Ölelés

"Az anyuka ölelése hosszú ideig tart, miután elenged."

❤

Amit adott nekem anyu betegsége

Rájöttem, hogy

- Mások érzelmei nem az én problémám.

- Mások döntései nem az én felelősségem.

- Nem tudok mindenkinek segíteni. És nem is kell. 

- Segíteni úgy kell, ahogy a másiknak jó, nem úgy, ahogy én gondolom, hogy jó neki.

- Vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni. 

- Vannak helyzetek, amikor a legnagyobb jó szándék ellenére sem tehetünk semmit.

- A szeretet csodákra képes.

- Nem kell, hogy mindig minden tökéletes legyen.

A fentieket még december 31-én írtam. Most itt vagyok anyunál. Virágot locsolok és összekészítem a konyhaasztalra, amit pénteken vinni kell a temetésre (anyu -urnában, vázák, pénz, mami papírjai -adom át unokanővéremnek, aki mami gondnokságát veszi át hivatalosan-, húgom és lánya szülinapi ajándékai -mindketten januáriak, sőt apu is az volt-). Virágok megrendelve, temetkezési vállalkozással megbeszélve, búcsúbeszéd megvan. 

Nincs rá kifejezés, mennyire hiányzik anyu. 17 napja aludt el.

És jönnek a gyerekek:

- Hát, Timi néni, vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni. Mint például, hogy meghalt az anyukád. 

- Hiányzik az anyukám. 

- Anyukája miatt nem jön? Pénteken lesz a temetés? 

- Jaj, Timi néni, nagyon rossz, hogy meghalt az anyukája? 

- Timi néni, a maga anyukája meghalt, de én az enyémet soha nem adom oda senkinek! 

Búcsúszöveg. Az egyik szünetben küldték ma és olvastam. Majdnem végig. Az utolsó vers 2. soránál kezdtem el visszatartani a könnyeimet és hagytam abba. És még itthon sem voltam képes elolvasni...

Tanmese az EGO-ról

 

Egy nap felmászott a hegyre egy ember, és ott egy üldögélő nőt talált.
- Mit csinálsz itt egyedül, magányosan?
- Nagyon sok a dolgom.
- Már, hogy lenne sok dolgod? Nem látok itt semmit.
- Tanítok két sólymot, két sast, fegyelmezek két nyulat, motiválok egy szamarat és szelídítek egy oroszlánt, s közben kordában tartok egy kígyót – felelte a nő.
- S hol vannak ezek az állatok? Én nem látom őket.
- Bennem vannak.
- A sólymok a szemeim. Meg kell tanítanom őket, hogy a jót vegyék észre.
A két sast meg kell tanítanom, hogy ne bántsanak – ők az én kezeim.
A nyulak menekülnének, hogy ne kerüljenek nehéz helyzetbe, de őket tanítom, hogy maradjanak nyugodtak, még akkor is, ha esetleg megbotlanak – ők az én lábaim.
A szamár mindig fáradt, makacs, sokszor nem bírja a terhet.
Ő a testem.
A legnehezebb kordában tartanom a kígyót, noha erős ketrecbe van zárva, mindig fegyelmeznem kell, hogy ne marjon meg senkit. Ő a nyelvem.
S van egy oroszlánom; ő büszke és gyönyörű.
Azt hiszi ő a király. De nekem meg kell szelídítenem.
Ő az ego.”

forrás: https://www.facebook.com/photo/?fbid=911829820311500&set=a.630741878420297

Vasárnap

Nehezek a mindennapok. Még munka nélkül is. Nehezen mozdulok ki, nehezen megyek emberek közé. Néha sokat beszélek, néha jobb a csend. M. sokat segít, istápolgat, ellát, igyekszik elérni, hogy legalább levegőn legyen kicsit.

A héten már próbálkoztunk Péccsel, az autóm kicsit besztrájkolt, így a "program" elmaradt. Ma M. nagy nehezen rábeszélt, hogy menjünk (az ő kocsijával). Először Bellozzo. Mert fél éve (vagy több) terveztük már. Aztán Frei Café. A tejszínt anyunak ajánlottam (imádta).

