50. születésnap

A születésnapi ajándékom:

Éjjeli alvás-diagnosztikai készülék.

Még áprilisban kaptam az időpontot mára, pont a születésnapomra.

Pécsett 10.30-kor volt időpontom a Rét utcában. (Ott vették ki majd' fél évszázada a mandulámat (amire a mai napig emlékszem.) Aztán dolgozni mentem. Majd gyors bolt, egy fél órás szülinapi fodrászda, haza, sütés-főzés. Kereken este 8 nulla nullakor végeztem.

Ez az első szülinapom anyu és mami nélkül. Nem is tudom, hogy érzem magam. Anyu volt mindig az első, aki írt Messengeren. Drága kislányom, nagyon boldog születésnapot kívánok szeretettel. Mindig sütött tortát. És ünnepi ebéddel várt. Tavaly már nem. Már nagyon nem volt jól ez idő tájt. Meglátogattuk mamit az otthonban, aztán hazafelé Zombán, Csabánál sütiztünk-kávéztunk szülinapozás gyanánt.

2021:

(Na most sírtam el magam...)

2020:

2015:

(Nagynyárád, falunap anyuval, csodaszép emlék.)

Dunaszekcső. Többször írtam már: köveket gyűjtöttünk anyu hőgyészi sziklakertjébe.

Aki ismerte anyut, tudja, hogy IMÁDTA a fagyit. ez egy kis adag:

Akkoriban ketogén étrenden voltam, és anyu ketós tortát készített.

2012: 

A képet a kicsi P. (húgom lánya) készítette. Anyu és a lányai:

Közös szülinap Hőgyészen:

Valamelyik előző év:

Emlékszem: ott aludtam Hőgyészen. Este már hűvös volt, ezért az egyik kedvenc pulcsim rajtam:

Másnap mise mamikámmal:

Megannyi gyönyörű emlék. Szerencsés vagyok, amiért anyu 49 év 5 hónapig, mami pedig 49 év 9 hónapig az életem része lehetett.

Köszönöm nekik. Köszönök mindent, amit általuk kaptam, amit megélhettem, amit halálukkal a mai napig kaphatok tőlük, általuk.

Szombat

Ma kora reggel piac.

Aztán szilvalekvár főzés.

Kismillió dolgot szereztem be a piacról. Minden házi. A szőlő is. Ki kellene raknom a zacskóból. Nem szeretem, ha hűtőben van, a gyümölcs nekem melegen finom, mint amikor Hőgyészen, mamiéknál, és otthon, Tamásiban, a fáról leszedve vagy a tálból ettem. Megkérdeztem: anyu, van valamid, amibe beletehetném? Persze -hangzott a válasz-, nézd csak meg a "Nagyi-komódben!". (A "Nagyi-komód anyu komódja, amelyik a hálószobájában volt a Radnótin, itt, Mohácson. Ott kapott helyet a legtöbb dolog, amit tőle hoztam át.) És lám: tényleg találtam megfelelőt.

Piac és kipakolás után leszaladtam a boltba húsért. Tököt már a múltkor vettem a piacon, ma szerettem volna tökfőzeléket készíteni, amit -kivételesen- csak pörkölttel szeretek. El is készült. Utáltam mindig a tökfőzeléket, csak anyuét ettem meg olyan másfél éve. Most főztem életemben másodszor. Teljesen más lett, mint az előző, mégis isteni, egy vödörrel meg tudnék enni belőle. Aztán nekiláttam egy tökbél levesnek. Anyu mondta mindig, hogy sokan főzték ezt már és nagyon finom. Hát feltettem, meg is főtt, holnap kap grízgaluskát.

Tegnap érkezett már, de ma voltam a postaládánál: húgoméktól szülinapi üdvözlőlap, itt is nagyon köszönöm!

Mamikám mindig mesélte, hogy 11 éves korától részt kellett vennie a házimunkában. Akkor halt meg az édesanyja. Azt is mesélte, hogy órákig állt az üst mellett, ronggyal becsavart karokkal, és keverte a szilvalekvárt.

