Kevés dolog...

Kevés dolog alakul úgy az életben, ahogy elterveztük. És rengeteg történik, amire nem vagyunk felkészülve. Ha ebbe a hormonok is belejátszanak, például menzesz előtt, ember legyen a talpán, aki kitart. 

Világ életemben imádtam enni. Sokat. Rengeteget. Szinte mindegy, mit. És örömömben is, bánatomban is ettem. Érzelmi evés. Szép kis szókapcsolat. Ahelyett, hogy szeretnéd magad és másokat, vagy hagynád magad szeretni, azt hiszed, a magadba tömött étel mindezt helyettesíti. Pedig csak félsz. Kemény munkával juthat el odáig az ember, hogy tisztában van a lelkiállapotával, legyen az jó vagy pokoli, és nem fal fel egy fél boltot a polcrendszerrel együtt. Hanem gondolkodik is, miközben pontosan tudja, mi zajlik legbelül.

Ma megettem a tervezett reggelit. Amikor jött az ebédidő, nem a kész cukkini pizzát vettem elő, hanem főztem magamnak tésztát, egy nagyobb adagot, készítettem egy gyors sajtszószt és mind megettem. Nagyon finom volt. Aztán az itthoni teendők után futottam 10 km-t és vacsorát készítettem. Már a futás alatt tudtam, hogy nem főzök még egy adag tésztát, habár bármikor meg tudnám enni. Mert az élet nem mézeskalács házikó, akadnak rossz napok, nehéz szériák. Sok  belső munkával, gyakorlással még ezek is áthidalhatók anélkül, hogy az ember az evésbe menekülne. Enni nem bűn. Jót enni se. Csak érdemes okosan tenni.

Kevés dolog alakul úgy az életben, ahogy elterveztük. De ha vagyunk olyan szerencsések, hogy legalább néhányat tervezhetünk, azt a keveset érdemes megtennünk.

A vacsorám.

Egy nagy tepsi sütemény

"Egy alkalommal a családnak sütöttem egy nagy tepsi pudingos piskótás süteményt. Nem vagyok egy nagy cukrász, de az édességet nagyon szeretem. A gyerekek nem különösebben vannak oda a sütikért, aminek azért örülök.

Elkészült ez a finom desszert. Mindenki evett belőle egy kis szeletet ebéd után. A gyerekek csendes pihenőt tartottak a nappaliban, én meg kint ragadtam a konyhában, majd azon kaptam magam, hogy két pofára tömöm befelé a sütit a tepsi fölé hajolva. Szinte látom magam, ahogy az arcomon csorog végig a puding. És ekkor ott bevillant valami. Mit csinálok??? Normális vagyok??? Néhány hete még le akartam fogyni, most meg tömöm magam egy kalóriabombával. Szégyenszemre elkullogtam a konyhából megmosakodni és a szokásos gondolat kerített hatalmába "holnaptól fogyókúrázom".

Persze sok ilyen nap volt még utána. Habár ilyen zabálásra nem emlékszem, de gyakran megfogadtam, hogy holnaptól más lesz. Sokszor bújtam az internetet, hátha találok valami módszert, ami segíteni fog. Valahogy nem hittem abba, hogy elég többet mozogni és lefogyok. A három gyerek mellett mindig azt éreztem, hogy megyek egész nap. A kicsit is emelgetem, cipelem, lépcsőzök vele, aztán még sem fogyok egy dekát sem.

Ma sem értem, hogy mi tartott ilyen sokáig. Nagyon sok kellemetlen dolog volt, ami miatt léphettem volna előbb. Például ott volt az egész nyár. Egy kövér embernek a meleg az ellensége. Magam sem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel. Nem járhattam egész nyáron hosszú nadrágban. Amikor szoknyát vettem fel, ami ugyan takart, de a combom erősen összeért és fél óra múlva már piros pöttyök égették a bőröm. A rövid nadrágban, meg a hatalmas sonkákat nem igazán lehet eltakarni. Egy pántos trikót sem mertem felvenni, mert a kibuggyanó háj nagyon zavart.

