Motiváció

Nem élhetsz mások elvárásai szerint. Azt kell tenned, amit te helyesnek gondolsz, még akkor is, ha ezzel megbántasz olyanokat, akiket szeretsz.

Nicholas Sparks

Szombat (Mo. 14/13.)

Étek: ld. tegnap.
Edzés: Asylum/Speed and agility.

A kiutazás előtti két nap mindig pörgésben zajlik. Mosás, vasalás, becsomagolás, rendrakás... Most már legalább előre főzni nem kell, amióta sikerült E-tel dűlőre jutnom a teljes ellátás terén. Szombat estére-vasárnapra olyan vagyok mindig, akár egy kifacsart citrom. Hétfőn hajnali kettő körül pedig utazás. Idén még négyszer.

Ez volt a mai "mantrám":

saját fotó

A modern élet egyfolytában „áram alatt tart”, és sose hagy időt magunkra, más tevékenységekre. Éppen ezért, le kell egyszerűsítened az életed, vissza kell venned a tempóból. Rengeteg dolog van, ami nélkül az életünk éppolyan szép és tökéletes lenne, ugyanis hajlamosak vagyunk fölösleges dolgokkal kitölteni az időnket. Érdemes lenne elgondolkoznod, mi az, ami pluszban van az életedben, és távolítsd el, mint ahogyan a stresszforrásoktól is szabadulj meg, zárd ki őket! Hogy megtaláld a lelki békét, fontos, hogy ne aggódj fölöslegesen, és ne is pazarold az energiád pluszban. (itt)

Ebből annyi sikerült, hogy nem futottam fölösleges köröket. Ami fontos volt, azt csináltam először. És mivel sok fontos volt, eltartott egy darabig :)

Nem mellékesen ma 26 hónapos a Boszorkánykonyha blog. Itt írtam róla rendhagyóan.

Rendhagyó (26.) hónapforduló: sok minden

26 hónap alatt sok minden történt. 26 hónapja sok mindent máshogy láttam. 26 hónap és 40 év alatt sok mindent nagyon rosszul csináltam. Mindemellett néhány dolgot jól.

Ami életem talán legnagyobb középpontja volt: a fogyásom. Elértem az álomsúlyomat, megtaláltam a nekem megfelelő táplálkozást, de elkövettem egy nagy hibát. Azt hittem, ha mindez megvalósul, akkor minden más problémám is megoldódik és boldog ember leszek. Azt hittem, így majd jobban fognak szeretni, különlegesebb leszek. A nagy francokat. Boldog vagyok és nagyon büszke magamra, hogy a kinézetemben mindezt elértem. Határozottan jobban érzem magam így, egészségesebben, fiatalosabban, túlsúly nélkül. De ez csak egy dolog. Ezen kívül semmin nem változtatott az a tény, hogy normális testalkatom lett.

Tudtam mindig, hogy valami nem stimmel velem. Mindig iszonyatosan zárkózott voltam, szégyenlős a saját anyám előtt, ha valamiről tudtam is, hogy simán képes vagyok rá, nem mertem belevágni, mert FÉLTEM. Magamtól, az emberek reakcióitól, hogy jaj, de mit szólnak majd?, jaj, ezt illik egyáltalán?, érdemes megpróbálni? - hiszen úgyis kudarcot vallok majd... Semmi más nem éltetett, csak hogy megfeleljek másoknak, hogy szeressenek. Miközben mufurc voltam és senkit nem engedtem közel magamhoz. Soha nem volt önbizalmam, mindig kevesebbnek tartottam magam másoknál. És mivel úgy gondoltam, én így nem vagyok jó, megpróbáltam azokra hasonlítani, akiket sokan szerettek. 

Telt-múlt az idő, mindezek a dolgok nem nagyon változtak, nagyon ügyesen sikerült elnyomnom magamban. Miközben kialakítottam magamról egy olyan képet, amiben el tudtam lavírozni a mindennapokban. De a félelmeim nem múltak el, sőt! Magamtól soha nem kezdtem volna el blogot sem írni, hónapok könyörgése és rábeszélése kellett, amire belevágtam. És lám, nem haltam bele, bele sem buktam, sőt!