És egy kis séta a tüskésréti tónál...

... és Kozármislenyben az autómosóban (amíg M. csutakolta a kicsikét).

Nagyon fáradt vagyok (enyhe kifejezés, testikeg is, lelkileg is), hazafelé próbáltam volna aludni a kocsiban, de csak peregtek a könnyeim...

Pénteken temetés.

 

Szombat

 Anyu az emlő tumor műtétje évében. Kapálni nem tudott, de volt kertje. 

Húgom járt ma maminál. Aki a héten elesett, kórházban volt. A fejsérüléstől vesztek el agyi funkciók. De megismer mindenkit és emlékezett rá, hogy ott voltunk M-val. Számomra megnyugtató, hogy anyu "ott van" vele. 

Ma nem sírtam -eddig a képig... Még akkor sem, amikor itt volt J. (pedig anyu lakásában találkoztunk és végig én beszéltem, anyuról, itt is bocsánat érte). 

Anyu is hiányzik és mami is. 

(Fél órás sírás-szünet után.) 

Nagyon hiányzik anyu. Nagyon. Legtöbbször felfoghatatlan ez a hiány. Tudom, hogy nem szeretne így látni: könnyben úszva, telefújt zsepikkel körbevéve. 

Egyelőre a semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog. Köréje gyülnek szeliden, s nézik, nézik a csillagok... 

Két hét

Arra ébredtem, hogy valaki ráteszi a vállamra a kezét és megsimítja. Ránéztem az órára: hajnali 5.00 volt.

(Anyu két hete ezen a napon 5-kor halt meg.) 

Péntek

Nyolc órás munka után búcsúbeszéd a temetésre és a virágrendelés összesítése... Kemény volt. Nem ment sírás nélkül.

Ölelések

Anyu 13. napja nincs velünk. Ahogy telik az idő, egyre több kép ugrik be az elmúlt pár hónapból, az utolsó néhány hétből, napból. Tegnap este eszembe jutott anyu utolsó ölelése. Talán 3-4 nappal a halála előtt búcsúztam éppen tőle. Már nem tudott mozogni, csak a karját kicsit megemelni, kommunikálni is csak nagyon minimálisan, inkább csak éreztem, mit szeretne. Odahajoltam hozzá, elmondtam, hogy nagyon szeretem. Ekkor megemelte a karját, közelebb hajoltam, a karja alá. Adtam neki egy puszit. Erőtlenül megölelt, adott egy-egy puszit mindkét arcomra, ahogy fordítottam a fejem. Én is adtam neki még egyet, majd belenéztem még a pislákoló szép zöld szemébe és  -a szívem akkor is még apróbb darabokra tört- indultam. Ez az utolsó ölelés tegnap este óta nem megy ki a fejemből, újra és újra látom magam előtt.

Ma délután M-val Pécs. A városba érve egyszer csak hopp! beragadt a fék. Megálltunk. Hívtuk Z-t (autószerelő), elmondta, mit tehetünk. (Nem sokat.) Felhívtuk a Mitsubishi szalont is, mivel ott voltunk a közelben: nagyon lassan, többször megállva (visszahűteni a féket) próbáljunk meg eljutni a szalonig. Odaértünk. Meg is nézték: haza tudunk jönni vele, csak ne húzzuk be a kéziféket. Nem is haza jöttünk, hanem Z-hoz, ott maradt a kis kocsi, mi pedig hazagyalogoltunk.

Szerencse: hétköznap voltunk, Z. rögtön felvette a telefont, a szalon közelében történt, odaértünk, fogadtak, egy órán belül megvoltunk, megúszuk 3000 Ft-ból, haza tudtunk jönni, Z. elvállalta a javítást, amire gyalogolnunk kellett, már nem szakadt az eső. És hazafelé a pályán még szivárványt is láttunk. (Jel? Anyu-ölelés?)

