(2. rész itt)
(3. rész itt)
(4. rész itt)
(5. rész itt)
(6. rész itt)
Bármennyire is nehezemre esett, akármennyire nem volt hozzá kedvem, elkezdtem egyre rendszeresebben végezni a doktornő által javasolt gyakorlatokat. Magam sem hittem eleinte, de tényleg használtak. És habár irtózatosan nehéz volt, mégis megírtam reggelente a rövid és gyors listát a teendőkről, és ha azon találkozó vagy valódi világi, személyes kommunikáció szerepelt, egyszerűen kikapcsoltam az agyam, nem engedtem teret a gondolatoknak, így a félelmeimnek sem. Ezzel elértem, hogy nem kellett őket legyőzni, hiszen nem is léteztek.
Már nem fordulok sarkon, nem megyek át az utcán a másik oldalra, ha meglátok egy ismerőst. A minap összefutottam egy főiskolai tanárnőmmel. Ő a kávézóban ült, én hazafelé tartottam. A pillanat töredéke alatt átsuhant az agyamon, hogy köszönés után elrobogok, de még ennek a pillanat-töredéknek a végén eldöntöttem: odamegyek hozzá. Vagy fél óráig beszélgettünk, igyekeztem inkább én kérdezni, hogy ne kelljen sokat magamról beszélnem, csodásan működött a dolog. Örültem a találkozásnak és hogy beszélgettünk, sajnos csak az agyammal, mert még mindig nem érzek semmit. De hamarosan erre is lesz megoldás.
Nagyon sok, néha úgy érzem, túl sok időbe telt, amire észrevettem, hogy létezik a látszat és van a valóság. Még negyven évesen is naiv gyermekként azt hittem, minden az, aminek látszik. Hogy minden és mindenki alapból jó. És hogy ha valami ma nagyon rossz, az holnaptól megjavul(hat).
A kisgyermekek gondolkodnak így. Bármilyenek a szüleik, szidhatják, verhetik, terrorizálhatják, éheztethetik (...), a kicsi nagyon szenved tőle, de megkönnyebbül, ha eljön az éjszaka, mert vele jön az álom, a fizikai is és az az álom is, hogy ha kinyitja reggel a kis szemét, a szülők tökéletesek lesznek, a világ pedig gyönyörű, rózsaszín és biztonságos.
Pontosan ilyen voltam. Mint egy kisgyerek. Hittem a rózsaszín jövőben, minden nap vártam a nyugalmat hozó álmot, minden reggel bíztam benne és vártam, hogy minden gondom eltűnjön, hogy minden problémám varázsütés szerűen megoldódjon. Bíztam benne, hogy a körülöttem élők is egy csapásra megváltoznak, hogy amint kinyitom a szemem, egy szép, biztonságos világ ölel a keblére és minden múltbéli "rossz" eltűnik, megoldódik, hirtelen köddé válik. Ebben a vattacukor-hitben ringattam magam minden egyes reggeli órán, de amint szembesültem vele, hogy ma is, mint tegnap is, mint tegnapelőtt és mint azelőtt is, ugyanazok a dolgok megtörténnek, szétpukkant az illatos-rózsaszínű álom-buborék, és ugyanolyan nyomorultul éreztem magam, mint az előző, az azt megelőző és az azt megelőző napon.
Ördögi kör ez.