Aztán augusztusban végre rászántam magam. A facebookon már korábban láttam egy fitnesz edzőt, akitől a fogyni vágyók kérhetnek diétát és edzéstervet. Júliusban írtam neki, akkor megírta az árakat. Egy hónapig gondolkodtam, hogy mit csináljak. Megéri-e ez nekem, képes leszek-e rá. Úgy döntöttem belevágok!"

forrás: Alakváltozás blog

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Dagi lányból edzőtermi királylány...

"Világéletemben kerültem a tornatermeket és a valamire való testmozgást. Valahogy soha nem éreztem arra komolyabb indíttatást, hogy ahova el lehet jutni autóval, oda gyalog induljak. Főiskolás koromig maximum a bicaj jelentett közlekedési eszközt, de az sem óriási távon. 21 évesen belekerültem egy kövérségi spirálba, ami szép lassan körém tekeredett és meghatározó gyökeret eresztett mélyen alám, hogy még véletlenül se tudjak tőle szabadulni. Rengeteg évet és kispárnába száradt könnycseppet hagytam magam mögött szimplán azért, mert hatalmába kerített az evés kényszeres hobbivá fejlesztése, és a külsőm nemtörődömségből tökélyre varázsolt szépségből szörnyeteggé alakulása. Nagyon sokáig szépnek láttam magam vagy legalábbis csúnyának nem és a tükörben való saját magam megtévesztése előidézett egy olyan felvonót valamiféle képzeletbeli vízeséshez, ahonnan a zuhanás következett volna a láthatatlan mélységbe. Professzionális szintekre tudtam építeni a zabálás szeánszokat, végeláthatatlan lakomákat csapva és közben eufórikus állapotot előidézve én voltam a kövér lányok viaszbábúja, mert hollywoodi tehetséggel színészkedtem végig 11,5 fél évet. A felszín, amit a világ látott, az egy erős és vidám dagi lány vígjátéka volt, mialatt az otthon melengető bugyraiban saját szappanoperám szenvedő főhősnője voltam minden áldott, magányosan eltöltött vacsoraestemen. A könnycseppek tánca örökre nyomott hagyott a kispárnám pamutrétegeiben, és ha azok mesélni tudnának az érzéseimről, már világhírű bestseller írónő lennék. Mindnek története van, külön-külön járnák el a keringőt a libatollak között, ha elmeséltetném velük, mi minden keltette őket életre. És a könnycseppek soha nem fogytak el. Szerelmek jöttek és mentek, sikerek és kudarcok voltak ihletőik, a szégyen és a tehetetlenség miatt kellett életem részesei legyenek minden áldott napnyugta után. Hiába mostam ki a kispárnát és terítettem a napsugarai alá, az emlékeket eltüntetni és a megélt fájdalmakat elfelejteni nem lehet. Kövérségem minden egyes másodperce beleégett a tollak puhaságába, és míg élek érezni fogják, hogy mennyire akartam én egyszerűen csak boldog lenni. Kövéren nem tudtam meglelni a valós örömöket, mert önmagam utálata lehetetlenné tette, hogy bárki szívének ritmusa párjára leljen a lelkem börtönviselt fogságában. Saját magam rabja voltam és csak egy kulcsot adtam át a lakathoz, azt is az ételnek.

Dagi lányként minden valamirevaló örömforrást hanyagoltam, elzártam magam az élettől. Egy valaminek hódoltam csupán: énekeltem. Minden érzést, minden fájdalmat, minden ábrándot kiénekeltem a négy fal között, így keveredtem a zene rajongójaként egy tehetségkutató élő felvételére, ahol nézőként szemléltem vágyálmaimat megvalósító szereplőit a műsornak. Ott ültem, szemembe vakított több reflektor és én azt éreztem, hogy a vakító fény melege arra sarkall, hogy lássam az életet magam körül és másszak ki a bezárt világomból. Milliók szeme láttára énekeltek a tehetségek a színpadon és ámulattal bámultam arra, hogy álmaik épp valóra válnak, míg én hagyom magam teljesen tönkre tenni. Nekem is vannak álmaim, én is több millió ember előtt szeretnék egyszer valami nagyot alkotni, ami értelmet ad annak, hogy megszülettem.

