- Beszéljük meg!-kérte G.
Leültünk és meghallgattam. De leginkább hallgattam, mert a gondolataim iszonyatos sebességre kapcsolva pörgették vissza az eseményeket, mintha egy addig fekete-fehérben játszott filmet most hirtelen színesben látnék. A testem egyetlen görcsbe rándult, bénán ültem ott. Sok részlet összeállt. Minden egyes anno feltett kérdésemre megvolt a válasz. Hazugság… Szégyen… Elvesztem… Megforgattam ujjamon az eljegyzési gyűrűt, fogtam a táskám, a kulcsot.
- Nekem most el kell mennem.
És kiléptem az ajtón.
Ha jól belegondolok, világ életemben menekültem. Nem tudtam, nem voltam hajlandó elfogadni a tényeket, a valóságot, ezért a könnyebb utat választottam: menekültem. Gyerekként anyu volt a mentsváram, aztán egyre kifinomultabban kezdtem felépíteni a saját kis álom-világomat, egy helyet az elmémben, ahol minden szép és jó, ahol állandó a jóság, a kedvesség, a boldogság. Menekültem az érzéseim elől, magam elől. Volt, hogy külföldre mentem és rengetegszer költöztem.
Dr S. novemberben megpróbált segíteni, hogy oldani tudjam a szorongásomat.
- Szereti a zenét?
- Igen.
- Akkor hallgassa!
- Nem megy.
- Olvasni szeret?
- Igen.
- Akkor olvasson! Nem valami komoly regényre gondolok, biztosan van valami könnyed női magazin, lapozgassa!
- Próbáltam már, nem bírok még arra sem odafigyelni.
- Tévé?
- Nem tévézek négy éve. Idegesít.
- Jó lenne, ha emberek közé menne.
- Ez végképp nem megy.
Menekültem. Önmagamba. Akkor még nem tudtam, hogy mindennek semmi köze G-hoz. Akkor még nem fogtam fel, hogy gyermeteg módon viselkedtem. Akkor még nem értettem, hogy nem voltam hajlandó felelősséget vállalni magamért, a tetteimért, az érzelmeimért; nem voltam felnőtt, csak a koromnál fogva úgy tettem, mintha az lennék. Gyáva voltam. Gyáva voltam önmagam lenni. Gyáva voltam szembenézni a félelmeimmel. Gyávaságból és kényelemből hazudtam elsősorban magamnak és a Sors segítő kezet nyújtott mindazzal, ami Szent Iván éjjelén történt. Egy rinyáló kislány voltam, aki véletlenül sem akarta kinyitni a szemét és a valódi világot látni. Bezártam az ajtót és elvesztettem a kulcsot. Inkább eldugtam magam elől, nehogy megtaláljam…
Kiléptem hát az ajtón. Fogalmam sem volt, hová fogok menni, mit fogok csinálni, csak annyit harsogott az agyam, el innen, el!
Megszűnt a tér. Eltűnt az idő. Elveszett a földi dimenzió. Mintha irdatlan erővel kirántották volna a talajt a lábam alól és embertelen erővel csapódott volna a fejem a betonba. A Medisonban találtam magam. Egyik kávét ittam a másik után, mintha az képes lett volna felébreszteni a rémálmomból, mintha megoldhatna bármit. A koffeintől vártam, hogy visszavezessen az álom-világomba, hiszen ez a valódi világ most már szó szerint elviselhetetlen volt. Csak ültem ott, órákig, és tudtam, hogy ez az a pont, amikor el KELL döntenem: visszatérek az eddigi hazug, önbecsapó, önáltató életemhez, avagy szembenézek önmagammal és most már teljesen őszintén, végleg, komolyan elkezdem az IGAZI munkát a belső csendemért.
Akkor még nem tudtam, hogy mi is pontosan az, ami történt. Csak az orromig láttam, csak azt észleltem, hogy megcsaltak, hazudtak, az orromnál fogva vezettek. J. a levélben megadta a telefonszámát is, hogy ha beszélni szeretnék vele, hívjam fel. Órákig ültem a Medison teraszán. A megbolondulás határán. Nem értettem semmit, csak fájt, mart, égetett, ami történt.
- Ha lúd, legyen kövér- gondoltam és tárcsázni kezdtem J. számát.
(...)