Időközben megjelent Csernus: A Nő című könyve. Megvettem, elkezdtem olvasni. Laponként csaptam a fejemre: bakker, ez tényleg így van, ahogy írja!, basszus, hát ez rólam szól!, bacca meg, ez az ember honnan ismer engem?? Sikerült magamnak pontosan megfogalmaznom a gyenge pontjaimat, kerek perec tisztán láttam, mik azok a dolgok, amiket nap mint nap rosszul csinálok, vagy ami még rosszabb: mik azok a dolgok, amiket NEM csinálok. Egyértelműen kirajzolódott, hogy én eddig mindent, de mindent a szőnyeg alá söpörtem, hogy egyszerűbb volt nem venni tudomást a gondokról, hanem élni az én kis látszat-világomban. 

Elkezdtem hasonló témájú könyveket falni és elkezdtem felismerni, hogy ja, mintha felnőttnek tartanám magam!, ja, mintha nem ártana felelősséget vállalnom a tetteimért, önmagamért, az életemért. De a lelkesedés hamar lelohadt, megmaradt azon a szinten, hogy megtanultam megbocsátani múltbéli dolgokat, hogy sikerült feldolgoznom apu halálát. (Azért ez sem kis dolog.) De továbbra sem hallgattam a megérzéseimre, továbbra sem voltam képes az eszemmel dönteni, sőt továbbra sem döntöttem, hanem hagytam, hogy sodorjanak az események, hagytam, hogy mások döntsenek helyettem, hiszen ez mennyire kényelmes volt. Véletlenül sem mutattam volna ki az érzelmeimet és semmiképp nem voltam hajlandó őszinte lenni önmagammal. Gyakorlatilag - stílusosan Csernus szavaival élve - tovább ücsörögtem a meleg szarban és elhitettem magammal, hogy nem is olyan büdös.

Aztán ez a jó kis langyi fekália egyre többször lökött ki magából szaghullámokat. Egyre büdösebbeket. Néhánytól "csak" hányingerem lett, néhánytól hánytam is, de nem változtattam. Ücsörögtem tovább. Aztán jött egy-két olyan szag, amitől már sugárban hánytam. De még ekkor is megvártam valamiféle külső segítséget, és csak akkor döntöttem. És egy-két dologban változtattam is. De ekkor még mindig nem volt önbizalmam, hiába fogytam le, utána is ugyanolyan kövérnek láttam magam, mint azelőtt. Féltem mindenféle visszautasítástól, féltem az emberektől, féltem az alkatomhoz illő ruhát viselni, hiszen én úgysem vagyok jó, úgysem érek semmit. Sok pozitív véleményt kaptam, ezeket meg egyszerűen nem hittem el.

Csoda, hogy jojózott a súlyom? Csoda, hogy egyedül éltem egy albérlet óvó-védő biztonságában? Csoda, hogy egy se vele-se nélküle kapcsolatból ugráltam ki-be? Csoda, hogy elhanyagoltam a barátaimat? Csoda, hogy utáltam a munkám? Csoda, hogy szinte idegbeteg lettem?

Úgy látszik, az ember nem hajlandó tanulni a hibáiból, legalábbis én nem. Megvárom, amíg olyan helyzetbe kerülök, amiből nincs visszaút, vagy olyan dolgok történnek, amiket az élettől kapott pofonként szoktunk aposztrofálni.

2013-ban kezdődött a lavina. Végül is egy pozitív eseménnyel: annyira rosszul éreztem magam a munkahelyemen, hogy váltottam: Ausztriába mentem dolgozni. De hát jó magasról lehet ugye jó nagyot zuhanni...

2013 januárjától sok mindent megtanultam, sok minden rendeződött a fejemben, elsősorban a munkával kapcsolatban. De a magánéletem, a saját életem megmaradt a szőnyeg alá söprős jelenetnél. Gyülekeztek a felhők, egyre biztosabb megérzéseim voltak, de csak csapdostam a fejem a falhoz naponta, és habár egyre jobban fájt, a világ minden kincséért sem akartam őszinte lenni magamhoz, mert az ugye fáj, mert utána esetleg kemény ön-munka várt volna rám, mert akkor esetleg szembe kellett volna néznem a félelmeimmel, és én ezt nem akartam, sokkal jobb volt a langyi kaki.