Szembenéztem tehát a tükörben látható torz testtel és az akkor még cseppet sem kimagasló önbizalommal úgy döntöttem, hogy egy utolsó esélyt adok magamnak. Megérdemlem, hogy tiszteljem saját magam ábrándjait és ezért csak én tehetek meg lépéseket. Tűszúrásnyi szisszenésekkel éltem meg a legelső elhatározást, hogy edzeni kezdek, és kövér lányként belepréselem magam a fitneszterem dübörgő lüktetésébe. Számítottam rá, hogy oly annyira idegen és rémisztő lesz számomra magamat belelátni a szép testek és izzadó akaratok közé, hogy menekülni támad majd kedvem, hiszen az étel mindig hazavár. Egy vas játszótér volt számomra, ahol ügyetlenkedve építettem az én kis álmodozó testképemet a tükörben. Piszok nehéz volt a legkisebb súlyt is olyan szabályosan és hatékonyan elmozdítani, hogy azt ne nevessék ki mások – gondoltam. Minden egyes mozdulat megterhelő volt, miközben meg kellett küzdenem a leginkább félelmet keltő és ijesztő fájdalommal, hogy mások is szembesülnek a dagi testemmel és a bennük felötlő kérdéssel, hogyan jutottam el idáig. Hogyan történt az, hogy egy hattyúból rút kiskacsa lettem, s melegágyam volt az ételfutár cégek összes szórólapja? Hogyan tudtam megállás nélkül váltogatni a sós és édes ízek egymás utáni kóstolgatását? Hogyan hagytam ennyi éven át eluralkodni magamon a kövérségi depressziót? Olyan ez visszagondolva, mintha a kedvenc filmem reklámszünetében elkapcsoltam volna egy másik csatornára és csak a film végén vettem volna észre, hogy lemaradtam az egészről. Pont így nem látom értelmét az utóbbi 11,5 évemnek, mert a kedvenc sorozataimon, az ételek okozta jóllakottságon és az általam megálmodott utazásaimon túl valós örömforrások nem értek. Beültem egy mozifilmre, végignéztem a kálváriámat tétlenül és közben végig zabáltam életem értelmetlen időszakát. Az étel házastársa voltam, szerelmünknek viszont sosem született gyümölcse, hiszen ebben a kapcsolatban mindvégig megalkuvó voltam.

Még ma is a szőnyegen rugdosom a puzzle darabkákat, hogy kirakjam végre életem küldetésének valós képét, ami a dobozon rajta van, de ez kemény munka nélkül soha nem fog összeállni egy kerek egésszé. Ehhez minden egyes kis alkotóelemet nekem kell megérteni, meglátni és a helyére tenni. Most evés helyett életem puzzle tábláját építgetem, ahogyan a testem izmait is. Dagi lányként léptem be az izomműködés fogaskerekű forgatagába és elkapott a lendület. Ma megtörtént az, ami 12 éve soha, nem volt rajtam hosszú ujjú ruha. Ujjatlan felsőben léptem a fitneszterem előterébe, nem frusztrálva magam azon, hogy karjaim feszessé igazítására majd orvos is kell egyszer. Nem szégyelltem a változó testemet. Ismerem az összes gép mechanikai működését, a súlyzók rám gyakorolt hatását, a tűrőképességemet, a kedvelt és kevésbé kellemes gyakorlatok helyes végrehajtási műveleteit. Ezzel a tudattal álltam fel ma az utolsó gyakorlat után, majd fáradtságomtól előrehajolva egy izzadságcsepp hullott a cipőmre. Beleremegtem. A könnyek csorogtak így fél éve az arcomon, fájdalmasan. A kövérség okozta könnycseppek immár nem szereplői a történetemnek, új fejezettel csak a fizikai megterhelés verejtéke tükröződhet az ablakon át beszűrődő napfényben a homlokomon. Minden mély levegővétel, ami segít újra normális tartományba terelni a pulzusomat azért emeli a mellkasomat, mert kövérségem szappanoperája immár kihirdeti a „THE END” végcímet. Elénekelem saját színpadomon azt a dalt, aminek kottája végre nem sír, hanem kacag önfeledten. Ma ugyanis felhívtak a fitnesz iskolából és elfogadták a jelentkezésemet az általam választott, egymást követő képzésekre. Ez a telefonhívás volt az utóbbi 12 évem legjelentősebb „énpillanata”, mert az egykori dagi lány olyan álomszekérre ült fel, ami nehezített macskaköves úton robog a cél felé, de torka szakadtából énekel közben. 37 kilót fogytam eddig. Én leszek a legsúlyosabb tanuló és sokkal többet kell fejlődnöm a többiekhez képest.

