Ülök és olvasok. Nehéz még koncentrálnom: hajnalban keltem, alig aludtam valamit a határig. Dunaújvárosban nagy meglepetésemre fehér volt a táj. Havazott. És hideg volt nagyon.
A mi buszunk ért oda elsőnek. Bevártuk a többi hármat. Magyarországon egy-egy busz egy nagyobb település (pl. Mohács, Pécs...) környékén élőket gyűjti össze. Itt pedig egy buszba kerülnek azok, akik Ausztriában mennek egy nagyobb hely (pl. Hollabrunn) környékére. Szerencsére nem kellett átszállnom, maradhattam elöl.
P. volt a sofőr. Ismerem, vele utaztam a kezdetek kezdetén, aztán pedig évekig.
Meglehetősen nagy volt a forgalom, főleg a magyar irányba, egészen a határtól Bécsig. Szembe fehér fénnyel jöttek, a mi irányunkban csak a hátsó lámpák piros fényeit láttam. Tegnap írtam, hogy hiányozni fognak a karácsonyi fehér-piros fények, hát most megkaptam.
Ülök és olvasok. Nem a nénivel, hanem a szobámban. Ő a konyhában van, a friss újságot nézegeti éppen. Csöndben. Rá-ránézek, mivel a náthától még be van dugulva a fülem, nem biztos, hogy meghallom, ha készül valamire.
Kicsit korábban már kiteregettem az első adag mosást. És megláttam egy meseszép fenyőt a mosókonyhában. Ezek szerint lesz karácsonyfa. És vele takarítani való, hiszen az egész lakásban iszonyú a meleg. De lesz fenyő illat is, már most érzem a fejemben (az orromban még nem, még mindig feszíti a váladék).
Csak ülök és olvasok. És úgy döntöttem, amennyire csak lehet, lájtosra fogom ezt a két hetet. Nem hanyag leszek, csak a maximum helyett most elég lesz a jó is.
Délután van. Megvolt az ebéd. Rend van. És csönd. A-nak mondtam, hogy a szobámban leszek kicsit, de ha bármi kell, szóljon. Olvasnék, de pihennem kell. És most az eszemre hallgatok, hosszú lesz még a két hét.
El is tudnék aludni, de kis csukott szemmel fekvés után megérkezik A. lánya. Stratégiai megbeszélés. És kis ajándék tőle.
Délután karácsonyfát díszítettünk volna. De A. nem akar fát. Csak a lánya akarja, hogy A-nak legyen fája. (És itt jön újra képbe az, hogy a családnak fel kellene fognia, hogy semmi nincs már úgy, mint régen, főleg egy demens beteggel. És hogy nem kellene akarni, amit ők akarnak, hanem hagyni az öregeket, a beteget kicsit úgy csinálni, ahogy ő szeretné.) Behoztam a fát, de ennél tovább nem jutottunk, mert A. totál kiakadt, tombolt, dühöngött, és habár nekem kellett elviselnem és megnyugtatnom, komolyan mondom: nagyon sajnáltam.
Még 13 nap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése