2014: összegzés -lélek

Nem hiszem, hogy különleges ember volnék. Mindegyikőnk életében vannak könnyebb és nehezebb időszakok, vannak rózsaszín-vattacukros pillanatok, előfordul, hogy sötét fellegek gyülekeznek a lelkünk egén. Az én 2014-es évemben is voltak szép pillanatok, bár igaz: lelki téren nem éppen pozitív változások történtek.

Lélek

Januárban volt egy éve, hogy itthon felmondtam, nem tanítottam, hanem elmentem Ausztriába dolgozni betegápolóként.

Február végén az albérletemből odaköltöztem a barátomhoz.

Márciusban végigcsináltam egy tisztító kúrát, a juharszirup kúrát, ami az elmémre is jó hatással volt.

Áprilisban megkérték a kezem.

Májusban boldog voltam. Volt mini családi wellness, kirándulás Eszékre a vőlegényemmel, rengeteg kreatívkodás a konyhában... Továbbra is két hetente kijártam Ausztriába dolgozni.

Június előtt is voltak megérzéseim, de nem akartam hinni nekik. Júniusban viszont már konkrétan rákérdeztem ezekre, de vagy nem kaptam választ, vagy ha igen, nem kielégítőt, de el akartam hinni, hogy igazat. És június végén kezdtem a ketogén étrendet. Aztán egy nagyon jó hét és egy szép nap után, június 21-én üzenetet kaptam. Egy levelet, ami után körülöttem is és bennem is minden megváltozott. Visszaadtam a jegygyűrűmet, egy nap alatt elköltöztem a volt vőlegényemtől, egy autóban töltött éjszaka után másnap hajnalban mentem Ausztriába dolgozni, és még sorolhatnám: Szent Iván jött és tarolt. Ettől a naptól kezdve felpörögtek az események. Negyven év alatt nem történt velem annyi minden, mint azóta. És negyven év alatt nem éltem át ilyen lelki ingoványos mélységeket, mint azóta. És a zuhanó repülés még tart... De csak sorjában. Ez a szombati történés után tehát vasárnap költözés, autóban, parkolóban alvás, hétfőn hajnalban irány Ausztria. Senkinek nem kívánom azt a lelkiállapotot. A tudatot, hogy egy éven át megcsaltak, hogy nem hallgattam a megérzéseimre, hogy fogalmam nem volt, két hét múlva hova megyek "haza", hol alszom; minden cuccom egy kölcsön tárolóban, minden, amiben hittem, nincs többé. és akkor azt hittem, ennél már nincs mélyebb...

A július Ausztriában kezdődött. Irtózatos lelkiállapotban. És tele félelemmel, bizonytalansággal. A munkából való hazautazás alatt, a buszról még telefonálgattam albérlet ügyben. És a hazaérkezés után fél órával már mentem a lakásba, megbeszélésre. Három napig egy hotelben szálltam meg, közben átköltöztem az új albérletbe. Ekkor már hetek óta nem aludtam. És hetek óta görgött egy lelki lavina: csak úgy sorakoztak a fejemben a kérdések, elkezdtem meglátni dolgokat magammal kapcsolatban, amiket ezelőtt észre sem vettem. És lelkileg minden csak egyre rosszabb lett, nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy egy szempillantás alatt véget vetek ennek az egésznek...

Július 13-án lett két éves a Boszorkánykonyha blog.

És elkezdtem teljesen összezavarodni magamat illetően. Már nem tudtam, ki vagyok, ki voltam. Az őrület határán voltam, mert szerettem, de nem tudtam elviselni, hogy hazudott, de döntenem kellett és úgy döntöttem: adok ennek a kapcsolatnak még egy esélyt.

Az augusztust unokanővérem lakodalmával nyitottam. Nagyon jó volt csiniben, csinosan, vékonyan, nőként részt venni rajta. Szuper volt találkozni régen látott rokonokkal. És nagyon jó volt a hajnalig tartó tánccal kiengedni a gőzt. A lagzi után jöttek hozzám a húgom gyerekei nyaralni, ami azért volt különleges, mert amióta M. cukorbeteg lett, először jöhettek hozzám és ez számomra is nagy felelősséggel járt. De a nyaralás fantasztikusan jól sikerült.

