Mami, olyan jó volna, ha elmesélhetném neked (és felfognád), hogy ma a babarci pedagógusokkal kirándultunk Székelyszabarba. Biztosan elmondanád, ki származik onnan vagy melyik hőgyészinek él ott rokona, ismerőse. Olyan jó volna, ha elmondhatnám, hogy a szabari Sváb Házat néztük meg!
Ha képes volnál figyelni, a mi valóságunkban létezni legalább pár percre, fotóztam volna sokat. Megmutatnám neked a képeket, mesélnék, és te elmondanád, hogyan volt ez nálatok.
Kifésülnéd és befonnád a hajam, talán még egy "Schmiezl"-t is készítenél.
Felkiáltanál, hogy "Timcsi, de hát ugyanilyen a terítő, amit a múltkor elvittél!", "A padláson ugyanilyen szekrény áll, nem viszed el?".
Beszélgetnénk a régi dolgokról, amikről mindig is szerettem veled beszélni, amit mindig szívesen hallgattam, és csak ámultam, mennyi emléked van és mennyire praktikusan éltetek régen.
Mesélnél a padlóról, a "kliccselésről", és hiába hallottam már százszor, mosolyogva, szeretettel hallgatnám végig újra és újra. Hiszen azzal, hogy ez a te életed része volt, az enyém is az, a génjeimben.
Megmutatnám, milyen klasszul ötvözték a régit az újjal, és te büszke lennél, hogy "Azért a régiek is tudtak valamit, voltak értékeik. Tudod, Timcsikém, ahogy a könyvedben is írtad: nem a régi dolgokat kell visszasírni, de ismernünk kell a múltat ahhoz, hogy tudjuk, kik vagyunk".
És csak ülnénk és mesélnénk, mesélnénk, ahogy szoktuk, hogy szinte teljesen megszűnik körülöttünk a világ és csak mi vagyunk ott a konyhaasztalnál, a múltad, az emlékeid; a múltam, a gén-emlékeim.
Szörnyen hiányoznak ezek a beszélgetések, szörnyen hiányzol...