(A sztori másik felét a szivárvánnyal a húgom írta: https://cukorbetegsarok.blogspot.com/2024/01/dupla-szivarvany-hinned-kell-abban-ami.html)

Hogy is mondjam el...

... most, hogy 11 napja nem vagy velünk, nem is tudom, hogy kell csinálni, ha beszélgetnék veled. Látod, ami történik? Tudsz róla valahogy? Ha mondanék, elmesélnék valamit, elég, ha gondolatban teszem vagy ki is kell mondanom a szavakat? Érzed a rezgéseimet? "Átmegy" minden a láthatatlan szeretet-szálon? (...)

Októberben festetted utoljára a hajamat. Mindig nálad csináltuk. Emlékszel? Mostad le a festéket az új szuper zuhany-csapoddal a mosdónál és rosszul lettél. Azt mondtad, wc-re kell menned, aztán a szobádban találtalak meg, feküdtél. Mosolyogtál és azt mondtad, semmi baj, csak le kellett dőljél kicsit. (Akkor már sejthető volt, hogy baj van, de még nem mentél orvoshoz.)

Novemberben a húgom festette a hajamat. Szintén nálad. Te már nagyon nem voltál jól. Megint új színkombinációt próbáltunk ki, egész jó lett.

Ma nélküled, itthon került sor a hajfestésre. Persze minden kellék nálad van még, így rögtönöztem. M. segített hátul festeni, ahol nem látom. Most négy különböző színt kevertem, és képzeld, majdnem pont olyan, amilyet szerettünk volna mindig.

Nem egyenesítem ki, mert azt te tudtad igazán klasszul (és mert olyan hosszú, hogy a karom túl rövid hozzá).

Voltam a Takarékban. Kitöltöttek egy halálozás bejelentő nyomtatványt, elkérték a kártyádat. 

A Jyskben is jártam, vettem a temetésre vázát.

Megnéztem nálad a postaládát, felvittem a befizetett csekkeket. És képzeld, nem sírtam. (Na kellett hozzá akaraterő.) Sőt egész nap nem sírtam a blogírásig. (...)

Még mindig imádkozom érted elalvás előtt. Remélem, jó helyen vagy, ahol nincs fájdalom, szenvedés, legyél/létezz bármilyen formában is, bárhol. Aztán még mindig sírva alszom el...

Kedd délután

Munka után felugrottam anyuhoz (mármint a lakásba) a számlákért. Nehéz mostanában feljönnöm, hiszen nem vár nagy mosollyal, öleléssel és puszival. Amint beléptem az ajtón, most is zokogni kezdtem. És egyszer csak hallottam a fejemben az anyusan gondoskodón "felcsattanó" hangját:

- Ha ilyen nehéz most itt lenni, hát ne gyere fel, Timi, az Isten áldjon meg! 

🥰🤍

Hétfő

Nem álltam készen arra, hogy olvassam anyu leleteit. Nem álltam készen arra, hogy felfogjam: egy-két hónapunk van maximum. Nem álltam készen végignézni, ahogy anyu ennyire gyorsan, szó szerint napról napra leépül és a teste még életében kívül-belül elrothad. Nem álltam készen arra sem, hogy az elviselhetetlen fájdalmához asszisztáljak. Nem álltam készen arra, hogy az idő előrehaladtával egyre kevesebbet tudtam neki segíteni. Hogy lássam fájdalomtól négyszáz évesen. Hogy morfin injekciózzam. Nem álltam készen arra, hogy lássam holtan. Hogy megvárjam a halotti bizonyítvány kiállítására érkező orvost. Hogy órákig egyedül legyek vele, amire elszállítják. Nem álltam készen, arra végképp nem, hogy konstatáljam: anyu nincs. Üres a lakás, üres az ágya, nem hallom a hangját (...). Nincs, és nem is lesz. 

Három nappal a halála után mentünk a húgommal a temetést intézni. Nem álltam rá készen. Annyiban volt könnyű, hogy anyu pontosan elmondta, mit szeretne. Lelkileg viszont nagyon nehéz volt.

