Angyali jelenlét

Az utolsó garázsvásár után ezt az angyalkát találtam egy gyűrt újságpapír alatt anyu lakásában. Kiakasztottam a falra, anyu naptára helyére.

Szombat, vasárnap, hétfőn és ma is korán keltem. Jártam át a Radnótira takarítani. Ma végeztem. És akkor elsírtam magam. Nemrég még boldogan takarítottam ott, hiszen szerettem volna, ha amire anyu beköltözik, minden tiszta. Most pedig takarítottam, mert kellett. Hogy az ingatlanos jöhessen fotózni.

Ahogy a költözése előtt hordtam fel a dolgait (mindig "telekocsi" volt az autóm Hőgyészről), úgy lett a lakás egyre anyusabb. Most, hogy eladtuk a dolgait, üresebb a lakás, mint amikor vette. Visszhangzik. Már csak mami szobabútora áll a nagyszobában. Meghirdettem ingyen elvihetőre, egyelőre még senki nem jelentkezett érte. Nekem ez a lakás már nem anyué, hanem csak egy -nagyon szép- lakás.

Valaki írta megjegyzésként (talán Betty), hogy nehéz lesz majd, ha nem lehet többé oda menni. Biztosan. Hiszen habár anyu csak egy évig lakott itt, roppant intenzív dolgokat éltünk meg benne. (És tényleg egy csodaszép, teljesen felújított, egységes arculatú, modern, világos, barátságos kis lak.)

Ahogy telik az idő anyu halála óta, kezdek képes lenni arra, hogy "kívülről" ránézzek a történtekre. A veszteségen átsejlenek ok-okozati összefüggések, tanítások. És az "érzés", miszerint -ahogy hospice Zs. mondta anyu haldoklása idején- mindenki maga választja a szenvedését.

 

Hétfő

Korán keltem. Nehezen ébredezem. Mivel mától szabadságon vagyok, láthattam azokat a fény-árnyékokat, amiket munkanapokon sosem.

És láthattam reggeli napfényben a csodás virágokat.

Még viszonylag korán mentem át anyu lakásába. (Ott voltam tegnapelőtt és tegnap is.) Ma sem volt épp hűvös, sem kint, sem bent.

Vittem a reggelimet (nem tudok felkelés után azonnal enni).

Eladtam azt a bútordarabot, amiért a legjobban fájt a szívem:

És este jöttek az utolsó szekrénykéért is. Már csak mami szoba szekrénysora maradt, hiába hirdettem meg ingyen elvihetőre, egyelőre senkinek sem kell.

Takarítottam fél 11-ig. Majdnem minden kész, a vizes blokk maradt holnapra.

Az ingatlanos csütörtökön jön fotózni, aztán meghirdetjük a lakást.

Szombat, anyunál

Anyunál ma sem volt hideg. 33-34 fok bent. (A képet persze kitöröltem.) Mami szobabútorán kívül üres a lakása. Ma ingyen elvihetőre meghirdettem a maradékot.  A tárolóból is elvitték a még volt tamási konyhabútorát.

Holnap megyek takarítani (ha fel tudok kelni..., ráadásul 35-37 fokot mondanak...), jövő héten jön V., az ingatlanos...

 

Péntek, kincsek, mami egy hónapja nincs velünk

Munka után anyunál pakolás. Pöppet meleg volt. Kint is, bent is.

De a mai napi cél elérve, a hálószoba csontra üres.

Hazahoztam anyu régi laptopját. Már Hőgyészen be sem kapcsolt, azért költöztette Mohácsra, hogy majd elvisszük a számítógépes fiúknak, hogy valahogy mentsék le a képeket. Az esélytelenség nyugalmával mondom: kipróbálom. Hát elsőre bekapcsolt, és úgy megy, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Kaptam az alkalmon és elkezdtem lementegetni a summát. Észre sem vettem, hogy közben volt egy jó kis felhőszakadás. A virágaimon látszott: volt csapadékmennyiség. egyébként kész arborétum van a teraszon, hatttalmasak a növénykéim, csodaszép minden.

Anyu gépén csodák vannak. Emlékkincsek.

Szemezgetek:

2017.

Videók is vannak. De olyan mennyiség, hogy képtelenség egy este alatt átnézni. A jó három negyedét sikerült végigpörgetnem és menteni a legjobbakat. Egyszer sem sírtam. Most sem, amikor a bejegyzést írom. (Talán fejlődőképes vagyok...)