Rengeteg emlék. Rengeteg dolog, amit a felmenőim meséltek. Rengeteg trauma, ami feldolgozásra vár. Bennem rengeteg felismerés. E-től üzenet. Minden arra terel, amit anyu "üzen" mostanában: meg tudom csinálni. Nekem kell. Muszáj.

 

Itt is, ott is...

Reggel 8, Babarc, tanári szoba.

Délig dolgoztam itt, aztán mentem át Szajkra, a másik fél munkahelyemre. Az egész tanév ilyen lesz: félig itt leszek, félig ott. Itt is, ott is, Igazán itt sem, ott sem...)

A hőmérő itt is ugyanannyit mutatott, mint a másik suliban. Délután ötig voltam itt.

Itthon vacsora, tusolás, és korán megyek aludni, nagyon elfáradtam. (Csak remélni merem, hogy tudok is aludni.)

Drága anyukám!

Napok óta foglalkoztat a gondolat, hogy addig maradok benne ebben a fájdalmas gyász-állapotban, amíg én így döntök. Az eszemmel tudom, hogy ha megtehetném,most azonnal kilépnék belőle, a szívem viszont nem tudja, hogyan kell.

Telnek-múlnak a napok, a hónapok, élem a mindennapokat. Képzeld, Bözsikével (Németországba kitelepített rokonunk- a szerk.) a mai napig tartom a kapcsolatot. Pár napja beszéltünk telefonon, most pedig szülinapi üdvözlőkártyát küldött.

M. főzött ma (szerb lecsó).

Megkezdődött a sulis munka, szóval minden megy a maga útján.

Nem akarok én sírni és szomorkodni. De ma is például éppen az erkélyen nézelődtem este, amikor beugrott a kép, amikor az ágyadon fekszel, nem hat a morfium. Elkapod a kezem és csukott szemmel az alhasadra teszed, miközben az arcod egészen eltorzul a kínoktól. A tenyerem alatt érzem, ahogy a hasüreged fortyog, forrong, bugyborékol, érezni, ahogy a rák vigyorogva és csámcsogva rágja a belső szerveidet és elevenen elpusztít. Peregnek a könnyeim. Pár perc múlva letörlöm őket. Visszamegyek a fürdőszobába, lemosom a hajmosás utáni balzsamot. Becsavarom törölközőbe a loboncomat. Ahogy megyek kifelé, belepillantok a tükörbe és a te szemeid néznek vissza rám. Nem időzök beléjük nézve, mert kérnek. Szinte könyörögnek. Azt mondják: bennem megvan az erő ahhoz, hogy erős legyek. Hogy megszakítsam az örökös szenvedés vonalát. Hogy kilépjek a felmenőim által eddig megszabott nemlehetszboldogcsakszenvedésárán és hakicsitisörömödvanazéletbenazérttöbbszörösboldogtalansággalfogszmegfizetni sorsból. Az a csodaszép zöld szemed azt mondja, hogy Timi, ha valaki, te képes vagy rá, te mindenre képes vagy. Mindeközben itt ülök, patakokban ömlenek a könnyeim és elképzelni sem tudom, merre, hogyan induljak el. Persze lépkedek én tétován erre-arra, csak remélem, hogy előre, de ez egyáltalán nem biztos.

Napok óta nem alszom, csak bóbiskolok, hajnali fél háromtól fent vagyok, annak is örülök, hogy ha sikerül negyed órákra félálomba szenderülnöm. 

Azért, amikor percekre-fél órákra ennyire rám is telepszik a szomorúság, a bánat mögött -a sokszor nehéz mindennapok ellenére is- próbálom elhinni, hogy egyszer túljutok mindezen és lehet normális életem nélküled, mégis szeretettel megőrizve téged a szívemben.

 

Megkezdődik...

Sóhaj. Holnap az új tanév első munkanapja. Sóhaj.

Kapásból munkavédelmi oktatással kezdünk. Ez eddig biztos. Az összes utána következő (perc, óra, nap, hónap...) bizonytalan.

Nem készültem meleg ebéddel (főztem ma, vihetnék, de a harminciksz fokos épületben nagy valószínűséggel nem éhes, hanem csatakosan izzadt és szomjas leszek). Reggelire tökmagkrémes pirítós, paradicsom, későbbre két szendvics.