Kilenc nappal a halála után, ma mehettem a hamvaiért. Egész nap próbáltam készülni rá lelkiekben, nem sikerült. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy meg tudom csinálni. Munka után hazafelé autózva pityeregtem, de próbáltam nyugtatni magam: anyuért mész, nyugi, kicsit még hazahozod. Na de bakker por alakban??! Ideges voltam, de leparkoltam az iroda előtt és megbeszéltem magammal: amíg nem jövünk ki anyuval, nem sírok. Így is lett. De amint beültem az autóba, elkezdtem zokogni és nem is tudtam abbahagyni nagyon sokáig.

Az urnán egy szívecske van. Ez volt a húgom jele az oviban. És ez volt anyura olyannyira jellemző. Szeretett, elfogadott mindenkit és mindenkinek segített lehetőségeihez mérten.

Végül a lakásába vittem. Ott jó meleg van, amit annyira szeretett. A konyhában hagytam, ahol a legtöbbet voltunk, ahol összegyűlt a család, ahol jókat ettünk, jókat beszélgettünk (...). Az urna tetejére virágot javasoltak a temetkezési vállalkozásnál, de mami horgolta terítőcske került rá, így mami is kicsit ott lehet a kislánya temetésén...

Az asztaltól hátra fordultam, és szemmagasságban megláttam az egyik hűtőmágnest, amit még tőlünk kapott egyik anyák napjára:

Összecsengett azzal, amit akkor mondott nekünk, amikor elbúcsúzott: Szeretlek titeket, örökké, örökké, örökké...

Persze megint eltört a mécses...

Kegyetlenül nehéz ez, kegyetlenül......

 

Az utolsó utolsó előtti út

 

Hazahoztam anyut... 

😞💔😢

Vasárnap-segítők

Anyu kérését -hogy otthon halhasson meg- nem tudtam volna teljesíteni, ha nincsenek mindazok, akik segítenek. M. volt az egyik. Jött, kérdezett, vigasztalt, vitte otthon a teljes háztartást, főzött, emlékeztetett rá, hogy egyek, és az elsők között volt, aki "kívülről" látta már novemberben, hogy egyedül ezt nem fogom tudni végigcsinálni. Intézte a tapasz és morfium kiváltást is. Ez ugyanis nem egyszerű. Minden dózis felírásakor szükség van egy értesítőre, ezért el kell menni a rendelőbe. Ezzel irány a(z értesítőn megjelölt) gyógyszertár, ahol megrendelik (délutánra vagy másnapra megjön). Ha megérkezett, lehetett menni érte és elhozni anyuhoz. De rohant, ha katéter kellett azonnal, ha a szobavécét kellett elhozni, és sorolhatnám. Anyu halála óta is támogat (bár ő sem viseli egyszerűen), megérti, hogy csak úgy vagyok, vigasztal, ha magam alatt vagyok. Ma friss reggelit készített, ebédet és vacsorát is. És elvitt a Mecsekbe délután kicsit friss levegőn sétálni és a tévétoronyba szépet látni és kávézni.

A kávézóban, amint leültünk az asztalhoz, megláttam ezt a díszt és erről is anyu jutott eszembe: mennyire tetszene ez neki.

És hogy itt is presszót inna cukor nélkül, tejjel.

Én ír kávét kértem.

Majd indulás előtt, a mosdóban egyszer csak elsírtam magam... (A legváratlanabb helyeken és időben jön rám.)

Sétáltunk kicsit a még havas Mecsekben. Magamban "anyu emléktúrának" hívtam.