De én most színesre festem életem eddigi szürke kifestőkönyvének lapjait. Én, a dagi lány."

Forrás: Duci Dívány - Dia fogyireform naplója

Zabálsz, vagy tudatosan táplálkozol?

"Hogy lehet elindulni azon az úton, amikor napi szinten össze-vissza zabálsz? Amikor észre sem veszed, hogy tömöd befelé a péksüteményeket, iszod a kólát és eszed a sok szemét kaját? Nem csak a minőség, hanem a mennyiség sem mindegy. Az irányt mi választjuk.

Még mindig nagyon jól emlékszem, amikor egy ültő helyemben lelkiismeret furdalás nélkül felfaltam egy tábla csokit, megettem fél tepsi süteményt, betoltam egy egész pizzát. Majd pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy mi történt a testemmel. Mitől lettem bálna, miért érzem rosszul magam a bőrömben, miért nem találok magamra olyan ruhát, mint az a csaj, akin baromi jól mutat a feszes farmer.

Sose felejtem el... Szülés után, mikor már ciki volt a terhesnadrágot hordani bementem az egyik üzletbe. Gondoltam veszek egy jó kis farmert. A boltban szépen méret szerint sorba rendezve a csini nadrágok. Mit sem sejtettem a szülés utáni méretemről. Látja az eladó, hogy bajban vagyok.

Rám néz, és a szemével méretet vett. Majd megmutatta a duci modelleket. A csinos, csillogó nadrágoktól átkerültem a "dagadt vagy, ez neked pont jó lesz" ruhákhoz. Kénytelen voltam innen választani egy semmitmondó darabot. Mondjuk igaz, hogy a csilli-villi is szarul állt volna - persze, ha lett volna a méretemben.

Amikor végleg betelt a pohár, amikor már eléggé gyűlöltem a testem ahhoz, hogy változtassak, elindultam egy másik úton. Azon az úton, amikor a kísértésnek is ellen tudtam állni a diéta 3. vagy 4. napján. Pedig ilyenkor nagyon könnyű megbukni. "Csak egy fagyi, csoki, chips, egy pohár kóla." Majd délután még egy kis nutellás palacsinta, mert hát akkor tartsunk bűnöző napot, ha már elbuktam délelőtt. Ott akkor, amikor nemet mondtam a fagyinak tudtam, hogy ez a jó irány.

Nem volt kérdés, hogy betartom a diétát. Azt eszek, ami elő van írva. A család eheti a pizzát én nem fogok enni belőle. Eszem a brokkolit csirkemellel. Sokkal egészségesebb. És tényleg így gondoltam. Egy percig sem éreztem kényszernek, annál inkább tudtam, hogy ez jó nekem. Mindennap főztem. Rizs, brokkoli, saláta csirke- vagy pulykamell, néha tonhal. 

Reggelire tojás vagy natúr joghurt, túró vagy csirkemellsonka abonett kenyérrel, puffasztott rizzsel vagy zabpehellyel.