Még az irodaszer-cuccost kell bekészítenem, felírnom, hogy vigyem a kaját a hűtőből, aztán holnap megkezdődik.

Aki nem olvasta volna: július 1-jéig dolgoztam. Már közben, de utána is augusztus 7-ig minden egyes nap volt intézni való, telefonok, emailek, határidők, időpontok. Meghirdettük és -másfél hét alatt- eladtuk anyu lakását. Vettem egy autót. Begyógyultak a foghúzások helyei. Meghirdettem és - másfél hónap alatt- eladtam a Mitsubishimet. Voltam az új autóval ezer km-es szervizen (...).

Augusztus 8-tól volt a holnapi munkakezdésig 12 nap igazi szabim. Ebből egy nap voltam Zsombón a barátnőmnél, egy nap pedig Budapesten a húgoméknál.

Őszintén bevallom: kegyetlenül fáradt vagyok.

Őszintén bevallom: még tán sosem fordult elő, hogy ennyire ne vártam volna az új tanévet. Mint Mo-on sajnos szinte minden, az oktatás is recseg-ropog... Nagyon sajnálom a mai gyerekeket, szülőket, gyerekekkel foglalkozókat is. Borzalmasan nehéz (és életszerűtlen) ez az egész...

Mivel a nyáron rengeteget ügyintéztem, kismillió irodában, pultnál megfordultam. Mindenhol feltűnt, hogy az asztalokon nincs otthonról hozott, saját dolog, csak az, amit kaptam az államtól/cégtől a munkához. A hölgyek kis táskája a polcon és pont. Nekem már egy doboznyi dolgom van, amit itthonról viszek (és egy tele szekrény ott a saját dolgaimmal, amiket nem hoztam haza). Hát nagyon gondolkodom rajta...

Tegnap éjjel megint annyit sírtam, hogy reggel szörnyen dagadt szemekkel és sajgó szemgolyókkal ébredtem. Annyira fájt, hogy tettem rá hideg borogatást és visszadőltem még kicsit. J. múlt héten azt mondta: a tudatommal nem fogom tudni az érzelmeimet befolyásolni. Hiába akarok nem sírni és jól lenni, ez tényleg nem így megy. Amikor mutattam neki az autómat, elmondtam, hogy nem tudok örülni az új autónak, lelkiismeret-furdalásom van, mert anyu meghalt, és így tudtam megvenni. Ő azt mondta: gondolj rá úgy, hogy anyukádtól kaptad. Csak egy apró csavar, és mennyire más az egész!

Csinálom a gyászfeldolgozós programot. Nem két nap lesz, amire a végére érek. Természetes azért kezdtem el, mert úgy érzem: csak úgy, a gyászomban elmerülve nem leszek jobban. Ha a könyv alapján mégsem válna be a dolog, fogok kérni másfajta segítséget. (Voltam már depressziós, jártam más miatt pszichiáterhez, voltam a lelkem mocsarának a legalján, ez mégis teljesen más. Sosem gondoltam volna, hogy valaki tud ennyire hiányozni, hogy ilyen embertelenül fájhat valakinek a hiánya, hogy ilyen mértékben megváltoztat mindent, amit eddig a világról gondoltam, tapasztaltam, hogy ilyen mértékben zsigerszaggató a nincs és a már soha nem is lesz. Ez ésszel felfoghatatlan, tényleg csak az érezheti, aki átélte.)

Megyek, még van dolog. És ma (mától) muszáj időben ágyba kerülnöm.

Hétvége

Tavaly január 6-án voltam utoljára Budapesten a húgoméknál (onnan tudom, hogy most visszakerestem a blogon). Pontosan egy évvel anyu halála előtt. (Ahogy ez most tudatosult bennem, elsírtam magam. Utoljára nyolc napja sírtam -na jó, bömböltem egész éjjel-, hát nem is olyan rossz... A bejegyzés végén még lesz erről szó.) Egy év alatt sok mindent változtatott a lakáson (klassz lett) a húgom, lassan két hete új családtagjuk van, Kesuka, egy tíz éves, menhelyről örökbefogadott tünemény, ennivaló, csupabarátság, hízelgős, gyönyörű csodacica, húgom párja, L. is ott volt, aztán megérkezett M. is, a húgom kis-nagyfia, szóval együtt volt mindenki (majdnem, M. dolgozott).