A húgom többször jött, volt, hogy négy napra is. Ekkor beosztottuk az éjszakázást, de volt olyan, hogy bevállalta egyedül, hogy hazajöhessek aludni. Sokat beszélgettünk, sokat sírtunk együtt. Hozott otthonról főtt ételt több napra, főzött anyunál, takarított, virágot locsolt, levitte a szemetet, mosogatott (...). Apróságnak tűnhet mindez, de amikor kimerült vagy szellemileg és fizikailag is olyannyira, hogy sokszor megmozdulni nem tudsz, ezek hatalmas dolgok. És ő is mondta már az elején, hogy kell segítség. Minden nap Messengeren írtam neki a történéseket, hogy van anyu, mit csinálunk, evett-e, jó-e a gyógyszer, elég-e a tapasz, tulajdonképpen hosszú hetekig folyamatos kapcsolatban voltunk. Nagyon nagy segítség volt, hogy mindig válaszolt, meghallgatott. Mindezt úgy, hogy ő maga is nagyon megszenvedte az egészet, hiszen anyu az ő anyukája is.

A hospice-ról szeretnék majd egy külön bejegyzést, nélkülük anyu otthon-ápolása lehetetlen lett volna.

Voltak ápolók, akik legjobb tudásuk szerint és lelkiismeretesen voltak anyu mellett, amikor már annyira kimerült voltam, hogy kénytelen voltam segítséget kérni. M. volt anyuval legtöbbet. Ő velem is sokat beszélgetett, egész idő alatt és anyu halálának napján is ellátott tanácsokkal, praktikus dolgokkal segítette az intézkedést. Sőt aznap, amikor hajnalban felhívtam, hogy anyu elaludt, még így is eljött, imádkozott anyu holtteste mellett és velem maradt egészen addig, amíg az orvos végzett a halottvizsgálattal. Zs. éjszakákat vállalt be, volt, hogy 13 órát is, ha szükség volt rá. M. ritkán volt anyunál, talán háromszor, néhány órára, ha délután szusszanni szerettem volna egyet. Anyu imádta, és én is. Ha anyagilag megtehettem volna, szerettem volna, ha mindig ő van anyu mellett. Ahogy szólt anyuhoz, amilyen szakértelemmel mosdatta, cserélte a decubitus tapaszt, amilyen empátiával válaszolt a kérdéseimre (...)... Mindhármuk segítsége fantasztikus volt.

Hatalmas segítés volt a háziorvosok és asszisztenseik folyamatos segítsége és empátiájuk. Ugyanígy a gyógyszertári dolgozóké is.

A kollegáim dec. 15-én mondták, hogy menjek haza, majd ők csinálják a sulit a szünetig. Akkor már az idegösszeroppanás szélén álltam, és kegyetlenül kimerült voltam fizikailag is, csak sírtam és majd megbolondultam. Ha akkor végig kell csinálnom a tanítást karácsonyig, abba valószínűleg belerokkantam volna. Így nekik is nagyon hálás vagyok.

Emellett mindenkinek, aki figyelt rám, meghallgatott, olvasott, felhívott, bátorított, amikor feladtam volna, vigasztalt, ötleteket adott, kommentelt, lélekben velem/velünk volt.

(A lista nem teljes, az egyes segítőkről írt bekezdés is lehetne sokkal-sokkal hosszabb, mert mindenkinek nagyobb része volt a történetünkben, mint amennyit megfogalmaztam itt.)

Mindenkinek szívből mindent köszönök.

Szombat- kétszer

Anyu egy hete, szombaton aludt el, hajnali 5-kor. A húgom aznap utazott Budapestről Gyönkre mamikánkat meglátogatni. Kemény csaj a húgom, képzeletbeli zsebei vannak, amikbe bepakolja a különböző dolgokat/gondokat, és csak ott és akkor veszi őket elő, ahol és amikor azoknak helyük és idejük van.

Az otthon személyzetével egyeztetve egyelőre nem mondjuk meg maminak, mi történt. Mert az idő nagy részében jól van, nagyon jól.

A húgom megcsinálta: voltak aznap maminál L-val, és mami nagyon örült nekik.

Október 30-án láttam mamit utoljára (és anyu is). Már nagyon hiányzott. Látnom kellett, de nem tudtam, mikor leszek képes elmenni hozzá, mert kérdezni fogja anyut, ahogy mindig teszi november óta, bárki megy hozzá látogatni.

