Boszi sztori 2 (Értelem és érzelem)

Még soha nem találkoztam hozzá hasonló emberrel. Aki ennyire okos, intelligens, akinek ilyen fület simogató hangja van, aki ennyire szexi, akinek az arcán ennyi érdekes lyukacska és gödröcske van, akinek az illata a lelkem legbenső zugában is válaszra talál. Aki érti a humoromat, akinek értem a humorát, akivel az együtt töltött idő ennyire értékes. Aki a tenyerén hordoz, ha kettesben vagyunk, akivel minden egyes közös perc élmény. Akivel emlékezetesek a közös kirándulások, strandolások, napozások, nyaralások. Aki mindig mellettem állt, mindenben segített, támogatott, biztatott, erősített. Akivel a hétköznapok egyszerűbbek, könnyebbek voltak, akivel olyan volt, mintha mi a világ kezdetétől egymáshoz tartoztunk volna. Aki elfogad úgy, ahogy vagyok, aki ennyire szereti a családomat és akit ennyire szeret a családom. Mintha ez eleve elrendeltetett lett volna, mintha mindig is ismertük volna egymást. Akit imádtam és akit nagyon jó volt szeretni, akivel el tudtam volna képzelni az életemet, aki mellett szerettem volna megöregedni, mert annyira jó páros voltunk. Többször láttam magam előtt a képet, hogy öregen is együtt vagyunk, fogjuk egymás kezét, nevetünk, felidézzük a régi emlékeket, képeket nézegetünk...

Az eszem csak annyit hajtogat: hazudott, megcsalt.

Valahol mélyen hiszem, tudom, hogy mindennek oka van. És azt is, hogy az emberek megváltozhatnak. Valahol mélyen hiszem, tudom, hogy minden pontosan akkor történik, amikor történnie kell. És hogy ha dolgunk van még egymással ebben az életben, akkor a sors elintézi, hogy újra közel kerüljünk egymáshoz. Ha nem, akkor nem.

Boszi sztori (Szent Iván éj margójára)

..................................................................................................................................................

“Ezer szó sem hagy az emberben olyan mély nyomot, mint egyetlen tett.”

 (Henrik Ibsen)

..................................................................................................................................................

Nagyon szép nap volt a tegnapi. Tökéletes idő, ragyogó szeptemberi napsütés, hűsítő, lágy szellő, együtt, kéz a kézben, kis kirándulással, simogatással, boldog csókokkal, vidám ölelésekkel. Imádom, amikor el tudok veszni a másik szemében, karjaiban, boldogsággal tölt el már csak az is, hogy vele lehetek, hogy szerethetem, hogy feltárhatom neki legbensőbb valómat, titkok nélkül az övé lehetek, lelkem csendesen megpihenhet kettőnk egének rózsaszín vattacukor-felhőin. Édes, édes, boldogságos szerelem.

Szép nap volt. Mégis már kora reggeltől bujkált bennem egy furcsa gondolat. Fel-felbukkant és nem hagyott nyugodni. A legbelsőbb énem szólongatott, de halk volt, nem értettem, mit akar. Este lett már, amikor felerősödött a hangja és pontosan felfogtam, miről beszél. És nem hagyta abba, hamarosan már a fülemben harsogtak a szavai.

Későre járt, próbáltam elérni telefonon. Kicsöngött, nem vette fel. Negyed óra múlva hívtam a másikon, kicsöngött, nem vette fel. Még kétszer próbálkoztam, aztán elsírtam magam. Teljes bizonyossággal éreztem, sőt tudtam: nincs egyedül.

Két percre lakik. Felöltöztem hát és átmentem a ház elé. A teraszt könnyen megismerem, ott virítanak még a tavasszal, az eljegyzés körül ültetett meseszép muskátlijaim. Égett a villany. Telefonáltam, kicsöng. Hallottam. Nem veszi fel. Jó, hát legyen. Kapukód, ajtó kinyit, rohanás fel a harmadikra. Az utolsó lépcsőfordulónál hallottam, ahogy lekapcsolja a villanyt. Amikor a bejárati ajtó elé értem, bent már sötétség, csönd. Kopogtam. Semmi. Elővettem a pótkulcsot, de nem ment bele a zárba: belülről benne volt a kulcs. Tehát nem képzelődöm. Itthon van. Sok-sok kopogás és ajtónyitási kérés után gőzerővel nyomtam a csengőt. Visszhangzott az éjjeli lépcsőházban. A szívem hevesen kalapált, zörejét visszaverték a lépcsők, a falak és az elmém. Hiszen tudtam, most teszek pontot életem legutóbbi hét évének a végére. Végre nyílt az ajtó. Bementem.

- Hol van? - kérdeztem.

- Mi?

- A csaj.

- Milyen csaj?

Feltéptem a speiz ajtót. Üres.

- Megmondod, hol van, vagy hagyod, hogy megkeressem?

Benéztem a fürdőbe. Üres. Majd átszáguldottam a nappaliba, kinyitottam a terasz ajtót. És ott ült a sötétben a "hölgy". Nem az, akivel egy évig kavart a hátam mögött, egy másik...