(A képen a húgom erkélyén egy nekem nagyon tetsző kompozíció.)

Nem elég, hogy sikerült mindenkit odavarázsolni, a húgom -a közelgő szülinapom miatt- full meglepetésként asztalt foglalt egy nagyon közeli helyen (ahol egyébként tavaly vízkeresztkor anyuval is ettünk).

Az én picikéim (a húgom gyerekei) rettenetesen megnőttek, jogilag is felnőttek. Utoljára júniusban, mami temetésén láttam őket. Előtte anyuén. Most végre nem temetésen találkoztunk.

Mintha tegnap lett volna, amikor még kis minimanók voltak...

Issteni rántott gombát ettem.

És ha nem lett volna elég meglepi, egyszer csak megszólalt a Boldog születésnapot Halász Judittól és jött a felszolgáló hölgy egy tortával.

Ajándékot is kaptam: egy fotóalbumot csodásabbnál csodásabb régi családi fotókkal és egy speckó bögrét.

Ugyanis kábé 40 éve (!!!) vágyom Norvégiába. Ha csak egy napra is. Hozzá még "bélés" is volt...

Nagyon (nagyon!) jó volt együtt lenni! És itt is köszönök mindenkinek mindent!!!

(A hajnali 4.40-es busszal mentem fel M-val -ő volt a sofőr-, és az esti 17.05-össel jöttem haza.)

.....

Ma (vasárnap) a tegnapi rengeteg ülés (húgoméknál, étteremben, buszon hat óra) után kénytelen voltam mozogni. Egész délelőtt 50-10-ben tevékenykedtem (50 perc munka, 10 perc pihenés), sütöttem, pakoltam, teraszt rendeztem... M. hívott, hogy foglalt délutánra mozijegyet. Magának az Alienre, nekem a Grura. (Én képtelen vagyok Alient nézni a rózsaszín vattacukor lelkemmel.)

A Gru 4 nekem nagyon tetszett, jókat nevettem. (Semmi para, minimális feszültség, sok nevetés, kell ez.)

(Azt hiszem, hogy) a héten kezdtem el olvasni a gyászfeldolgozós könyvet. Mert a Mitsek eladása után valahogy összegződött a sok fél év alatti- veszteség, és már hánytam. Többen kérdeztétek, melyik ez a könyv, befotóztam:

Amit eddig megtudtam: SENKI nem tudhatja, hogy érzem magam, mert ahogy minden ember, úgy minden gyász is egyedi. NORMÁLIS, ha memóriazavaraim vannak, ha eltévedek, ha képtelen vagyok sok mindenre. LEHETNEK alvászavaraim, NORMÁLIS, ha az ember ilyenkor máshogy eszik. NEM BAJ, ha sírok. NORMÁLIS, ha hullámzóan vagyok, még ha ez olykor szélsőséges is. Nekem ezek megnyugtató dolgok.

Sajnos annyira fáradt még mindig a szemem a fél éves sok sírástól, hogy pl. a monitort, telefont sem tudom sokáig nézni, és az olvasás sem leányálom. Nagy nehezen eljutottam a könyv 93. oldaláig, ahol azt írja: olvassam újra az első hat fejezetet. Írtam a barátnőmnek (J-nak, akinél csütörtökön voltam, és aki szintén végigcsinálta a könyvet), hogy most tényleg? Azt írta: igen. Úgyhogy ma elkezdtem elölről.

(Három nap szabim maradt. Van még dolog. Az eddigi sulikezdésekbe sem gondoltam bele szívesen évek óta, a mostaniba pedig már egyszerűen nem is vagyok hajlandó... Most még most van...)

Péntek

Valami készül 😎

És: ébresztő beállítva. Holnap útra kelek. 💜

(Robog az idő. Konkrétan nyolc napja vagyok szabadság-szabadságon. Nagyon hiányozni fog az az öt hét, amíg a -magánéleti- ügyeket kellett intézni napi szinten. És több dologról még nem is írtam, az egyik pont a szülinapomon lesz. A hőség -még klímával is- borzasztó sok energiát kivesz belőlem. Elkezdtem a gyászfeldolgozós könyvet. Mindemellett tényleg sok más van, amiről nem fogok írni, és olyan is, amiről majd lesz bejegyzés.)

 

Strand

Elviselhetetlen a hőség. Így délután strand Domboriban. Még itt is csak úgy volt elviselhető, hogy kicsit lehűtöttük magunkat a vízben, aztán napozás, de csak pár perc, mert pillanatok alatt megszáradtunk, mentünk vissza a vízbe hűsölni. Ezt ismételtük jó párszor, amíg a nap már nem égetett és lehetett kellemesebben napozni kicsit.

Szerda

Szabadság ide vagy oda, megjöttek a tankönyvek, át kellett venni, meg kellett számolni... És még egy beszámolót kellett írni.

BORRRZALMAS a hőség. Szerencsétlen növénykék a teraszon most már szó szerint kínlódnak. Ha ezt a hetet kibírják, akkor igazi túlélők...

A két klíma (egy normál és egy mobil a nagy szobában) képtelen lehűteni a lakást, már forrók a falak, a szekrényekből árad a meleg... És nekünk még van klímánk...

 

Cuki

Tegnap a barátnőmnél jártam Szeged mellett. Állunk a kocsimnál.

- Mi a neve?

- Suki (Su zu ki).

- Biztos, hogy lány?

- Szerintem igen.

🙈😊

Sütés hármasban

Amikor három generáció együtt süt: a piros tepsi anyué, a fekete mamié, a recept az enyém. Barackos és szilvás pite.

 

Csütörtöktől vasárnapig

A mindenféle ügyintézés, a rengeteg telefon, email, időpont, találkozó, kitöltendő, bediktálandó, elmagyarázandó, eladandó (...) dolog után csütörtökön megkezdhettem a szabadságom kazettájának/lemezének másik:  a nyaralás, pihenés oldalát.

A csütörtök nagyjából azzal telt, hogy tudtam, hogy szeretnék egy szilvás sütit enni, házit, így azt is tudtam: ehhez az kell, hogy süssek. Szóval órákig készülgettem rá lélekben (mert olyan fáradt voltam, hogy csak...). Estére aztán meglett, és állítom, hogy én még életemben ilyen finomat nem sütöttem. (Péntek reggelre be is vágtuk M-val.)

Csütörtök este beszélgettük M-val, hogy most három napig itthon lesz, menjünk el valahova. De ne túl messze, legyen jó a klíma a szobában, legyen strand, wellness és jó kaja. Én Gunarast javasoltam, mert imádom azt a szállodát, strandot, a kaja mennyei, ahogy a gyógyvíz is, nincs messze, és hozzá tudjuk kötni keresztanyum látogatását Hőgyészen, a tamási és a hőgyészi temetőt is. Másnap reggel foglaltunk is egy szobát.

Minden étel mennyei. Tényleg. Már meg sem próbáljuk végigenni a menüsort, képtelenség. Csak pár kép (nem is fotóztam többet, sőt a telefonommal sem foglalkoztam, az nem pihenés, ha azt nyomkodom és figyelem egész nap).

Első este a szállodával szembeni sörkertben voltunk zenés-táncos mulatságban, ajándékpult is van, ott vettem ezt az angyalkát. Ami ugyanolyan, mint amit anyu lakásában találtam a legvégén (csak ez gipszből).

Nagyon gyorsan vasárnap délelőtt lett. Reggel fél 9-ig aludtam. (Bele tudnék jönni szerintem, de 21-től már dolgozom...) Tamási, majd Hőgyész. Keresztanyum most is isteni ebéddel fogadott, és J-ék is ott voltak, legalább találkozhattunk velük is.

Az angyalka már anyuéknak játszik.

