Kedden reggel meglett a
2016 km idén.
Délelőtt pulmonológia kontroll volt, a légzésfunkción 3%-kal jobbat fújtam a tavalyinál, a röntgenen negatív szív és tüdő lelet.
Majd autószerelő, ugyanis tegnap este nem indult az autóm, kijelezte az akksit. Aztán ugye elindult, de a szerdai osztrák út miatt nem lehetett kockáztatni, Z. szerint valami normális (erősebb) akksit kell vennem legközelebb, mert ez nem szereti a hideget... Elmondta, hogy kell indulnom, ha rendetlenkedne az akkumulátor, és én eldöntöttem: minden rendben lesz vele.
Anyut elcsábítottam a tárgyalásos utamra, így kedden délután lebuszozott hozzám, voltunk vele és M-val a városban.
Este elkészítettük a másnapi úthoz a dolgainkat.
Szerdán hajnalban keltünk és negyed öt után indultunk. A kocsi simán indult, a GPS jól működött, bár egészen a Korneuburg-Ost lehajtóig fejből tudtam az útvonalat. Jól haladtunk, nem száguldoztam az autópályán sem, mert kemény mínuszok voltak, no meg időben is indultunk. Anyu nagyon élvezte, szinte sosem utazik autóval, sem autópályán, se külföldön. No meg végképp nem tárgyalásra...
(Anyu fotója.)
(Ezt is anyu fotózta.)
Az utcát, amin be kellett volna mennünk a bíróságig, lezárták, így kis tanakodás után kitaláltam az új útvonalat, gyorsan oda is értünk. Kapásból két épület volt egymás mellett.
A:- Melyikbe menjünk?
én:- Menjünk a nagyba!
És az volt a miénk.
Szigorú biztonsági beléptető rendszer volt, fémdetektor, táskaátvizsgálás, motozás, még az innivalót sem lehetett bevinni. Nagyon kedves volt a biztonsági őr hölgy. Megmutatta azt is, hová kell mennünk.
Amitől féltem, hogy ott lesz a pasi (aki megfenyegetett a nagy késsel), be is következett. De józannak nézett ki, a két fiával jött, csak akkor jöttek az ajtóhoz, amikor hangosbemondón mondták, hogy a mi ügyünk következik. Bementünk a hatalmas tárgyalóba, ahol sorban ültek a taláros jogi doktorok és egy tolmács hölgy, akit mellém rendeltek ki. Nekem még sosem tolmácsoltak, most se volt rá szükség, mert mindent megértettem és valahogy ha Ausztriában vagyok, nekem logikus, hogy németül beszélek. Kiküldtek a teremből, hogy majd szólítanak. A pasi maradt bent, kábé öt percig. Aztán pasi ki, engem szólítottak. Oda kellett mennem a bíróhoz, aki nagyon kedves, közvetlen, barátságos volt és elmondta, hogy köszöni, hogy odafáradtam, de nem hallgatnak ki, mivel a pasi mindent beismert és nagyon sajnálja. És jó hazautat kívánt.
Átküldtek a Servicestelle-be, ahol egy Bangó vezetéknevű fiatal úriember készítette az útiköltség elszámolásomat.
- Az útiköltségét úgy tudom elszámolni, mintha vonattal jött volna az állandó lakcímről.
- Rendben.
- Ez 56 Euro.
- De hát messzebbről jöttem mint az állandó lakcímem. És számlát is hoztam.
- Sajnos az ÖBB díjat tudom csak figyelembe venni.
- És akkor mi lesz a két autópálya matricával?
- Mennyibe került?
- 8.80 az osztrák és kábé annyi a magyar is.
(Csönd.)
- Tudja mit? Elszámolok magának egy reggelit, egy ebédet, egy vacsorát és egy éjszakát.
- Nagyon szépen köszönöm.
(Így a teljes költségemet megkaptam. Köszönöm, Ausztria!)
Közben beszaladt a tolmács csaj és kérdezi Herr Bangótól:
- Itt vagyok, segítsek?
- Nem kell, jól beszél németül.
Várnunk kellett kicsit egy főnöki aláírásra, addig ittunk a bírósági (hatalmas) büfében egy kávét, ami nagyon finom volt.
Biztonsági kiléptetés, aztán készült a fotó.
Nem bántam, hogy hamar végeztünk, mert eleve beterveztem a napba, hogy Korneuburgból Budapestre megyünk, a húgomékhoz, ha már van autópálya matrica és ha már annyira bátor vagyok, hogy csalinkázni merek ismeretlen autópályákon, no meg Pesten. A GPS pontosan azt az utat nem ismerte, ahol szükség lett volna rá, elhallgatott, én pedig tanácstalan voltam: az M0-ról kellett volna az M5-re hajtani, de arra, ami a centrum felé visz. Tudtam, hogy irtó közel vagyunk, de kicsit bepánikoltam, amikor elnémult a GPS, megálltam a leállósávban. A telón próbáltam utánanézni, de lemerült két perc alatt. Ja, és közben szakadt a hó... Oké, itt végképp nem ácsoroghatunk, a pár méterre lévő lehajtón lemegyek, aztán majd lesz valami. Lementem, M5, Szeged x km-re. Na puff neki, ez a szemközti irány. Vsizont a GPS ismeri az M5-öst, azonnal mondta, hogy 5 km után hajtson le jobbra, majd azonnal hajtson jobbra. Így is volt, 10 perc múlva -a már full fehér utakon- az M5-ön haladtunk a központ felé. Itt már tudtam, hol kell majd lemenni és onnan hogy jutok el a húgomékig, ment is probléma nélkül.
Nagyon várt már a húgom, a gyerekei is, mi is vártuk a találkozást (sajnos ritka dolog). Mivel dolgozom karácsonykor, kicsit előünnepeltünk. P. terített, a húgom többféle étellel készült. Ajándékoztunk is, tényleg minimálban.
A húgom is hulla fáradt volt, én is, de azért bolondoztunk is.
És jött az, ami mindig, ha összejövünk: előkerült az aranyköpéses füzet, a húgom felolvasta a gyerekei régi és új, hatalmas beszólásait, vicces megjegyzéseiket, és dőltünk a nevetéstől.
"- M., melyik állat szeretnél lenni, ha nem embernek születtél volna?
- Macska.
- Miért pont macska?
- Mert azok nem tudnak beszélni.
- Te tényleg szeretnéd, ha soha nem mondhatnál egy szót se?
- Nem.
- Akkor miért szeretnél macska lenni?
- Azért, mert van szemük."
P:
"- A Shakira is egy igazi ember?!"
Ólmos súlyként telepedett rám a fáradtság. Örültem, hogy ott vagyok, és néztem az órámat, hogy még haza kell vezetnem, sötétben, újra meg kell találnom az autópálya felhajtókat, kijáratokat. "A GPS tudni fogja"- döntöttem el, nem volt már energiám nézni, figyelni. Az útvonalat az M5 felhajtóig megjegyeztem a térképről.
Este negyed kilenckor indultunk. És minden simán ment. Az M6-ot végig ásítoztam, fáradt voltam, vacogtam, pedig fűtöttem, és sajgott mindenem, mintha szenet hordtam volna egész nap.