Már tudom, hogy anyu mindig ugyanúgy fog hiányozni, mint idén január 6-án reggel 5 órakor. Csak az enyhül idővel (lassan, sokára), ahogy reagálni tudok erre. Sőt ez sem egyenes vonalún-egyenletesen. 

Kegggyetlenül sok a tenni-, intéznivaló. Néha még mindig felhívnám anyut, van, hogy keresem a Messengeren, mert küldenék neki képet... Rengeteg dolgot szeretnék még kérdezni tőle, de aztán konstatálom: már nem lehet. Előfordul, hogy amikor tervezem a hétvégét, felírom, hogy Gyönk. Aztán csak rázom a fejem: Timi, maminti (ma) egy hónapja már nem él...

(Nálam van, mamikám, a liszmerőd, ez a tepsid, ↑ az otthonkád. De ha egyetlen tárgyad sem lenne már, akkor is itt élnél a szívemben. Mindig itt maradsz. Csodálatos nagymama voltál. Te is nagyon hiányzol.

Étkek

Szoktam enni is. Leginkább szendvicset, de ez pl. A hétvégi reggeli Kiskunhalason.

Ezt a múltkor főztem.

Ezt ma főztem munka után: gyömbéres -zelleres sárgarépa krémleves, indiai karfiolos zöldségragu tésztával.

Évzáró

Az első ballagás és évzáró, amikor anyu már nincs. Ma hazahoztam a virágokat és az ajándékokat (amiket szívből köszönök minden kis csimotának, szülőnek, polgármesternek). 

Tavaly anyuhoz vittem. Mert imádta a virágokat, mert neki voltak vázái, mert nála volt virágállvány és ablakpárkány, ahol szerettek is lenni a növénykék. Istenem, csak egy éve volt... Azóta nincs már anyu, a méz kanapé, a vázái, a virágai. Azért 3 vázát elhoztam, tudtam, hogy lesz alkalom, amikor tudom majd használni.

Két éve ezen a napon hozták meg anyu mosógépét a lakásba. Azóta ez is elkerült.

Három éve pedig nem voltam a ballagáson, mert anyut vittem Pécsre sugárkezelésre...

Hat éve egy másik suliban én tartottam az évzárót.

Ma -is- szinte egész nap az egyik beszámolót írtam (igazgatói, iskolatitkári feladat, de nálunk egyik sincs, a két kollégám bizonyítványt, törzslapot, oklevelet írtak, nyomtattak), segítettem mindenben, amiben kellett, ezer fokban. Délután volt az évzáró, az első új esemény anyu és mami halála óta. (Azt hiszem, értem a gyászév fogalmát, minden ilyen új esemény azért kemény dolog.) Megint csak nem tudtam teljesen ott lenni lélekben, de nagyon igyekeztem. A gyerekek tündériek voltak. (Azért nem egyszerű ám egy negyedik osztályt elbúcsúztatni, amikor négy évig 10 hónapon át napi szinten együtt voltunk, láttam őket fogváltós ovisként a suliba jönni, aztán nagy negyedikessé válni, némelyikük majdnem akkora, mint én; megismerni, megszeretni őket -és a szüleiket-, aztán elengedni...)

Este végre jött egy zivatar, ami enyhülést hozott a hőség után. Villám-fotók. Nem a legjobbak, de az enyémek. :)

Kis csend után

(Régen írtam.)

Olyan vagyok, aki sok dologban azt szereti, ha megmondják neki, mit tegyen. A szeretteim pedig sokszor fel is vállalták/vállalják a döntnök szerepét. Csakhogy a legtöbb ilyen szerettem már nem él. Mindannyian olyan tanácsokat szoktak adni, ami szerintük - legnagyobb szeretettel és jóindulattal- a legjobb/jó nekem. Én pedig készségesen elfogadtam, hiszen így kibújhattam a döntés felelőssége alól.