Megbeszéltük M-val: szombaton (ma) megyünk.

Fél 5 körül ébredtem. Egyből anyu jutott eszembe: egy hete ilyenkor már lassult a szívverése. Nem szabad sírnom. (Mert amúgy is borzalmasan festek, jobb lenne, ha maminak nem lenne feltűnő a sírástól dagadt szemem.) Tengtem-lengtem. 5 óra. Anyunak egy hete ekkor állt le a szívverése. Nem szabad sírni. Főztem egy kávét. Anyu imádta a kávét. Nem sírhatsz. Ránéztem a tűzhelyre, ott állt anyu egyik műanyag tálja (abban hoztam át tőle a maradék zöldségeket). Nem szabad bőgni. A konyhaasztalon a maminak előkészített dolgok egy része. Anyu is így csinálta. Nem, nincs sírás. Mami... Kérdezni fogja anyut. Nem bőghetsz. ...

Az anyuval történt mami-látogatásoknak kész kis forgatókönyve volt. Melyik szatyor, mit viszünk, mit beszélünk... Anyu szinte minden alkalommal főzött maminak almakompótot, mert mami nagyon szereti. 

Most M. készítette a kompótot. És maminak nagyon ízlett. Két adagot dobozoltam neki, hát az egész dobozzal egy szempillantás alatt végzett. :)

Aki látogatni megy, visz kis- és nagypárna huzatot, mami szokta áthúzni. Ha mi mentünk, anyu segítségével. Most én segítettem. (Nem sírhatsz.)

Aztán láttam, hogy leette magát, így átöltöztettem. És melengettem a kezeit, mindig fázik. (Anyu szokott ott ülni felmelegíteni. Nem, nem sírsz.)

Beszélgettünk kicsit, aztán jött az ebédidő, visszatoltuk az étkezőbe. (Jön a búcsú, még bírd ki!)

- Nagyon örülök, hogy jöttetek. Puszi mindenkinek! Anyunak jobbulást. (Azt mondjuk neki, hogy anyunak fáj a dereka.) És ha tud, jöjjön!

Na itt volt az a pont, hogy tudtam: nem bírom tovább. Szerencse, hogy közel a kijárat, mert kiértem, és már zokogtam is...

(Igen: előbb utóbb meg fogja tudni, hogy a kisfia után két évre a kislánya is meghalt, ugyanúgy. Nem tudom, van-e jó megoldás. Majd a Jóisten eldönti, mi lesz.)

M. meghívott  ebédre. (Ott is anyu jutott eszembe, ettünk már vele ott, és tavaly egyszer ott kávéztunk Gyönkről hazafelé. Kávét Szekszárdon ittunk, ahol szintén voltunk anyuval. M-nak is sokat jár anyu a fejében (hiszen szinte "fogadott fia" volt), a kávézóban, amikor rendeltünk, mondta is: anyu sima presszót rendelt volna cukor nélkül, tejjel...

Az utóbbi időben nem kevés óriási feladat elé állított az élet. Hatalmas terheket pakolt a vállamra. Bármi történt is, mindig kaptam annyi erőt, hogy a kibírhatatlant is kibírtam. De anyu hiánya napról napra jobban fáj. Innen most úgy néz ki: ez az örökkévalóságig így megy majd...

 

Péntek

Apu 24 éve halt meg. 54 éves volt. Szinte nincs nap, hogy ne gondolnék rá.

Anyu 6 napja halt meg. Szinte nincs olyan perc, hogy ne gondolnék rá.

Mindkettőjüknek szinte ugyanaz volt a betegsége.

Apu szeptemberben került kórházba és novemberben meghalt.

Anyu októberben kapta az első diagnózisát és január elején meghalt.