A reggeli és az ebéd között általában egy gyümölcs vagy egy pohár joghurt volt. Este pedig hasonlóan ettem, mint az ebéd, csak kevesebb szénhidráttal.

És láss csodát működött... 3 hónap alatt ment le 15 kg. Viszont a diéta mellett kellett a mozgás is, hogy igazán beinduljon a fogyás.

Majd 3 hónap után megállt a súlyom, pedig még volt kb 10 kg felesleg rajtam. Bújtam a netet, mert akitől a diétát kaptam, már nem ért rá velem foglalkozni. Egy darabig ígérte, hogy segít, de más elfoglaltsága akadt. Nem estem kétségbe, elszánt voltam. A fejemben megvolt, hogy mit szeretnék elérni és ez hajtott. Találtam újabb motivációt, kicsit alakítottam a kaján és folytattam tovább. Néhány hónap alatt lement az a tíz kiló.

Körülbelül 3 hétre van szüksége a szervezetnek, hogy átálljon, és Te magad is megszokj egy más életformát. Közben leszel majd fáradt, nyűgös és leszel éhes is. De, ha nem adod fel és benned van a "csakazértismegcsinálom", akkor menni fog.

Jelenpillanatban is odafigyelek mit és mennyit eszem, de ez nem azt jelenti, hogy az év minden napján tartom. Van, amikor hosszabbra engedem a gyeplőt, de most már ismerem a korlátaimat és abban biztos vagyok, hogy nem kell többet a molett divat legújabb kollekciója között ruhát keresnem."

forrás

További motivációk:

Dia itt

BBG itt

Izabella itt

Suzzy itt

Saci itt

Barbara itt

Hús-vér motiváció 52., G. itt

Hús-vér motiváció 51, R. itt

Hús-vér motiváció 50, Ábrahám Pál itt

Hús-vér motiváció 49, Jose itt

Hús-vér motiváció 48 itt

Eddigi Hús-vér motivációk itt

Keto motiváció:

LCHF: Susan itt

LCHF: Kat itt

LCHF: Amanda itt

LCHF: Fatima itt

LCHF: Frida itt

LCHF: Lindha itt

LCHF: Lisa itt

LCHF: Christine Cronau itt

LCHF story: Maria Emmerich itt

LCHF sztori: Rheanna itt

Derek sztorija itt

Telaine története itt

Tony története itt

LCHF story: Zuzka itt

Egy házaspár története itt

Csak a cukor elhagyásával mennyi változás! itt

Egy idősebb házaspár története itt

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Csábítások

 

Óramű pontossággal, de óramű nélkül, fél 6-kor felébredtem. Aztán felkelt a nap is. Kimentem a konyhába, és barack illatot éreztem. BARACKOT! Pedig nincs is a közelben. De szívesen beleharapnék egybe, folyna a leve a karomon, egészen a könyökömig... Nem teszem. Viszont eszembe jutott a sok-sok alkalom, amikor lehetőségem lenne "bűnözni", azaz megenni olyasmit, ami amúgy egészséges és hasznos, de most éppen nem fér bele az étkezésembe.

 

Ha az ember egészséges, ha nincs olyan betegsége, ami speciális étrendet kíván meg, ráadásul nem figyel az alakjára, az életmódjára, könnyen elfogad ezt-azt, belekóstol ebbe-abba.

 

Csábítás akad. Napi szinten.



• Vásárolni megyek, ott illatozik a kornspitz kifli, ami imádok. Az agyam már nagyon keményen ráállt arra, hogy ilyenkor a kisördögöt elnyomva azt mondja: Kösz, nem.

• Szintén a boltban: süti kóstolót tartanak. Megszólít a hölgy: csak menjek, egyek egy falatot. Csorog a nyálam, de csak mosolygok és továbbállok.

