Kevés dolog...

Kevés dolog alakul úgy az életben, ahogy elterveztük. És rengeteg történik, amire nem vagyunk felkészülve. Ha ebbe a hormonok is belejátszanak, például menzesz előtt, ember legyen a talpán, aki kitart. 

Világ életemben imádtam enni. Sokat. Rengeteget. Szinte mindegy, mit. És örömömben is, bánatomban is ettem. Érzelmi evés. Szép kis szókapcsolat. Ahelyett, hogy szeretnéd magad és másokat, vagy hagynád magad szeretni, azt hiszed, a magadba tömött étel mindezt helyettesíti. Pedig csak félsz. Kemény munkával juthat el odáig az ember, hogy tisztában van a lelkiállapotával, legyen az jó vagy pokoli, és nem fal fel egy fél boltot a polcrendszerrel együtt. Hanem gondolkodik is, miközben pontosan tudja, mi zajlik legbelül.

Ma megettem a tervezett reggelit. Amikor jött az ebédidő, nem a kész cukkini pizzát vettem elő, hanem főztem magamnak tésztát, egy nagyobb adagot, készítettem egy gyors sajtszószt és mind megettem. Nagyon finom volt. Aztán az itthoni teendők után futottam 10 km-t és vacsorát készítettem. Már a futás alatt tudtam, hogy nem főzök még egy adag tésztát, habár bármikor meg tudnám enni. Mert az élet nem mézeskalács házikó, akadnak rossz napok, nehéz szériák. Sok  belső munkával, gyakorlással még ezek is áthidalhatók anélkül, hogy az ember az evésbe menekülne. Enni nem bűn. Jót enni se. Csak érdemes okosan tenni.

Kevés dolog alakul úgy az életben, ahogy elterveztük. De ha vagyunk olyan szerencsések, hogy legalább néhányat tervezhetünk, azt a keveset érdemes megtennünk.

A vacsorám.