Öröm(ök)

M. a hétvégén folyamatosan lett jobban, szinte óráról órára. Így ma -habár én ennek épp nem örültem- motorral tudott hazajönni. És jól haza is ért. Én más útvonalon jöttem vissza mint amin odafelé mentem pénteken, most Cece felé, így Németkér után fel tudtam menni a pályára és 90 km-en nem kellett valaki után battyognom (és nem sorolom, mert nem szeretném a negativitást szétszórni a blogban és így köztetek), tempomat 130 és hadd szóljon. 

Habár sokszor megálltam (pisilni és mert nagyon fáradt voltam), jól hazaértem.

Itthon kipakolás, aztán alvás.

Kis evés, alvás.

M. sokkal jobban van, ennek igazán örülök.

forrás

Megnéztem az appot: hazafelé 4.5-öt futott a kis Swift, tehát a Mohács-Szentantalfa-Mohács kört 4.35-ös átlagfogyasztással abszolváltam.

És minek örültem a hétvégén a legjobban? Hogy M. nem a Zemplénbe ment motorozni. 

Hétfőtől Nagypéntekig

 

Húsvét projekt. Az előkészületeket már hétfőn elkezdtem.

Munka után gyors kilövés, időpont B-nél. Aki nemcsak lábápoló, hanem pszichológus, coach, életmód-tanácsadó (...). Nagyon jókat beszélgettünk és rávilágított arra: már a lábfejemen is látszik a mozgásszegény életmód, az elhanyagoltság. A körmeim nem normálisan, hanem egyenesen a körömágyba nőnek, nem  beszakadva volt a körmöm, a rossz irányba növéstől fáj. Szerinte ez ortopédiai probléma és azért is van, mert nem használom a lábamat...

Kedden Sz-on megcsináltuk a tojás-nyomatot, nagyon nagy sikere volt. Szerdán B-on is sor került rá, szintén nagy sikerrel. X: "Hazavihetem az alapot meg a temperát? Mert én még szeretnék ilyet készíteni, és elmondom otthon, hogy ezt Öntől tanultam!".

Nagycsütörtök (már szabin): német nevén Gründonnerstag, avagy együnk valami zöldet.

(A grün szóhoz egyébként nincs köze, hanem a grein-greinenhez.) Az étket M. készített, hála érte!

Ebéd után punyi.

Délután mozi. Gyilkos randi. Egynek érdemes megnézni, tele van csavarral.

Nagypéntek. A legszigorúbb böjti (húsmentes) nap. (Ezt is mamakától tanultam, aki egy éve még köztünk volt...) 9-ig aludtam. Mini reggeli, aztán főzés. Zöldség krémleves, sült hal, krumplipüré, saláta.

És sütöttem M-nak muffint.

Ebéd után mini punyi.

Uzsonna. (Édes fonott kalács vajjal, házi szeder lekvárral, tejeskávé.)

Befejeztem délután a balkonládákat.

Anyu orgonája virágzik, illatozik, bokrosodik, csoda szép (ha levirágzott, felét átültetem a húgomnak). Mellette már 3 rózsám van, azok is szépen cseperednek. (Nőnapi ajándékok a b-i önkormányzattól.)

Folyik a küzdelem a "kiütéseimmel". A szteroidos kenőcs ideig-óráig működött. A full természetes krém is. A szódabikarbónás lemosás is. Most eg méhpempős természetes krémmel próbálkozom. (Már van időpontom szemészetre és bőrgyógyászhoz is, nem tudom, mennyire bírom május közepéig...)

Hétfőn és kedden a 25-27 fok kikészített. Erre még néhány hőhullám... Ájulásig melegem volt, szétizzadtam magam. Jesszus, mi lesz nyáron??

M. január 20-án a táppénzes papírjáért ment, amikor elcsúszott (akkor esett az ónos eső) és eltörte a bokáját. Azóta ma kezdett dolgozni. Én nagyon szeretek egyedül lenni, imádom a csöndet, de ma úgy nem igazán tudtam hova tenni, hogy egyedül vagyok itthon délutántól. Érdekes.

Itt a húsvét, a Nagyhét, és megint csak a hőgyészi Nagy Asztal jár a fejemben, hogy tavaly volt az első húsvét anyu nélkül, hogy tavaly ilyenkor mami még élt... Nagyon szoros kapcsolatban éltem anyuval és mamival, konkrétan az életem nagyon meghatározó elemei voltak, azzal, hogy elmentek, két nagy rész is kitépődött az életemből, és ezt nem könnyű elfogadni. A suliban tanítom az anyák napi német dalt, nagyon nehéz. A szövegében van, hogy "was wär ich ohne dich" (mi lennék nélküled), amit úgy szoktam magamban énekelni, hogy "was bin ich ohne dich" (mi vagyok nélküled)... Hát erre keresem a választ egy éve, 3 hónapja és 12 napja.

Amit nem gondoltam volna

M. beteg. Többször volt már, segítettem neki mindig. M. beteg. Fekszik az ágyban. A konyhából rápillantok néha, de megbénít. Nem tudom nézni. Nem tudok bemenni hozzá. Aztán nehezen ráveszem magam. Teát kér. Máskor levest. Megcsinálom. De belül néma vagyok és bénult. Orvoshoz viszem. Kiváltjuk a gyógyszert. Szinte nem is tudom, hol vagyok. Nemrég anyu feküdt az ágyban. Megfőztem, bevittem neki, amit kért. Figyeltem a gyógyszerbevétel időpontjára. Ha hívott, mentem... M-nak mandulagyulladása van. De lázas, gyenge. 

Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi történik. Hogy egy itthon már megszokott dolog ilyen és ekkora érzelmi reakciót vált ki. 

Mindeközben, mintha az agyam többfelé is járna, egyre erőteljesebb bennem az érzés/tudat, hogy Zs.-nak, a hospice nővérnek igaza volt, amikor azt mondta -és amit akkor, egy éve képtelen voltam felfogni anyu borzalmas fájdalmait látva-, hogy mindenki maga választja a szenvedését. Hogy a lélekkel még éltünkben kellene sokkal többet foglalkoznunk. Hogy hallgatnunk kellene a belső hangunkra. Sokszor belém hasít az a gondolat is, hogy ha tényleg újraszületünk, akkor ott, abban a másik dimenzióban hogy lehettem annyira biztos abban, hogy most meg tudom oldani a választott leckéket. És ha biztos voltam benne ott,, akkor egészen bizonyosan bennem kell legyen minden képesség a megoldásokhoz. Az agyamban, a lelkemben meg is van, csak az a bizonyos első lépés hiányzik... És hogyha az én anyukám azt mondta a halálos ágyán, hogy szeret minket örökké, örökké, örökké, akkor az biztosan úgy van. És ha azt mondta ezután: legyetek boldogok, akkor ő biztosan hitt abban, hogy a húgommal képesek vagyunk rá.

És ez az idézet ugrott be:

"Nem foglak megmenteni, mert nem vagy erőtlen.
Nem foglak megjavítani, mert nem vagy elrontva. Nem foglak meggyógyítani, mert látom a teljességedet.
De végig megyek veled a sötétségen keresztül, amíg újra emlékezni nem kezdesz a fényedre."

(kép és idézet forrása)