• A városban vagyunk, irtó meleg van. M. is ott van velem, vesz egy jégkrémet. Vanília illatot áraszt és csak úgy kacag felém a roppanós fekete csoki bevonat. Kérsz egy falatot? Na, ilyenkor a kisördögöm tapsikol örömében, hogy ennek biztosan nem tudok ellenállni, de már rutinból mondom: Nem.

• Anyu sütit sütött. Édesítőszerrel. Csodaszép sütiköltemény, illatozó gyümölccsel. Csupa szeretettel. Süti. Ezer éve nem ettem. Cukormentes. Megkóstolhatnám éppen, de tudom: akkor nincs megállás és zaba lesz a vége. És ugye van benne finomliszt. Köszi, nem kérek.

 

Aki még sosem diétázott, azaz aki még soha nem tartott egy cél vagy ok miatti speciális étrendet, az sose fogja megérteni, hogy nem ellene mondunk nemet, hanem a saját érdekünkben. Ők nem jártak még a mi cipőnkben, tehát elképzelni sem tudják, milyen nehéz az, hogy nemet kell mondani számunkra kedves dolgokra. Teljes szívemből köszönöm azoknak, akik elfogadnak így, ahogy vagyok. Mert pl. M. legtöbbször már meg sem kérdezi, kérek-e a jégkrémből, kibontja és megeszi. Mert nekem ezzel segít a legtöbbet.

 

Lehet tartani bármilyen diétát/étrendet könnyen úgy, ha nem ez jeleni a középpontot az ember mindennapjaiban. De amikor - pl. nálam a nagymamámnál, vagy Ausztriában, két hétig - minden egyes nap minden egyes étkezésekor jön a Te mit eszel? Miért nem raksz bele cukrot? Most miért így eszed? Miért ezt eszed? Kérsz egy kis csokit? Egyél egy kis rétest! (...), akkor egyetlen dolog marad: erősnek lenni, mosolyogni, és kimondani holt nyugiban, rezzenéstelen arccal a varázsszót: Köszönöm, nem. És ez egy irtózatosan nehéz dolog.

 

 

A nagy zabálás - segítség

Nekem sokat segített anno, hogy nagyon motiváló célt tűztem ki magamnak, és ha rámjött a falásroham, ennek a segítségével vissza tudtam fogni magam.


kép

kép
 

A másik nagy segítségem önmagam voltam, vagyis az akaraterőm. Hogy nem a kisördögnek hittem, hanem az eszemre hallgattam.

kép

 

Sok más módja is lehet annak, hogy ne faljuk fel a hűtőszekrény (speiz, bevásárló táska...) tartalmát:

• 6 mód, hogy abbahagyd az érzelmi evést itt
• Ami sok, az sok - főleg kalóriából! itt

Bánatevés, zugevés és társai

2012-t írunk. Itt egy nagylány, aki elhatározta: most aztán egyszer s mindenkorra lefogy. Blogot is vezet róla: az edzésekről, az étkezésekről, boszorkányról és konyháról... És jól megy neki, nagyon jól halad. Aki csak a blogot olvassa, a blogról ismer, azt hiheti: milyen szerencsés vagyok, hiszen nekem megy, ráadásul jól megy. De a történet nem indult ilyen egyszerűen...

Huszonévesen (is) imádtam enni. Egyszerűen szeretem a hasamat, szeretem, ha tele van a pici poci. A családom akkori nagy örömére, mert hogy kaja volt bőven: reggeli, tízórai, ebédre leves, második sok körettel, aztán desszert, uzsonna és bőséges vacsora. És persze nasi. Kiskoromban is nasizhattam, édesanyám azért figyelt arra, hogy ez ne legyen mértéktelen. Hétvégenként a nagymamámnál gyűlt össze a rokonság, a bőséges ebéd mellé legalább egyfajta sütemény dukált, de inkább a kettő volt jellemző: krémes és kelt. Telt-múlt az idő, és elkezdtem hájasodni. Nem végtelenül, de folyamatosan és egyre inkább. Még az ágyam alatt is volt kaja, hogy ha éjjel felébredek, kicsit vigasztalódhassak egy kis befőttel és keksszel. Tutira olyan voltam, mint Micimackó. Csoda, hogy nem szorultam be valahova...