De végre rájöttem, hogy a világ olyan, amilyen. Helye van benne mindennek, így a jó mellett a rossznak is, a fehér és tarka mellett a feketének is, a fent mellett a lentnek és még folytathatnám. Nyitva már a szemem és ahogy visszagondolok eddigi éveimre, az emberekre, akikkel ilyen vagy olyan kapcsolatba kerültem a négy évtizedem során, látom, hogy sokszor vak voltam. Nem egyszer fordult elő, hogy egy sráccal kapcsolatban mindenki azt javasolja: ne fussak olyan szekér után, ami nem vesz fel. Én futottam. Mit futottam: rohantam, egészen addig, amíg röpke időre felvett, aztán anélkül, hogy rám nézett volna, már le is dobott. Volt olyan (majd' húsz éve), hogy mindenki mondta: Timi, a pasidnak van valakije, nyisd már ki a szemed! Persze, hogy én is tudtam, de nem akartam elhinni. Akarni akartam, hogy ne legyen igaz, kisgyerekként minden nap végén bizakodtam a holnap mindent jóra változtató erejében. Sokszor voltam vak, mert vak akartam maradni, hogy belekapaszkodhassak az agyam szüleményeibe, hogy ha én jó vagyok, akkor mások is azok. Boldog akartam lenni, azt akartam, hogy ha csak egy kicsit is, de szeressenek, bármi áron.
Mindenáron ragaszkodtam a látszathoz. Mindenáron meg akartam őrizni magamnak a boldogság látszatát. Görcsösen kapaszkodtam egy másodpercnyi szeretet-foszlányba is és mindent megtettem azért, hogy megfeleljek.
Egyszerűbb volt megfelelni, mint válaszolni a saját kérdéseimre. Egyszerűbb volt úgy élni, ahogy mások elvárták, mint hallgatni a belül felmerülő gondolatokat: ki vagyok én?, mit is akarok?, hogy szeretnék élni?, mit szeretnék kezdeni magammal, a szabadidőmmel?, miért mondom azt, hogy jó arra is, ami nem jó?, hogyhogy magamnak sem akarom bevallani, hogy nem így szeretnék élni?, miért nem tudsz magadról, az érzéseidről beszélni?, miért hagyod, hogy mások irányítsanak? (...). Nem tudtam és nem akartam elfogadni magam. Nem voltam hajlandó vállalni a felelősséget saját magamért. Gőzerővel munkálkodtam azon, hogy minél több lapátnyi földet hantolhassak a bensőmre. Nehogy valaki meglássa, nehogy kiderüljön, ki vagyok (?!), nehogy bárki is igazán megismerhessen, még véletlenül se legyen senki, aki önmagamért szeret. Miközben mindennél jobban vágytam arra, hogy szeressenek, szinte könyörögtem a szeretetért.
Letagadhatjuk, kik vagyunk. Eltitkolhatjuk még magunk elől is, amitől a leginkább félünk. Szégyellhetjük magunkat vagy egy-egy tulajdonságunkat annyira, hogy megpróbáljuk -talán nem is tudatosan- elrejteni a tudatalattink legeslegmélyére. Élhetünk hosszú évtizedekig egy magunk által kreált világban, olyanban, ami kifelé mutatva elfogadható, ami megfelel a társadalmi normáknak, ahogy elfogad a család, a barátok... De az élet mindig benyújtja a számlát. Mert ha én magam nem akarom tudni, ki is vagyok, miért akarná tudni más? Ha én nem vagyok hajlandó megélni és elfogadni magam akkor is, ha nem teljesen illek bele a társadalom és a média által kreált normákba, akkor hogyan is fogadhatna el más? Ha saját lényemet tagadom meg, akkor amit kifelé mutatok, az hazugság, ez befelé is hazugság, így az egész élet csak egy nagy hazugság, ami előbb-utóbb felőröl nemcsak engem, hanem a környezetemet is. Lehet színházat játszani akár egy életen át, de vállalni kell a következményeit. Hiszen közben tönkremegyünk mi magunk is és tönkretehetünk embereket magunk körül.
Nekem sikerült tönkretennem magam. Az élet pedig elkezdte benyújtani a számlát a pofonokkal, amiket kaptam. Az előszörre szörnyűségnek, tragédiának tűnő pofonokról később kiderült: a Jóisten (Sors, Univerzum, nevezze mindenki, ahogy szeretné) szerető, meleg, simogató keze volt. Jeleket kaptam, lehetőséget arra, hogy válasszak: ugyanígy akarok-e továbbra is élni vagy meg szeretném keresni a válaszokat a kérdéseimre.
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
.png)