24 éve apu beteg lett, kórházba került, méltatlan körülmények között "ápolták" a belosztályon, aztán az intenzíven halt meg. Látogattuk. Én annyit észleltem, hogy minden alkalommal rosszabb állapotban van, az éjjeliszekrénye ragad. Már nem tudott magáról, de a szilárd ételét és a gyógyszereit letették az asztalára. Be sem tudta venni, meg sem tudta enni. Nem volt megmosdatva, átöltöztetve. Szörnyen ritkán sikerült bárki kórházi dolgozóval érdemben beszélnünk. Nem gondoltam, hogy apu meg fog halni. Nem tudtam vele beszélgetni, nem tudtam tőle elbúcsúzni. Az intenzíven már volt ellátás...

Azt hiszem, talán ezért bólintottam rá azonnal anyu kérésére: ő otthon szeretne meghalni. Hogy anyu segítésével kicsit apuéban is segíthessek, még ha nem is konkrétan. Kettejükkel voltam szenvedésükben és fájdalmukban, kettejüktől búcsúztam. Nekem óriási boldogság, hogy anyutól el tudtam érdemben búcsúzni. Hatalmas megnyugvás, hogy mindent el tudtam mondani neki, bocsánatát tudtam kérni és meg tudtam bocsátani neki. Úgy, hogy tudta, hogy felfogta.

A hiány napról napra jobban fáj. Tudom: fel kell emésztenie, hogy aztán csitulhasson és erőt meríthessek belőle. (...)

Holnap egy roppant nehéz találkozásra készülök. Hétfőn pedig "illusztris vendég" érkezik hozzánk...

 

Légüres tér

Leginkább így érzem magam. Légüres térben. Hosszú hónapok óta, de öt napja határozottan.

Nem vagyok ott sehol igazán. Csak testben.

Két napja újra használok szempillaspirált, hogy ne sírjak (mert az is lefolyik a könnyeimmel együtt, sötét patakokat rajzolva az arcomon és karcolva a lelkemre.

Nagyon sokan kívánnak részvétet. Személyesen is, a suliban is, a közösségi médiában is. Itt, a blogon is. Most szeretném megköszönni mindenkinek, aki a kálváriánk alatt olvasott, írt a blogra, velünk volt lélekben, imádkozott értünk, erőt küldött, részvétet kívánt. Tudom, hogy virtuális, mégis nagyon jólesett/jólesik.

Nagyon sokan keresnek telefonon is. 

Néha próbálok erős lenni, de leginkább nem. Ha folyik a szempillaspirál, hát tegye.

Azért amikor hazaérek, rendszerint eltörik a mécses. És töredezik, amíg álomba sírom magam.

Nem igazán megy az alvás. Minden alvás kellék kényelmetlen: nyom az ágy, rossz a kispárna, kell a nagypárna is, aztán már sok, melegem van, fázom... Gyakran felriadok. És sajog mindenem. A vállam elviselhetetlenül. És sokszor akkorákat facsar a szívem, hogy megijedek: ennyi volt...

Öt napja halt meg az anyukám....

(Anyu temetése Tamásiban lesz, az időpont még nincs meg. Amint pontosat tudunk, jelezni fogom itt is.

(Itt köszönöm meg előre, ha anyu kérésére nem koszorúval, hanem egy szál virággal kíséritek utolsó útjára.))

 

Kedd

Halál után élet.

Csend után egész napos csacsogás. 

Betegség után egészség.

Elmúlás helyett remény.

Magány után emberek.

Majdnem egy hónap utáni első munkanap. Tegnap még temetést szerveztem, ma mosolyt kellett varázsolni a gyerekek arcára.

Igyekeztem, de nem voltam ott lélekben. 

Anyu harmadik napja nincs. És nem is lesz...

.................................

A nap legkeményebb történése:

Az egyik szünetben odajött hozzám szomorúan egy kis elsős.

- Mi a baj, szépségem? -kérdeztem.

- Hiányzik az anyukám.

"Szó bennszakad, hang fennakad. Lehellet megszegik."

