Évzáró

Az első ballagás és évzáró, amikor anyu már nincs. Ma hazahoztam a virágokat és az ajándékokat (amiket szívből köszönök minden kis csimotának, szülőnek, polgármesternek). 

Tavaly anyuhoz vittem. Mert imádta a virágokat, mert neki voltak vázái, mert nála volt virágállvány és ablakpárkány, ahol szerettek is lenni a növénykék. Istenem, csak egy éve volt... Azóta nincs már anyu, a méz kanapé, a vázái, a virágai. Azért 3 vázát elhoztam, tudtam, hogy lesz alkalom, amikor tudom majd használni.

Két éve ezen a napon hozták meg anyu mosógépét a lakásba. Azóta ez is elkerült.

Három éve pedig nem voltam a ballagáson, mert anyut vittem Pécsre sugárkezelésre...

Hat éve egy másik suliban én tartottam az évzárót.

Ma -is- szinte egész nap az egyik beszámolót írtam (igazgatói, iskolatitkári feladat, de nálunk egyik sincs, a két kollégám bizonyítványt, törzslapot, oklevelet írtak, nyomtattak), segítettem mindenben, amiben kellett, ezer fokban. Délután volt az évzáró, az első új esemény anyu és mami halála óta. (Azt hiszem, értem a gyászév fogalmát, minden ilyen új esemény azért kemény dolog.) Megint csak nem tudtam teljesen ott lenni lélekben, de nagyon igyekeztem. A gyerekek tündériek voltak. (Azért nem egyszerű ám egy negyedik osztályt elbúcsúztatni, amikor négy évig 10 hónapon át napi szinten együtt voltunk, láttam őket fogváltós ovisként a suliba jönni, aztán nagy negyedikessé válni, némelyikük majdnem akkora, mint én; megismerni, megszeretni őket -és a szüleiket-, aztán elengedni...)

Este végre jött egy zivatar, ami enyhülést hozott a hőség után. Villám-fotók. Nem a legjobbak, de az enyémek. :)

Legyünk készek elengedni...

Legyünk készek elengedni a megtervezett életünket és fogadjuk el az életet, ami vár ránk.

Szombat (Mo. 14/6.)

  

Pontosan ez történt ma.                      

Délután már nagyon nem voltam jól. Belemerültem a kínzó kérdésekbe és gondolatokba. Sírtam. Nemszeretem mélység volt, ami aztán örvénnyé vált és húzott volna még jobban lefelé. Nem akartam. Nem bírtam volna elviselni. Így hát eldöntöttem, hogy elég volt. Hogy kikapcsolom az agyam. Hogy nem érdekel. Benyomtam egy filmet és elkezdtem nézni. Sikerült teljesen kikapcsolnom, sikerült teljesen kilépnem az agyam által kreált gondolatok valóságából. Szinte tudat alatt hátraléptem, hiszen én mindent megpróbáltam, amire csak lehetőségem volt, de nem találtam a megoldást. Hátraléptem és valahol mélyen tudtam: én nem tehetek többet, tegye hát a sors a maga dolgát. És tette. 

A filmre véletlenül bukkantam rá. Még régen mentettem le párat a gépemre, most csak hirtelen ötlettől vezérelve megnéztem, van-e olyan, amit még nem láttam. Ez volt az. Teljesen mindegy, miről szólt, ami lényeges: volt benne egy fő gondolat. Méghozzá az, ami -többek között- egész délután foglalkoztatott. Ugyanis semmi másra nem vágytam, mint hogy valaki jöjjön és megmutassa, megmondja, hogyan tegyem helyre magam. Csak valaki jönne és mutatná az utat, a kiutat a labirintusból, amiben elvesztem. A film fő mondanivalója az volt, hogy bármilyen problémánk van, a megoldást sosem kívülről kell várni, mert a kulcs ott van bennünk. Csak mi tudunk kimászni a slamasztikából, méghozzá azzal kezdve, hogy elfogadjuk a jelenlegi helyzetünket. És hogy őszinték vagyunk magunkhoz, és nem engedjük magunkat marionett bábuként a külvilág elvárásainak megfelelően rángatni. 

Még vége sem volt a filmnek, amikor valami hihetetlen tiszta nyugalom szállt meg. És kristálytisztán tudtam, mit kell tennem. Egyszerűen választ kaptam néhány engem nagyon foglalkoztató kérdésre. Belülről. Magamból. 

Hihetetlen, mennyi hasonló gondolatot olvasok, mint ami a fenti képen is van. De azzal, hogy akarom, hogy megtörténjen, sosem megyek semmire. Viszont ha sikerül ez a "hátralépés", akkor furcsa, de biztató és jó dolgok történnek. Majd te is elhiszed, ha megtapasztalod! :)

R: sonkás sajtos rántotta

E: palacsinta, csokokrém

V: mogyoró