Eladtam a Mitskemet

Mitsukát abból a pénzből vettem, amit anno Olaszországban kerestem. Elengedtek 8 hónapra az akkori munkahelyemről külföldre, mert kölcsönünk volt, és anyuval ketten sem tudtuk fenntartani a tamási házat. Pár hónap tanítás után pedig felmondtam, és kimentem újra mosogatni, mert autót szerettem volna vásárolni. Sokáig keresgéltem, míg végül 2010. nyarán megtaláltam ezt a kis ékszerdobozt.

Nagyon hozzám nőtt, napi szinten használtam. Rengeteg helyre elvitt. Most csak random válogatok pár képet a gépról.

Felsőszentmárton.

Munka, anyu sugárkezelés.

Hőgyész, Tátra utca.

Pécs, Onkoközpont parkoló.

Kis kör.

Munkából hazafelé.

Bátaszék, az év fája.

Nyaralás.

Hőgyész (ott áll a háttérben, a garázs előtt).

Az albérlet parkolójában.

Budapesten.

Sátorhelyen.

Pécsváradon.

Északon.

Ő vitt el Budapestre repülőt vezetni.

M-t is ide hoztam Pécsre endokrinológushoz.

Budaörsre is vitt kisrepülőzni.

Reggel, munkába menet.

Hőgyész, Ifjúság utca, keresztanyumnál.

Bled, Szlovénia.

Vintgár szurdok.

Tötymörgés munkából hazafelé.

Mindemellett rengeteg nyaralás a húgom gyerekeivel, vele hordtam anyut sugárterápiára, vele jártam dolgozni, mamit én vittem be vele az otthonba, anyut költöztettem sok telekocsival Mohácsra, aztán a halála után Mitsek hatalmas csomagtartójában hordtuk el anyu dolgainak a nagy részét, és még sorolhatnám.

Az eladás folyamatában rengeteg dolgot tanultam a világról, magamról, az emberekről. Idegőrlő volt, ahogy sorban bejelentkeztek időpontra autót nézni, aztán nem jöttek. Roppant fárasztó volt a rengeteg telefon, email, kérdés. A kekeckedés. Pl. miért nincs benne ülésmagasító?!? (Mert, hölgyem, ez egy 2006-os kisautó, egy kis Colt, nem egy S-es Merci. Persze ezt csak gondoltam, nem így válaszoltam.) Ja, hát vannak rajta kavicsfelverődések? (...) Kereskedőket is megkerestem, sokat. Ahhoz képest, ahogy hirdetik magukat (autófelvásárlás) -tisztelet a kivételnek!!-, nem országosan vásárol fel sok magát úgy reklámozó, a lehető legjobb ár az a roncs autó kategória, nagyon sokan nem is válaszoltak, pedig telefonon kérték az adatokat (...). 

De tegnap este ketten is versengtek érte. A hölgy, aki megvette, már mosolyogva szállt ki az autójukból, azonnal beült egy próbakörre, és már amikor hátramenetbe kapcsolta a váltót, hogy kitolat a parkolóból, végig fülig érő mosollyal mondta: nekem kell ez az autó. Az első kanyar után azt mondta: nem is megyek többet, megveszem. Egyszerűen beleszeretett. Nekem ez nagy öröm.

Azért este jól megsirattam a kisautót. És szinte semmit nem aludtam. Reggel aztán valahogy összegyűlt minden gyászom (fél év alatt meghalt anyu, aztán mami, eladtuk anyu lakását, végül eladtam az autómat). Olyan rosszullét jött rám, hogy hánytam is. És olyan fuldokló köhögés, minta január 6-án hajnali 5-kor.

Reggel (amint jobban lettem) elmentem a Kormányablakba bejelenteni az eladást, aztán kis Lánycsókra a Suzukihoz, Zs. felajánlotta, amikor vettem az új autót, hogy ha elmegy a Mitsek, átírja nekem a biztosítás bónuszt.

Életem első autója volt. És nagyon-nagyon szerettem. Jó helyre került (Dombóvárra egyébként), és nem mellékesen van helyette másik.

Mitsek, köszönöm ezt a 14 évet!!