Hétfő

Húgom blogbejegyzését osztom meg, nincs energiám írni.

https://cukorbetegsarok.blogspot.com/2024/01/oriaskonnycseppek-peregtek-padlora.html?m=1 

Vasárnap

Anyu szombaton aludt el. Hagyott nekünk egy hétvégét, hogy ne kelljen rohanni, hogy ne kelljen az első sokktól kisírt szemmel intézkedni menni, hogy ne a munkahelyen értesüljünk róla, hogy tudjunk egyet szusszanni, mielőtt a temetést intézzük. 

Hónapok óta ez az első nap, hogy nem óracsörgésre keltem, hogy nem kellett anyuhoz menni. Még nem igazán fogtam fel, hogy meghalt. De amint beugrik a békésen fekvő, hideg arca, újra tudatosul. 

Néhány pityergéssel, kis házimunkával, karácsonyfa-bontással, pihengetéssel telt a nap. (Elmondhatatlanul fáradt vagyok.)

Este érkezik Budapestről a húgom. Holnap együtt megyünk temetést szervezni.

Január 6., szombat

... Egyre lassult a légzése, majd hajnali 5-kor utolsót dobbant a szíve. Elaludt.

Féltem, mi lesz, ha megtörténik. Féltem, hogy nem leszek képes ránézni, féltem attól, hogy félni fogok tőle, féltem az utána rám váró feladatoktól. Aztán valahogy minden jött magától.

Csodaszép volt holtan (is). A szája kis mosolyra húzódva, a csodás zöld szemei éppen csak nyitva. Egyetlen ránc sem ült az arcán, békés volt, nyugodt. Végtelenül nyugodt. Csak sírtam, megsimogattam a homlokát és adtam rá egy puszit.

Ott volt hoscpice Zs. és az éjjeles Zs. Felhívtam M-t, aki nappal szokott jönni segíteni, hogy anyu elment. De M. mégis jött.

A 1830-at nem lehetett használni. Győrffy Pál ugyan bejelentkezett gépről, aztán szétkapcsolt a vonal. A 112-vel sikerült beszélni. Felvették az adatokat, majd jött a mentőtiszt. EKG-t készítettek, kaptam egy (2023-as dátumozású...), a mentőtiszt szerint is fölösleges papírt.

Az orvosra öt órát kellett várni. Addig be-bementem anyuhoz. Csak sápadt volt és a körmei kezdtek kékülni, semmi hullafolt, tényleg nagyon szép volt. Elkészült a halotti bizonyítvány, az elszállítási engedély, hívhattam a temetkezési vállalkozót.

Már hetekkel ezelőtt összeírtam mindent egy papírra és kimágneseztem anyu hűtőjére: háziorvos száma, 1830 (mert ügyelet nincs), temetkezés és temetkezési ügyelet telefonszáma, anyu kérései a temetéssel kapcsolatban. A szükséges hivatalos iratokat is még akkor összekészítettük, amikor anyu még viszonylag jól volt.

Az orvosi vizit után két órával szállítható csak el az elhunyt, így újabb két órát tölthettem anyuval. Mielőtt jöttek érte, még megsimiztem, adtam egy puszit a homlokára és dugtam egy szál cigit a zsebébe (aki ismerte, tudja, hogy nagy bagós volt) és mondtam neki: ha kávét kér, csak szóljon, bármikor főzök neki.

Nem "tepsivel" jöttek és nem fekete zsákkal. Fekete vászon hordágyra tették átlátszó, műanyag cipzáros nájlonba. Közben egy nyomtatványt kellett kitöltenem. A tükröket előtte letakartam és végig égett a gyertya anyu mellett, amikor elvitték, a gyertya kialudt.

Idővel egyedül maradtam. És nem tudtam hazajönni. Nagyon üres volt a szobája nélküle. Felhívtam, akiket nem tudok közösségi médián elérni, beszéltem a húgommal, M. többször hívott. Csak ültem, majd sírtam, aztán lehúztam anyu ágyát és rendbe tettem, sírtam, mostam, sírtam, takarítottam. Este volt már, amikor hazaindultam.