Süthet a nap, tombolhat hóvihar, lezárhatják az országot, lángokban állhat az egész világ, az én kis endometriózisom éli világát, kacagva végzi a saját kis dolgát a petefészkem kellemes melegében, és tombol, ha ahhoz van kedve. Neki mindegy, hol vagyok, mit csinálok éppen, ha játszadozni akar, megteszi.
Ma munkából indultam haza. Amint kiértem a főútra, éreztem: bakker, kedződik... Ahogy haladt az autó, úgy erősödött a fájdalom. Jesszus, ez már 10/9.9-es, nem érek haza... Meg kell állnom... Amíg egy alkalmas, biztonságos helyhez értem, összeraktam a fejemben, mit hogy a legcélszerűbb csinálni. És már indexeltem is. Remegő lábakkal, erősen koncentrálva nyitottam ki a csomagtartót, vettem elő a kis koktélos szatyrot, vettem le a spray kupakját, pattintottam sorban az ampullákat és öntöttem a kupakba, hajtottam le a keserű nedűt, ittam rá egy korty vizet és másztam vissza a vezetőülésbe. Sikerült. Most már csak várnom kell...
Mákom volt. Megfogtam. Nem lett roham. Nagyon közel jártam hozzá. Egy pillanat alatt. Kedves endo, meg kell beszélnünk a játékszabályokat...
Ez egyszerűen borzasztó lehet. :( Inkább tartsd mindig magad mellett a segítséget, hogy ne kelljen még az autóból is kiszállnod. ♥
VálaszTörlésNehezen koncentrálok. A kis tatyó helye a csomagtartóban van, örülök, hogy ezt meg tudom jegyezni. :) Ha lesz rá energiám, talán átszoktatom elérhetőbb közelségre.
VálaszTörlés