2019:
Annyi a teher, amennyit bírsz?
itt
Hónapok óta terveztem, hogy
változtatnom kell ezen, de még márciusban sem tudtam a konkrét megoldást.
Az év első kis
lazulása márciusban.
Január-február első felében ügyesen dobozoltam magamnak. A kolleganőket egyik reggel megleptem egy "amit szerintem érdemes lehet reggelizni" "
bemutatóval". B. kolleganőm másnap még kérdezett, és február 8-án egyik pillanatról a másikra elkezdett a tanácsaim alapján enni. (A hetvenen felüli súlyából december végére 56 kg-ot mutat a mérleg, csodásan néz ki!) Nekem sem energiám, sem motivációm nem volt az előre készülésre. Elsősorban azért, mert még mindig fogalmam sem volt,
mi történt tavaly, ami a teljes emésztésemet megváltoztatta, semmi nem esett igazán jól, és mindentől éhes voltam.
És sok volt a munka folyamatosan, nagyon sok. Még mindig nem tudtam, pontosan hogyan csináljam, hogy én is szerepeljek a munka mellett a saját egyenletemben. Csak azt éreztem, pihenni kellene, lassítani, mert ennek nem lesz jó vége. Amíg ezen gondolkodtam, a sors megint csak a segítségemre sietett: szó szerint
földhöz vágott. Szép kis
agyrázkódást kaptam, szigorú pihenésre ítéltek, amit
meg is tettem. Több minden megváltozott az agyrázkódás után.
Elkezdtem lejjebb adni a munkából, és hirtelen
bármit meg tudtam volna enni.
Alig voltam jobban az agyrázkódás után,
jött más.
Habár minden lelet negatív, a tünetek azóta is megvannak.
Májusban már nagyon
elegem volt az össze-vissza evés miatt magamból. Meg amúgy minden miatt. Mert sorba jöttek fura, kellemetlen
helyzetek, amik megoldását szívesen elviseltem volna mástól, de ma már tudom: ezek is azért történtek, hogy gyakoroljam: ne mástól várjam a megoldást, ha magam is képes vagyok rá.
Volt méhrajom a teraszomon.
És tavaly tél óta volt nekünk
Cicmó.
És májusban történt régóta először, hogy
odafigyeltem arra, mit és mennyit eszek.
Közben
június lett. És
idővel néhány dolog kezdett bennem tisztázódni. Például az étkezés. Elhatároztam: Pünkösd után
B. leszek. (A kolleganőm B., akiről februárnál írtam.) Ez egy egyszerű döntés volt, amiben
nem hagytam magamnak kibúvót. Június 10. óta folyamatosan, fegyelmezettem dobozoltam magamnak 2-3 napra, és azt ettem.
Vége lett a tanévnek, amit egy siófoki bulival zártunk, most is csak azt tudom mondani:
űberfasza volt.
Irtózatosan meleg volt a nyár, végig szenvedtem. Sokszor voltam
strandon, ha éppen nem, akkor leöntöttem magam/letusoltam hideg vízzel, amint megszáradtam, újra. Miközben próbáltam lélegezni és nem elájulni.
Cicmó nagyon beteg volt, de még megvolt nekünk, mindenki igaz örömére és boldogságára.
Szinte onnan már mentem is tovább,
Gyopárosfürdő volt a következő állomás.
Aztán
kezdődött a következő tanév. Már augusztusban látszott, hogy
nem lesz egyszerű menet... Kapásból három napos továbbképzéssel indítottunk közvetlenül szeptember elseje előtt: bedurrant csuklyás izommal, Flector tapasszal és porral, 10-ből 10-es fájdalommal, ezer fokban.
Továbbra is szorgalmasan dobozoltam és ettem, meg is lett a látható
eredménye.
Ja, és 45 éves lettem.
A
munka és a plusszok... Nem lett kevesebb. És csak szörnyen ritkán sikerült beiktatni egy kis életet, természetet. Szeptember végén
Óbánya.
A nagy rohanásban elkezdtem nagyon konkrét dolgokat megvalósítani. Az egyik:
De nem voltam elég gyors a változtatásban. És habár még nem telt le az első hónap az iskolaévből, a kipurcanás végső határán voltam, de persze
nem figyeltem kellőképpen, nem úgy a sors/univerzum: jött egy jó kis
arcüreg-gyulladás. Két hétig húztam, aztán
októberben orvos és
táppénz lett belőle.
- kg ⟹ -5.1kg
- cm ⟹ -25cm.
Október legvégén M. révén eljutottam életemben először Romániába, Erdélybe. Akkor nem írtam, ide leírom: Aki ismer, tudja, hogy én vagyok az, akinek nem sikerül, aki belebotlik/belelép, aki leveri, nekimegy, elejti, kiesik a kezéből, odaégeti (...). Nincs olyan hét, hogy ne történne valami ilyesmi. Sokáig nagyon rosszul éreztem magam emiatt, ma már legfeljebb icipicit bosszankodom, aztán felveszem/feltörlöm/összeszedem (...) és jót nevetek rajta. Az út egy
sok órás dugóval indult az M3-ason. Nagy nehezen értünk Debrecenbe, ahol a szállodában önműködő forgó ajtó volt, csupa üveg. Mentem befelé a kávémmal, azt hittem, már célegyenesben vagyok, léptem egy nagyot, hogy kilépjek a forgásból, amikor is BUMMM!, nekimentem az üvegajtónak, szépen lefejeltem. "Upsz, kilöttyentettem a kávét"- mondtam, amikor megláttam a portást és a szakácsot, akik épp ott voltak és alig tudták visszatartani a nevetést. Szép púp nőtt a homlokomon, ott ékeskedett még pár napig. 😄
A
Tordai-hasadék hatalmas élmény volt. A hegymászás része is. Főleg egy egy hónapos, éppen gyógyult arcüreg-gyuszkó és köhögés után.
Ezen a képen rengeteget nevettem. Olyan, mintha épp akkor értem volna földet. Mintha egy űrhajóból kiugrottam volna és épp a leérkezés pillanatát örökítené meg. 😄
A korábban a munkahelyen elkezdett változtatásokat november közepén
felgyorsítottam. Nem volt más választásom. Elvégzem, amiért fizetnek, aztán pont. És még
így sem egyszerű.
- lement 5.1 kg
- elvesztettem 32 cm-t.
És kezdődött végre a
téli szünet (azaz nekünk a kötelezően ide tett szabadság).
2019. utolsó előtti napjára még kaptam ajándékba két radiátorhibát aranyos kis vízömléssel.
És a ma éjjelt kell túlélni (újra) a háborús övezetben, aztán egy évig nyugság lesz a petárdák-tűzijátékok nélkül.
---------------------------
Elröppent ez az év.
Köszönöm mindenkinek, aki megtisztelt 2019-ben is az idejével, a bizalmával, a kérdéseivel, kommentjeivel.