Ám a sors (Isten, Univerzum, nevezhetjük bárminek) nagyon kegyes hozzám. Idén júniustól kaptam három akkora pofont, hogy nemcsak hogy megtántorodtam tőlük, hanem megsemmisültem. Sosem felejtem el azt a szombatot anyuéknál, amikor nem volt idő, nem volt tér, nem tudtam lélegezni, nem tudtam létezni, és hazafelé a kocsiban egy szempillantás alatt véget akartam vetni minden szenvedésnek, amikor is megálltam és a szakadó esőben az 56-os út szélén ordítottam, csak ordítottam... A sorstól olyan pofonokat kaptam, hogy a fal adta a másikat. Ezeket először csapásként érzékeltem, aztán mára felfogtam, hogy csupán jelek, hogy az égiek csak egy segítő kezet nyújtottak, még akkor is, ha kicsit nagyot szólt.

Életem bándzsi dzsámpingja jelenleg ott tart, hogy leugrottam, leértem a vízbe, és most ért ki a fejem a folyóból, sikerült először levegőt vennem. Még folyik a víz a hajamból, a ruhámból, érzem a kötél rándítását, de hamarosan jönnek és leoldják rólam a hevedereket. Hajlandó vagyok végre benézni a lelkem ablakán. Hajlandó vagyok kinyitni az ajtaját. Hajlandó vagyok bemenni ezen az ajtón, megnézni és leporolni minden régi tárgyat, történést, akkor is, ha törött, akkor is, ha annak idején bántott. Hajlandó vagyok őszintén leülni magammal, sorra venni a gondokat és TENNI a megváltoztatásukért. Nem én vagyok rossz ember, csupán van sok minden, amin változtatnom kell, a beidegződések rosszak, a hiedelmek. Szembe kell mennem a félelmeimmel, megtennem azokat a dolgokat, amiktől nagyon félek, mert tudom, hogy így fejlődhetek, tudom, hogy így növelhetem az önbizalmam. Tudnom kell, mit akarok, tudnom kell egyedül is dönteni és nem mindig másokra hagyatkozni. ÉLNEM kell a saját életemet, őszintén, fejlődve. Hogy aztán méltó társ lehessek, egy hozzám méltó, őszinte, tiszteleten alapuló kapcsolatban.

Negyven évig és a blog 26 hónapos történelme során is minden más fontosabb volt nekem önmagamnál. Elég ebből. Tudom, hogy nem fog menni holnapra, tudom, hogy nem leszek új ember karácsonykor, tudom, hogy nehéz lesz, hogy fájni fog, de nincs több elpocsékolni való időm. És ha nem megy egyedül, akkor fogok kérni segítséget. És azt is tudom: ha rendben leszek önmagammal, akkor minden más is könnyebb lesz, egyszerűbb. Nem könnyű, nem egyszerű, de könnyebb és egyszerűbb.

Motiváció

Péntek (Mo. 14/12.)

Délelőtt: 1 tk kókuszzsír

E: sonkás-sajtos rántotta

Snack: 2 szelet sajt

Vacsora: sajtos karaj (a tej=kókusztej)

(Edzés: pihenőnap.)

Csütörtök (Mo. 14/ 11.)

