neki volt, nála lehetett találni. És adott is.

hazajöttem ebédelni. És ebéd után -már nagyon régen tettem ilyet- lefeküdtem egy órára aludni. A terv az volt, hogy délután visszamegyek, de olyan fáradt voltam, hogy inkább befűztem egy filmet. Mondjuk a minisorozat második részénél kikapcsoltam. Nem megy a filmnézés sem. (És valahol úgy érzem, a filmezéssel az ember csak vesztegeti a drága idejét.)

Holnap munka. Pénzkereseti lehetőség. (Valahol ez is vicc. Hogy a még sokáig emelt nyugdíj korhatárt el sem érjük, aztán vége... Sok hűhó semmiért... Ez az élet? Tényleg ez?)

Szombat

Reggel héttől folyamatosan házimunka ebédig.

Ebéd: a hőgyészi kanállal. Áthoztam anyutól. mert imádok ezzel enni.

Szanálóknak tipp. Amit áthozok anyutól, annak előtte "helyet teremtek". Az evőeszközöket is átnéztük itthon, a ruháim közül két szatyorral elajándékoztam, és csak amikor megvolt a hely, akkor jöhettek a dolgok.

Ebéd utáni elpakolást követően irány Gyönk. Főztem kompótot is délelőtt, mami imádja. Meg is ette a dupla adagot. :)

Kék-zöld (inkább fekete) az egész jobb fele, esik-kel, elfelejti, hogy egy ideje pelenkás, és azt is, hogy nincs ereje átülni a székből a wc-re...

Most először mentem anyu halála után egyedül mamikához.. J-ék ott voltak ma egy darabig, aztán csak mamival ketten. Kérdezte, hogy fekszik-e még anyu... Vittem maminak egy csokit is, de azt mondta, vigyem haza anyunak, hogy gyógyuljon meg tőle... Itt majdnem eltört a mécses. Aztán bejött az egyik nővér, hozta mami vacsoráját, megetettem, megkapta az esti gyógyszereit. Majd mindkét nővér bejött, meséltek mamiról. Azt látják, hogy amióta anyu nem megy hozzá, az állapota zuhanásszerűen romlik. Szerintük is érzi/tudja, hogy történt valami. Azt is elmondták, hogy december végén-januárban mami többször ment hozzájuk a telefonszámmal, hogy hívják fel neki anyut, beszélni akar vele. Na itt elsírtam magam. Mami épp merengett, én meg a sírás közben imádkoztam, hogy merengjen még és hogy utána ne vegye észre rajtam... Már sötétedett, amikor elindultam haza. Jó volt mamival lenni. A naplemente pedig csodás volt (a fénykép ne adja vissza).