Miközben élem az életemet, kemény folyamatok játszódnak le bennem. Úgy nézek ki, mint aki dolgozik, de közben máshol jár az agyam. Úgy látszik, utazom, de közben töröm az fejem valamin magammal kapcsolatban. Látszólag főzök, de nem hagy nyugodni a gondolat: miért érzem így magam. Hétvégén a majsai standon látszólag pihentem, de nem hagyott nyugodni a gondolat, miért érint ennyire kegyetlenül anyu és mami halála. Ma reggel pedig a sulinak kellett bevásárolni, és én ideges voltam. Nem kicsit. Gyomorgörcsöm volt attól, hogy vajon jó bort vettem-e, hogy merjek-e szólni egy eladónak, hogy szeretném a még nem kipakolt virágot. Át kellett menjek egy másik boltba is, útközben jött, hogy jaj, nem kellene nagyobb fordulatszámon pörögnie a motornak?, vajon odaérek nyolcra?, istenem, miért nem mosom már le a kocsit, olyan csúnya így! (...). A boltban volt még pár ilyen kérdésem, és amire mentem kifelé, szabályosan rosszul voltam, aztán észrevettem: megint szó szerint mindenemet megfeszítem, a hasamat annyira behúzom, hogy már majdnem fáj. Oké. Bepakoltam a csomagtartóba, lecsuktam az ajtaját, aztán nekidőltem a kocsinak, és megkérdeztem magamtól: Mi bajod? Miért csinálod ezt? Jó ez neked? Miért bántod magad ennyire?

Negyvenkilenc évig készséggel elfogadtam, ha az elhunyt szeretteim döntöttek helyettem. (Volt néhány saját döntésem, nem is kis dolgokban, és igazából ezek miatt nagyon büszke vagyok magamra. Nagy valószínűséggel ezek azok, amik a fejlődésemet szolgálták. Tényleg hatalmas döntések voltak, csak kevés volt, ahol képes voltam önállóan rá.) És most nincsenek. Nincs, akitől tanácsot kérjek (anyu és mami volt a két fő segítségem ebben), nincs, aki megvigasztalna, ha -akár apró hülyeségek miatt is- jólesne, nem bízhatom rájuk a döntést. Igen: itt az idő, hogy felelősséget vállajak magamért, meghozzam a saját döntéseimet, éljem a saját életemet. (Nem vagyok jó ebben, nagyon nem. De érzem -fizikailag, hiszen millió tünetet produkálok-, hogy talpra kell állnom, nekem, egyedül, meghozva sok olyan döntést, amiben nem kapok megerősítést, amiről saját magamnak kell tudnom: megteszem, mert így látom jónak, aztán vállalni ezekért a felelősséget- a saját gyógyulásomért.)

B.

Amikor B. elutazik az édesanyjához Lengyelországba, áthozza a kulcsot, hogy ha bármi történne, be lehessen menni a lakásába. Tavaly novembertől januárig volt távol. Ez idő alatt anyu meghalt. Most egy hónapig nem volt itthon, addig mami is elment.

Ezen kívül "érdekes" és megdöbbentő volt hallani a válaszát (amit amúgy tud az ember, csak ugye nem ez megy a tévében...) a kérdésre, hogy milyen a helyzet lengyel honban: "Jobb ott az élet, jobban élnek".

Cuki+kedd

Nem mai, de elkezdtem pakolni a -rengeteg- cuccomat a tanáriban és ma találtam meg:

Roppant meleg volt ma is. Munka után a sulinak könyvesbolt (ott legalább viszonylag hűvös volt), majd anyuhoz, a lakásában maradt valami, amit elkért egy kolleganőm. Onnan haza, a kellemes klímába.

Estére felpuffadt a hasam. Aztán görcsölni kezdett a gyomrom, a belezetem. Egyelőre egyszer voltam üríteni, remélem, nem a hányás-hasmenés mizériát kaptam el.

 

Hétfő

Hétfőn két gyerkőc ruháján is ott volt a szív, amilyen anyu urnáján.

Hosszú és roppant meleg munkanap után még könyvesboltban a sulinak, aztán haza. Hála az égnek ment otthon a klíma, nem néztem az iskolában, hány fok van, de folyt rólam a víz egész nap.

Egész nap "zaher" tortáról álmodoztam. Annak nem álltam neki, de sütöttem egy liszt- és cukormentes banános sütit. M-nak almával-fahéjjal, én nem szeretem a sült almát, az én részem maradt sima. (Elsősorban azért álltam neki, mert M. is és én is rosszul vagyunk a bolti sütiktől -"frissensült"...-, ebben azért tudom, mi van.)

(Nem égett oda, csodaszép lett, a fények miatt látszik szinte kéknek.)