Edzés előtt: 1 tk kókuszzsír

Edzés: Asylum/Vertical plyo

Edzés után: 1 csokikrémes palacsinta

Ebéd: rántotta

Snack: -

Vacsora: -

Hatalmas fulladásrohamra ébredtem, zokogva. Azt álmodtam, hogy ott álltunk valahol együtt. Nem szóltunk, csak álltunk. Ha volt már fulladásos rohamod, tudod, hogy nem játék, levegőt kell szerezni, mindenáron. Ha ehhez jön egy heves zokogás, szinte esély sincs arra, hogy oxigént juttass a tüdődbe. És az istenért sem találtam a pipát. Eltartott egy darabig, de megoldottam. Amikor már rendesen tudtam lélegezni, a zokogás visszatért. Mintha rám ragasztották volna, mintha tőlem függetlenül történne, csak néztem, hogy ez most mi. Aztán abbamaradt. Majd újra kezdte. És ez így ment egész nap. Olyan dagadtak a szemhéjaim, hogy alig látok ki mögülük. És sajog a fejem (pedig az ivásra figyeltem, sok vizet ittam ma is). És nem megy az evés, egyszerűen nem megy. A mai "menüm" máskor egy reggeli... Ma meg az egész napi. Az edzés reggel jól ment. Közben egyszer megint jött a sírógörcs. Sírva ment az Asylum pár percig, aztán kifújtam az orromat és megparancsoltam az agyamnak, hogy akkor most belehúzni az edzésbe, de olyan keményen nyomni, hogy esélyem se legyen másra gondolni! Így is lett.

Képtelen voltam kimenni a lakásból. Délután volt már, amikor észrevettem, hogy még az edző cucc van rajtam. És hogy még le sem tusoltam. Meg hogy szó szerint disznóól a lakás. Így aztán elpakoltam, kitakarítottam, letusoltam. Átkerült a még G-nál lévő cuccom nagyon nagy része ide, az albérletbe, most megint költözős a lakás, tele a folyosó dobozokkal, zsákokkal... Nem írom le, mit gondolok a költözésről, pakolásról, dobozolásról, mert nem tudnék finoman fogalmazni. Azt se írom le, mi történt még ma este, mert egyszerűen nem bírom. 

Erről jut eszembe: tegnap még annyira dühös voltam (G-ra, magamra, mindenre), hogy legszívesebben névvel, címmel, telefonszámmal, fotóval írtam volna meg a történteket. Szerencsére nem tettem. Mert se bunkó nem vagyok, se rosszat nem akarok senkinek. Így is váltott ki épp elég kalamajkát.

A mai napból megint sokat tanultam. 

Z., köszönöm a könyvet, elolvastam, sokat segített!

Boszi sztori 2 (Értelem és érzelem)

Még soha nem találkoztam hozzá hasonló emberrel. Aki ennyire okos, intelligens, akinek ilyen fület simogató hangja van, aki ennyire szexi, akinek az arcán ennyi érdekes lyukacska és gödröcske van, akinek az illata a lelkem legbenső zugában is válaszra talál. Aki érti a humoromat, akinek értem a humorát, akivel az együtt töltött idő ennyire értékes. Aki a tenyerén hordoz, ha kettesben vagyunk, akivel minden egyes közös perc élmény. Akivel emlékezetesek a közös kirándulások, strandolások, napozások, nyaralások. Aki mindig mellettem állt, mindenben segített, támogatott, biztatott, erősített. Akivel a hétköznapok egyszerűbbek, könnyebbek voltak, akivel olyan volt, mintha mi a világ kezdetétől egymáshoz tartoztunk volna. Aki elfogad úgy, ahogy vagyok, aki ennyire szereti a családomat és akit ennyire szeret a családom. Mintha ez eleve elrendeltetett lett volna, mintha mindig is ismertük volna egymást. Akit imádtam és akit nagyon jó volt szeretni, akivel el tudtam volna képzelni az életemet, aki mellett szerettem volna megöregedni, mert annyira jó páros voltunk. Többször láttam magam előtt a képet, hogy öregen is együtt vagyunk, fogjuk egymás kezét, nevetünk, felidézzük a régi emlékeket, képeket nézegetünk...

Az eszem csak annyit hajtogat: hazudott, megcsalt.

Valahol mélyen hiszem, tudom, hogy mindennek oka van. És azt is, hogy az emberek megváltozhatnak. Valahol mélyen hiszem, tudom, hogy minden pontosan akkor történik, amikor történnie kell. És hogy ha dolgunk van még egymással ebben az életben, akkor a sors elintézi, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz. Ha nem, akkor nem.

Szerda (Mo. 14/ 10.)

(Tegnap éjjel a sztori miatt egy szemet sem aludtam.)

Edzés előtt: 1 sz. sonka 1 tk kókuszzsírral.
Edzés: Asylum/Back to core
Edzés után: kelleveles keto torony
Snack: csokikrém (mák nélkül)
Vacsora: 2 sz. sonka

(Nem nagyon megy az evés. De igyekszem.)

Boszi sztori (Szent Iván éj margójára)

..................................................................................................................................................

“Ezer szó sem hagy az emberben olyan mély nyomot, mint egyetlen tett.”

 (Henrik Ibsen)

..................................................................................................................................................

Nagyon szép nap volt a tegnapi. Tökéletes idő, ragyogó szeptemberi napsütés, hűsítő, lágy szellő, együtt, kéz a kézben, kis kirándulással, simogatással, boldog csókokkal, vidám ölelésekkel. Imádom, amikor el tudok veszni a másik szemében, karjaiban, boldogsággal tölt el már csak az is, hogy vele lehetek, hogy szerethetem, hogy feltárhatom neki legbensőbb valómat, titkok nélkül az övé lehetek, lelkem csendesen megpihenhet kettőnk egének rózsaszín vattacukor-felhőin. Édes, édes, boldogságos szerelem.

Szép nap volt. Mégis már kora reggeltől bujkált bennem egy furcsa gondolat. Fel-felbukkant és nem hagyott nyugodni. A legbelsőbb énem szólongatott, de halk volt, nem értettem, mit akar. Este lett már, amikor felerősödött a hangja és pontosan felfogtam, miről beszél. És nem hagyta abba, hamarosan már a fülemben harsogtak a szavai.

Későre járt, próbáltam elérni telefonon. Kicsöngött, nem vette fel. Negyed óra múlva hívtam a másikon, kicsöngött, nem vette fel. Még kétszer próbálkoztam, aztán elsírtam magam. Teljes bizonyossággal éreztem, sőt tudtam: nincs egyedül.

Két percre lakik. Felöltöztem hát és átmentem a ház elé. A teraszt könnyen megismerem, ott virítanak még a tavasszal, az eljegyzés körül ültetett meseszép muskátlijaim. Égett a villany. Telefonáltam, kicsöng. Hallottam. Nem veszi fel. Jó, hát legyen. Kapukód, ajtó kinyit, rohanás fel a harmadikra. Az utolsó lépcsőfordulónál hallottam, ahogy lekapcsolja a villanyt. Amikor a bejárati ajtó elé értem, bent már sötétség, csönd. Kopogtam. Semmi. Elővettem a pótkulcsot, de nem ment bele a zárba: belülről benne volt a kulcs. Tehát nem képzelődöm. Itthon van. Sok-sok kopogás és ajtónyitási kérés után gőzerővel nyomtam a csengőt. Visszhangzott az éjjeli lépcsőházban. A szívem hevesen kalapált, zörejét visszaverték a lépcsők, a falak és az elmém. Hiszen tudtam, most teszek pontot életem legutóbbi hét évének a végére. Végre nyílt az ajtó. Bementem.

- Hol van? - kérdeztem.

- Mi?

- A csaj.

- Milyen csaj?

Feltéptem a speiz ajtót. Üres.

- Megmondod, hol van, vagy hagyod, hogy megkeressem?

Benéztem a fürdőbe. Üres. Majd átszáguldottam a nappaliba, kinyitottam a terasz ajtót. És ott ült a sötétben a "hölgy". Nem az, akivel egy évig kavart a hátam mögött, egy másik...

Bölcs

„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”

(Charles Reade)

Kelleveles keto torony

Sütöttem egy palacsintát (1 tojás, 1 ek kókuszliszt, 1 ek szezámmagliszt).

Közben megpároltam és átmixeltem a kellevelet.

És a palacsintás serpenyőben átsütöttem 1 szelet kockára vágott sonkát és sütöttem egy tükörtojást.

