Hosszú hétvége 2.

Reggeli.

Aztán Hollókő.

Tünemény. 

Minden pici, emberi, mindenki végtelenül nyugodt, kedves.

A Küszöb tourinformban a parkolónál érdemes sétálójegyet venni, azzal ezer helyre be lehet menni és egy kis ásványvíz is jár hozzá.

A sétálójeggyel ajándékot is kap az ember sok helyen (bőrdíszműves, sajtos, szatyingos, kalácsos...). És egy térképet, rajta minden feltüntetve, bejelölve.

Mindenhol lehet vásárolni egyedi, kézműves, szebbnél szebb termékeket. Az árak nincsenek elszállva.

Őszintén: én roppant szívesen eljönnék ide még egyszer.

Ebéd. Ja,  ez az étlap:

Ezt ettem:

De a fele fért belém, az is nehezen.

Hollókői vár.

Igazi "vár vár", mesés (!) kilátással. 

Hollókő egy icipici település, de érdemes legalább egy teljes napot rááldozni. Gyalog minden (a vár is) gyorsan megközelíthető. Van helyben szállás lehetőség is, éttermek, parkoló (off szezonban nem fizetős). 

Vacsora.

A gyomromnak nagyon nem tetszett a mai rengeteg kaja, hiába gyalogoltunk egész nap... A vacsorának kb a harmadát ettem meg.

Mesés ez a környék,  egyszerűen gyönyörű. (Az utak kb fele kritikán aluli sajnos, a másik fele kiváló.) Aki teheti, annak mindenképpen ajánlom.

Hosszú hétvége 1.

 A képek fordítva töltődtek fél, kezdd, kérlek, a bejegyzés végén.

Étterem. Holnap Hollókő.

Olvastam is kicsit a szalonban.

A szállás egy kis kastély. Cuki, gyönyörű.

Anyu itt van. Ugyanilyen kerti bútorunk volt Tamásiban.

Jártunk egyszer Hollókő felé, akkor mondtam M-nak, hogy egyszer megnézném. Tavaly decemberben le is foglalt a közelben egy szállást mostanra.

Emlékképek

 

49 évig voltál a fodrászom.

Talán kétszer én is a tiéd. A tükörből nézted, mit csinálok, mondtad, mit, hogyan, de nem örököltem a kézügyességedet, a hajszobrászi vénádat végképp nem.

Volt göndör (bongyor) hajad, ami senkinek nem tetszett, csak neked. És volt, amikor kicsit megnövesztetted, már be is tudtam neked fonni.

Sokat bolondoztunk. Meg szoktuk egymást kozmetikázni, festettük egymás szemöldökét. Ilyenkor nagyokat nevettünk, mindig azt mondtam, úgy nézel ki ezzel a festékes, vastag szemöldökkel, mint "Hurvinyek". És már előre nevettünk, mi lesz, ha a festék nem jön le a bőrünkről és hurvinyekesen maradunk.

Most csak a hiányod van.

Képzeld, ma felhívtam B-t, a fodrászt, hogy van-e üres helye. Fél óra múlva mehettem is. Hozzá jártál te is. Azután, hogy megbeszéltük, mit szeretnék, az első kérdése az volt: Hogy van anyukád? Elmeséltem neki az utolsó két-három hónapodat. Ő is sajnálja, ami történt. Szerinte itt vagy velem most is, azt mondta: figyeljem a jeleket. És hogy jól teszem, ha sírok, de közben akarok jobban lenni: sosem múlik majd el a hiányod, csak idővel nem lesz ennyire mély és intenzív a szomorúság.

A veszteségeket, amelyek értek, érnek és érni fognak mindnyájunkat, meg kell gyászolnunk, közösségként, családként, egyénként. (...) Szükségünk van arra a vödör könnyre, amivel megsiratjuk azt a rengeteg mindent, ami elveszett. Elsősorban halottainkat. Aztán az élethez fűzött reményeinket, füstbe ment terveinket, álmainkat, azt az életet, amelyet elképzeltünk és felépítettünk, és amelynek a romjain állunk.

Tompa Andrea

Szerda

Reggel megelőzött egy teherautó. Ugyanolyan szív volt rajta, mint anyu urnáján.

