Ha valaki ismer(t) tüneményes, kedves, halk szavú, gondoskodó, szeretetteljes, barátságos, család- és vendégszerető, főzni, szabni, varrni, horgolni, kötni tudó, rendszerető (...) embert, az tudja, milyen volt a nagymamám. Szinte mindent meg tudtam vele beszélni, ő volt az, aki először befestette a hajamat, aki több mint 300 német népdalt énekelt fel nekem anno, amikor a könyvemet írtam, akkor még videóra, aki kente-vágta az egyházi ünnepeket, a népszokásokat, aki mindent tudott a svábságról, amiről rengeteget beszélgettünk is. Februárban lett kovidos, akkor kezdődött, hogy nem volt mindig tiszta, a tekintetén is látszott. Kis időre elmúlt ez a dolog, aztán márciusban kezdett olyan hangokat hallani (először csak zenét, beszélgetést), amit más nem. Majd szép lassan már különböző emberek jöttek (az ő fejében), akikkel beszélgetett, akiket hívott a házba. Egyre többen lettek, egyre inkább beszőtték mami mindennapjait. Egyre nőtt a negatív történések száma. Júniusban már szinte teljesen csak a saját világában élt, júliusra pedig teljesen elvesztettük. Anyu ápolta, de egy 24 órás jelenlétere senki nem képes hónapokon, fél éven keresztül. Már mondogattuk anyunak, hogy hiába szeretné, nem fogja bírni, de megígérte magának, hogy amíg mami él, ápolni fogja. Csakhogy egy megzavarodott elméjű embernek nincs nappal meg éjszaka, mami már éjjel is rettegett és kiabált (mert tüzet élt át, vagy valamelyik szerette éppen felakasztotta magát...), anyu fél éve nem aludt. És hiába a rács az ágyon, ezek a betegek onnan is kimásznak, mami is, persze elesett, beverte a fejét, mentő és kórház lett a vége múlt héten. Anyu ekkor realizálta, hogy már nem képes mami épségét otthon garantálni, bizony segítség kell. Ma egy hete mondta ezt ki, erejének és az idegeinek a végén járva, mamit másnapra írták ki kórházi távozásra. Tehát volt egy napunk, hogy megoldást találjunk. Tényleg csodaszámba megy, de találtunk egy otthont, ahol volt egy hely. (Otthon rengeteg van, de vagy sokmilliós összeg a beugró, vagy éveket kell várni egy helyre, vagy nem fogadnak demens beteget, vagy olyan a hely, mint egy börtön...) Másnap reggel 8-ra át is vittem anyut egy megbeszélésre, megkaptuk a felvételi kérelem nyomtatványokat is, hétfőre ígértek végeleges választ. Most azt nem részletezem, hogy hogy magyarázod el egy demensnek, hogy otthonba fog kerülni, hogy íratod alá vele büntetőjogi felelőssége tudatában a papírokat... Kegyetlen nehéz volt, anyu volt akkor mamival. Azt se részletezem, mennyire kegyetlen és milyen lelki megterhelés, hogy egy nagyon szeretett édesanyát, nagymamát elhelyezel egy otthonban. És azt sem, hogy amikor eljött a nap, a tegnap, milyen volt egy őrjöngő, totálisan zavart szeretteddel eldöntetned, hogy igen, ő akar menni az otthonba. (Nem akartuk akarata ellenére vinni, nem tudom, hogy számoltunk volna el a lelkiismeretünkkel, ha "bedugjuk" oda. Akkor is, ha szörnyen zavart már mami.) Több órás dühöngő ellenállás után lassan megnyugodott (közben a megrendelt betegszállítók is elmentek, nem vihették el akarata ellenére) és egyszer csak megszólalt: menjünk. Még azért párszor "átbeszéltük", aztán végül én vittem át kocsival. Kegyetlen volt látni anyut egyetlen hajszállal a teljes idegösszeomlás határán a hátsó ülésen, mamit mellettem, aki szerencsére nyugodtan ült (csak azt kérte, készítsem elő az igazolványokat, mert itt vannak a rendőrök -a buksijában voltak csak- és álljak meg, mert ismerősök jönnek mögöttünk -csak mi voltunk az úton-), és én is belül annyira szomorú, zavart és ideges voltam, hogy minden erőmmel igyekeztem a vezetésre koncentrálni és levegőt venni. És nem túlreagálni. Az otthon tényleg otthonos, gyönyörű, rendezett, hatalmas park, roppant kedves, empatikus dolgozók, szép szoba, rend, tisztaság, flott ügyintézés. Az elbúcsúzás mamitól nagyon rövid volt, nagyon kemény, tényleg felfoghatatlan, szívet ripityára törő úgy is, hogy mami éppen nyugodt volt. Anyu fél hajszálnyival még közelebb került a teljes összeomláshoz. Azt se tudta, hol van, eltévedt volna, ha nem irányítgatom, pedig nem messze, szemben volt az autó a parkolóban. Nagyon lassan vezettem hazafelé, mert iszonyatosan fáradt voltam agyban, nem nagyon tudtam már koncentrálni. Otthon (anyuéknál) leültünk, és csak néztünk ki a fejünkből... Nekem mára olyan izomlázam lett az egész testemben, mintha követ hordtam volna előtte egy napig. Maradtam ma még anyuval, csak este jöttem haza és hétvégén megyek megint. Már többször telefonáltunk az otthonba, a nővérek készségesen beszélnek nekünk mamiról. Szinte bármikor lehet menni látogatni, ami szintén nagyon jó. Tudjuk, hogy maminak is jobb lesz, hiszen ott tudnak rá éjjel-nappal figyelni, van orvosi elérhetőség (személyes, nem csak telefonos), van pszichiáter, nem fog esni-kelni, vigyáznak rá. De idő kell, amíg ezt az ember el tudja fogadni. Nem jött még ki rajtunk az sem, hogy mami beteg lett, hogy ennyire rohamosan leépült, hogy nem otthon lakik, hogy a tegnapi nap mennyire iszonyatosan nehéz volt. Csak remélni tudom, hogy anyu ki tudja heverni ezt a fél évnyi sokkot.
(Mamikámmal 3 éve, a 90. szülinapján.)