Soha nem voltam elégedett magammal, mindig meg akartam felelni mindenkinek, miközben önmagamnak sem tudtam megfelelni. Ha szomorú voltam, ha fáradt, ha izgultam valami miatt, nagyon jól jött egy-két falat. Voltam szotyi- és kólafüggő, nótórius csokizabáló, mert a problémáim önmagammal nem csökkentek.

Felnőttként is minden elől az evésbe menekültem. Csak egy falat csokit ettem, ha ideges voltam, pár perc múlva még egy falatot, aztán csak még egyet, 5 perc múlva felfaltam az egész táblával. És ha már ma így elszúrtam a nasit, akkor ezután már igazán nem volt gond 4-5 vajas-mézes kenyér. Dugig ettem magam, szó szerint rosszullétig, azzal a szlogennel, hogy ma már úgyis mindegy, majd holnaptól...

Aztán idén januárban komolyan elhatároztam, hogy életmódot váltok. Nem volt egyszerű, mert alig tudtam valamit az egészséges fogyásról, az egészséges és jó ételekről, az edzésről. Elkezdtem az Insanityt, és csinálgattam, aztán egyre jobban ment, de egy dekát sem fogytam, sőt még tán híztam is. Ja, mert jól becsaptam magam azzal, hogy a kis pár falat plusszt nem írtam be az étkezési naplóba, így azt hittem, olyan, mintha nem is ettem volna mellé. Pedig zugevő voltam. Senki nem látta, senki nem kérdezett rá, de magamnak rendesen hazudtam. Nem tudtam, mit, hogyan, mikor egyek, és elegem lett az egészből. Jött a bánatsüti, a bánat mézes kenyér, a bánat bármi. A lelkem addig nyugodt volt, amíg jó adag "boldogsághormont" kapott a kaján keresztül, aztán, amikor már rendesen tele volt a hasam, megint jött a na ma már mindegy, majd holnaptól. Ment ez jó egy hétig, amikor a tükörben megint megláttam a kövér csajt. Észbe kaptam, és csináltam tovább az edzést. De edzeni ugye fárasztó, és mellette a kaját sem tudtam még rendesen összehozni, 2-3 hét után újra jött a bánatzabálás. És ezt még egyszer így végigcsináltam, amikor is 1.5 hét dorbézolás után egyszerűen elhatároztam: nem lehet, hogy ennyire hülye vagyok. Mert így soha az életben nem leszek nem hájas. Akkor, ott, fejben eldöntöttem, hogy ha a falat kaparom is, akkor is betartom a kajatervet.

Ennek sok hónapja. Azóta volt, hogy lekváros kenyérre vágytam, és meg is ettem, de úgy, hogy leültem, és -2 perc alatt- átírtam az aznapi kajatervet úgy, hogy az a 2 lekváros kenyér beleférjen. És ezt nem nevezném bűnözésnek, egyszerűen ember vagyok, aki néha megkíván olyan kaját is, ami nem igazán "ildomos" a fogyási/zsírvesztési szakaszban. De már nem vagyok zugevő, nem eszem titokban, és nagyon hülye lennék, ha becsapnám éppen saját magamnak az önhazudozással.

Az elején még a mensi időszakában csodás kifogásokat gyártottam magamnak, hogy éppen miért nem edzek pár napig, de főként, hogy olyankor más a Hold állása, vizet tart vissza a szervezet, olyankor nagyon kívánom a szénhidrátot és az édességet, akkor a mérleg is többet mutat. Saját tapasztalatom szerint ez marhaság. Jó pár hónapja megfigyeltem, hogy a mérleg nem mutat azokon a napokon sem többet, amióta nem tartom evidenciának, hogy többet mutathat. Nincs semmiféle édességvágy vagy falási roham, mert megmondtam az agyamnak, hogy nem hiszek benne, hogy ilyenkor lehet többet, édesebbet (...) enni. Ha meg néha mégis van, megoldom: vagy erős vagyok, vagy jöhet az a kaja, ami nem kellene, viszont már nem bűnözésnek fogom fel. Az edzésben sem gátol, sőt, amióta tornázok, rövidebb lett a ciklus valamivel, kevesebb a vérveszteség, magyarul: sokkal természetesebben átvészelem az egészet mint előtte.