És augusztusban lettem negyven éves.

Szeptember elején is volt kedvem a konyhában ténykedni, előre főzni, dobozolni. Jól nem voltam, de a mindennapok dolgait egészen jól megoldottam. Aztán eljött szeptember 9., és innen a zuhanó repülés még eszeveszettebb iramban folytatódott... Egy bejegyzésnél olvastam először azt a szót, ami azóta is fogva tart: függőség. És folyamatosan egyre rosszabbul lettem, ami odáig fajult, hogy már képtelen voltam elviselni magam, a környezetemet, a létezést. Így segítséget kértem.

Októberben voltam először pszichológusnál. Kapásból megmondta, hogy társfüggő vagyok. És minden egyes ülésen kiderültek rólam dolgok. Egy részükről tudtam, a többinél csak meresztettem a szemem. Odáig eljutottam, hogy fogalmam sincs, ki vagy mi voltam negyven évig, elképzelni nem tudom, ki vagyok, hogy amit teszek, mondok, az normális-e. Apró kis molekulákra szedve a lelkem.

Novemberre nőtt a szenvedés. Először felelőtlen lettem, főleg a vezetésben. Aztán egy előzésnél őrangyalok serege lehetett ott, mert nélkülük már nem írnám ezeket a sorokat. Az alap állapotom ettől az időtől: ülök és nézek ki a fejemből. Vagy bőgök. A mindennapos rutin dolgok sem jutnak eszembe, mindent elfelejtek, pl. azt is, hogyan kell sebességet váltani, vagy a fürdést, öltözést, fogmosást. Ekkor már majdnem fél éve irtózatosan rosszul aludtam és embertelenül keveset. És többször járt a fejemben, hogy hamarosan megbolondulok...

December van. Az év utolsó napja a naptár szerint. Ezt a hónapot egy ajándék mini wellness-szel indítottam. És jártam tovább a pszichológushoz. És ezzel együtt csak süllyedtem tovább, egyre mélyebbre. Itt sikerült megfogalmaznom, ahogy azóta is érzem magam. Idén a karácsonyt is kihagytam. Nem volt adventi koszorúm, se karácsonyfám, de azért főztem magamnak egyet. És a húgom szerette volna, ha vagy náluk vagy anyuéknál együtt van a szűk család, így miközben legyőztem egy hatalmas félelmemet, együtt voltunk kicsit Pesten, kicsit Hőgyészen.

Közben január lett. Napok óta írom ezt a bejegyzést. Nehéz visszaolvasni a történteket, nehezen megy a fogalmazás, a gépelés. A képeken a mosolyok a felvételnek szóltak. Mert nagyon nem sikerül megélnem a jelent. A karácsonyi mini wellnessen a húgom elcsípett egy pillanatot. Ez egy olyan kép, ami leginkább jellemző rám. Bárhol vagyok, bármit csinálok, lerántanak a saját gondolataim, belemerülök önmagamba, körülvesz egy "semmi-burok", és csak ülök és bámulok ki a fejemből.

Sok minden történt 2014-ben. Szétcsúsztam rendesen. De valahol mélyen tudom, hogy minden, ami történt, azért volt, mert lehetőséget kaptam. Esélyt arra, hogy megtudjam, ki vagyok, hogy megtaláljam önmagam, hogy tudjam, mit akarok és hogy más irányban kell folytatnom az életemet. Tudom, mert érzem, hogy ez egy hosszú és rögös út. De azt is érzem, hogy nem vagyok egyedül. Még akkor is érzem ezt, ha tudom, hogy csakis én vagyok az, aki változtatni tudok a saját életemen. Van fedél a fejem felett, van munkám, van autóm, van mit ennem, van ruhám, amibe felöltözhetek. és vannak emberek, akik szeretnek. Feltétel nélkül. Akik elfogadnak így is, amilyen állapotban most vagyok. Pedig ez most nem egyszerű feladat. 

2014: összegzés -test itt

Facebook oldal: Boszorkánykonyha