A palacsintát négy részre vágtam, majd rétegeztem:

- pali
- kel
- natur vegeta
- 1 szelet cheddar sajt
- 1 szelet kaliforniai paprika

- pali
- kel
- natur vegeta
- tükörtojás
- sült sonka

- pali
- kel
- natur vegeta
- 1 szelet sajt
- 1 szelet kaliforniai paprika

- pali
- kel
- natur vegeta.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Az a nevezetessé lett szeptember 9-e

Ma többször eszembe jutott, hogy mi a francról

nevezetes

szeptember 9-e.

Nem jöttem rá.

Az élet aztán

jelentést adott

 ennek a napnak.

Minden okkal történik.

Minden.

 

Kedd (Mo. 14/9.)

Edzés előtt: 7 db oliva bogyó
Edzés: Asylum/Strength
Edzés után: kolbászos rántotta (10 kolbi, 2 toji, 1 ek sertészsír)

Snack: csokikrém (2 ek cocmas, 1 tk eritrit, 1 tk kakaópor, 1 ek kókuszreszelék, kis víz)

Vacsora: cigánypecsenye

A délelőtt a városban telt, ügyintézéssel. Aztán G-ral nyakunkba vettük Baranyát. Útba esett ez a hely, már ezerszer mentünk el mellette, most nem hagytuk ki. G. ott ebédelt, menüt.

Én egy natur salátát kértem, kihangsúlyozva megkértem a pincért, hogy se tejtermék, se cukor ne legyen benne. Káposzta, uborka, paradicsom. Ezt hozták. Az uborka cukros volt... Az egy dolog, hogy esetleg elfelejtette a pincér, mit kértem. És az a cukros lé nem tesz ki grammnyi cukrot. Ami nem oké: hogy nem küldtem vissza. Legközelebb, ha ilyen történik, visszavitetem és megmondom, hogy éttermi kritikus vagyok, és nem szeretnék negatív kritikát írni a Boszorkánykonyha magazin következő havi számában róluk, kapják össze magukat...

A hely egyébként meglepően modern és szép.

Majd Pécs. Dömörkapu. Előre neten leinformáltuk, jár a kisvasút. Vártunk, vártunk.

Majd a telefont a zárt ajtó alatti résen bedugva lefotóztam az épület belsejét, persze bent állt a mozdony. Telefonszámot is találtunk, fel is hívtam: csak hétvégente közlekedik. Könyörgöm, nem lehetne ezt a neten is frissíteni? Sebaj, tapasztalat: minden programot TELEFONON előre egyeztetni kell.

Körülnéztünk azért, nagyon szép arra fent az erdő. Visszafelé megálltunk és lenéztünk a városra.

A reggeli nekem nagyon jól kitartott ma is, azért a snacket vittem magammal, és mivel hazafelé én kirándultam (azaz G. vezetett és én így nézelődhettem), meg is tudtam enni a csokikrémet. Kábé 3-kor.

Beugrottunk az Árkádba, ahol összefutottam az édzsendemben I-val. I. volt általános sulis osztálytársam, akivel ezer éve találkoztunk utoljára. Úgy megörültem neki, hogy a nyakába ugrottam :) (Megjegyzem: régebben ilyet tőlem senki nem látott volna. Mert állandóan "disztingváltam", és sosem tudtam igazán kimutatni az érzéseimet. De mivel ezt tudom magamról, mostanában egyre inkább igyekszem őszintén mutatni, amit érzek. I-nak iszonyatosan örültem, hát nem rejtettem véka alá ezt az örömöt.) Beszélgettünk kicsit, és fülig ért a szám még utána is :) (Újabb megjegyzés: nagyon sok rokonunk, ismerősünk, barátunk a közelünkben lakik, de legalábbis elérhető távolságra. Sokszor hosszú évekig csak halogatjuk a látogatást, mert hogy milyen messze van. Érdekes, hogy életünkben nem teszünk meg pár kilométert, hogy találkozhassunk, egy temetésre pedig képesek vagyunk akár szabadságot is kivenni és száz kilométereket utazni...)

A lemenő nap köszöntött a ház mögött. Csodaszép volt, melengető fényű, barátságos. És hálásan köszönöm a Napnak, hogy így szórta ránk a fényét, ezen a szépséges, boldogságos szeptemberi kedden.