Igenis fejben dől el, hogy nem hagyja az ember, hogy az érzelmei irányítsák az evés terén. Ha valaki tudja magáról, hogy nem tud a nassolásban mértéket tartani, nem is szabad elkezdenie (én ezt a taktikát ügyesen alkalmazom), vagy igenis megálljt kell parancsolnia magának (ebben is rengeteget fejlődtem). De állítom: ha egy kajaterv úgy van összerakva, hogy értékes is legyen, de legyenek benne kedvenc kaják is, sokféle szín és íz, akkor nem jön olyan gyakran a vágy a zabálásra. De ha rághatnékom van, pucolok pár répát és elrágcsálom. Vagy eszek egy salátát. Vagy fél marék mogyorót... De mindig mondom: ne hidd el egyetlen szavamat sem. Hanem próbáld ki. Vagy keress másfajta lehetőséget a problémád megoldására. Mert meggyőződésem, hogy mindenki roppant mód fejlődőképes, és azt is tudom, hogy a zugevésre, a bánatevésre mindenki megtalálhatja a maga megoldását. Mert megéri. Persze csak akkor, ha akarod a változást.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Ha este éhes vagy ...

... gondolhatsz arra is, hogy szerinted ők ott lehetnének-e most Londonban, ha

• nem tartanák be az étkezési tervet,
• kihagynának 1-2 edzést,
• esténként nem lennének a tervükkel következetesek,
• pizzán élnének,
• betolnák a kis chipset-mogyit este a tévé előtt..

De hogy hétköznapi példát is mondjak, és ha már ennyit beszélek róla, miért ne legyek ez a példa én magam:

Szerinted következetesség nélkül le tudtam volna fogyni 1-2 ruhaméretet?

Mindig van lehetőséged választani.

A döntés a te kezedben van.

Én drukkolok!

Hajrá!!! :)))

Szénhidrátéhség, falásroham

Imádom a szénhidrátot, a kenyeret (vajjal, lekvárral), a péksütiket (pozsonyi kifli, nagymamám keltjei, tejjel), a vajas-mézes kornspitzet. Az új (már fél éves) életmódba ritkán és kis mennyiségben fér bele.

Amíg szénhidrátmegvonásos diétán voltam, a falat kapartam kínomban az éhségtől, a rossz közérzettől, és attól, hogy nem szabadott ilyeneket ennem. Persze 4-5 nap kemény önmegtartóztatás után jött a "na, csak egyet", amiből sosem lett megállás az egynél... Ezután meg jött a lelkifurdalás, hogy bűnöztem.

Ha megeszem a megfelelő mennyiségű napi szénhidrátot, nincs ilyen gond. Most már tán 2 hónapja volt utoljára, hogy "muszáj volt" betennem az arcomba 4 mézes teljes kiőrlésű kenyeret. Viszont már nem volt lelkiismeret-furdalásom! Megettem, jólesett, pont.

Amióta pedig délután sem vonom meg a ch-t, tehát a teljes napi mennyiséget egész napra osztom el, és uzsira még eszem lassan felszívódó szénhidrátot, azóta egyáltalán nincsenek ilyen gondjaim. A Leangains étrend ebben is nagyon nekem való volt (hamarosan megint visszatérek rá, de csak akkor, ha jelez a testem).

Ha van falásrohamod, valami miatt jelez a tested. Figyelj rá, hallgasd, kérdezd ki, meg fogja adni neked a választ. És ha már tudod, változtass!

Aztán, ha még sincs válasz, gondolkozz el ezen:

Facebook oldal: Boszorkánykonyha