Antiketogén hasonlattal élve: az én cseresznyém a habos tortán a vacsora volt: c i g á ny p e cs e ny e! :) Nem kezdek el ódákat zengeni: rendszeres olvasóim tudják, mennyire odavagyok ezért az ételért :)

A -fejben- tervezett ételeket ettem ma. Nagyon szereti a szervezetem ezt az új beosztást, timeingot:

1. étkezés edzés előtt (kevés, full zsír)
2. étkezés edzés után (itt van több fehérje, magas zsír, minimum CH)
3. étkezés délután (2 körül): snack (kevés, zsírcentrikus)
4. étkezés este (6 körül): gyakorlatilag ez a főétkezés.

Edzés mindig reggel van. A héten az Asylum, amitől most is nehezemre esik a gépelés, mert szó szerint még a hónaljamban is izomlázam van, a többi tagomról nem is beszélve.

Meglátom, hogy válik majd be, eddig nagyon oké.

Ma sok lett a kalória, sok a zsír, de őszintén megmondom: nekem ez jön be a legjobban. (És ugye az edzés nem sétagalopp, egész délelőtt mászkera volt és délután sem kevés mozgás.)

1264 kcal, 44g F, 3g CH, 115g zsír

A program holnap is Pécs, sok okból. De előtte edzés, reggel. No meg dobozolás :)

Belső csend: Csalódás

Csalódni csak akkor tudsz, ha elvárásaid vannak. Amikor elképzeled, hogy mi, hogy történjen, akkor garantált a csalódás. Még akkor is, ha örömet okoz az esemény… ha az nem pontosan úgy alakul (amire egyébként nagyon kicsi az esély), ahogy te szeretnéd, akkor az örömödbe is kerül egy kis tüske.

Álmodozol róla, milyen lesz a pároddal találkozni, aztán az élet közbeszól, átírja a történetet. És bár lehet, hogy ott van veled, de sietnie kell tovább, vagy éppen el sem tud jönni, akkor te csalódott leszel. A csalódások alapja az elvárás. Csalódni soha nem tudsz a másikban, csak saját magadban. Abban a képben, amit magadban felépítettél.

A csalódás ellen egyetlen „gyógyszer” van, a sponteanitás. Vágyd meg, amit szeretnél, de a formát bízd az égiekre. Így garantált lesz az örömöd, mert amit kapsz, annak örülni fogsz. Ha csalódsz, kevésnek gondolod az érkezett ajándékot, akkor már volt benned egy elvárás a másik felé.

Az, hogy hogyan, mikor, milyen módon…? .. azt bízd a Teremtésre. Te a „mit”-et próbáld meg körülírni. De ezt se vésd kőbe. Mert lehet, hogy nem álmaid állását kapod meg, ami a fejedben lenne, de a fejedben forgó kép miatt nem veszed észre, hogy sok szempontból jobbat kaptál, mint amit vártál. Mert a Teremtés azt adja neked, ami az aktuális állapotodhoz a legjobb. Ha még „kevés” vagy egy nagyobb falathoz, akkor kevesebbet kapsz.. ezzel védenek a bukástól, és adnak lehetőséget a fejlődésre.

Ha többet kapsz, mint amit vártál, akkor azt mutatják meg neked, hogy megvannak a képességek benned egy ilyen állás betöltésére, amire te lehet, hogy még rá sem jöttél. Így kihívás elé állítanak ugyan, hogy helyt állj, de tudd, nem kaptad volna meg, ha nem állnál készen rá.

Szóval a feladat nem könnyű, de próbálj meg elvárások nélkül élni. Ha vannak, bocsásd meg magadnak, és engedd el. Ha nincs elvárásod, akkor minden, ami ér, ajándék lesz az életedben, és megszabadulsz a csalódás keserűségétől. Mondj hálát azért, amit kapsz, bármilyen kicsinek tűnjön is. Hisz kaptál! Már többed van, mint pár perccel ezelőtt. (Horváth Gabriella Tek kinetiológus)

Motiváció

 „Az emberek bámulnak majd. Tegyél róla, hogy megérje nekik ezt tenni egy darabig.” 

(Harry Winston)