 

Kedd

Kaptam.

Rajzolgattam.

Minotaurusz álma.

Naplemente a hegyek között.

Út a mennyországba.

Hétfő + mai cukik

Nyolc óra munka után még egy kis munka (második osztálynak elválasztás segítésre).

Aztán, ha már elővettem a filceimet, kicsit "kreatívkodtam" magamnak.

Ez a tegnapi élmény: Mohács az óriáskerékről- skicc.

A kicsikkel az állatokat tanuljuk németből. Nem nagyon tudok "hagyományosan" rajzolni, de most igyekeztem egy felismerhetőt összehozni:

Mai cukik:

- Timi néni, L. azt mondja, beszél az algumja! (album)

....

- Timi néni, tudom ám, ki a Csizmás Kandúr! Te vagy az!

Vasárnap, Busójárás

Kicsivel több, mint egy hónapja halt meg anyu. A szívem már akkor darabokra tört és porladni kezdett, amikor még "csak" haldoklott. Nincs nap, hogy ne sírnék, de a fuldoklás, a nemkapoklevegőt érzés nincs már. "csak" egy nehéz, súlyos üresség. 49 év után nehéz megszokni, hogy nincs, nehéz felfogni, hogy nem is lesz. A virtuális angyalseprűm mindig nálam van. Arra találtam ki, hogy a szívem darabkáit egyesítsem vele. 

M. rábeszélt, hogy menjünk be a városba a Busójárásra. Csak délelőtt, amíg nincs óriási tömeg. Sosem egyszerű nekem mostanában kimozdulni, de kell a séta, a levegő is, no meg a rendezvény itt van helyben.

Még sosem láttam Mohácsot madártávlatból, ezt nem lehetett kihagyni.

Egy Busójárást anyu is megért mohácsiként. Ez a kép tavaly készült.

A húgom ma volt anyunál a temetőben, elrendezte a sírt. Aztán mamikánkhoz ment az otthonba. Mami nincs jól. Szinte teljesen belemerült a saját világába. Persze azért anyu kérdezte... És éjszakánként megint kiabál...

Szombat és emlékképek

Reggel fél 9-ig aludtam. Reggeli után visszafeküdtem, fél 3-kor keltem. Ebédeltem. Aztán csak voltam.

Most kezd rám telepedni az elmúlt hónapok minden fizikai fáradtsága. Nehezen vonszolom át magam a munkanapokon, itthon aztán szinte semmire nem vagyok már képes. Sokszor kész kihívás felverekednem magam a harmadik emeletre is.

Rengetegszer eszembe jut anyu halál-arca. Az a kifogástalanul ránctalan, hihetetlenül nyugodt arc, az a leheletnyi mosoly, a majdnem teljesen csukott, szép, zöld szem. Maga volt a megtestesült nyugalom és boldogság. Az előtte megélt évek, hónapok és napok emberfeletti szenvedésével teljesen ellentétesen. Még órákkal utána, sőt, amikor elszállították, sem volt rajta hullafolt, csak szép egyenletesen kihűlt a teste és fehéredett. Nekem nagy megnyugvás, hogy így láttam utoljára. Gyönyörű volt.

A héten, ahogy lemegy a nap és sötét lesz, elborít anyu hiánya. És sírok. Legtöbbször egészen addig, amíg elalszom. És reggel sokszor sírva ébredek. Még mindig egy másik -saját- világ, amiben élek, a külső történéseket érzékelem, de nincsenek rám hatással. Gondolatban még itt vagy velem/velünk (mert sokaknak hiányzol), a rengeteg közös élményben, a sírásban és nevetésben, az ébredéskor sírástól dagadt szemeimben.

Szekszárdon (Mekiben):

Zsombón (keresztlányom, E. születésnapján):

Hőgyészen (az egyik Nagy Asztalnál):

Mohácson (az egykori Irish Pubban):

Budapesten (M. ballagásán):

Tamásiban (P. keresztelőjén):

           

Amikor haldokoltál, minden nap füstölőt gyújtottunk. Erre azóta sem voltam képes, de ma gyújtottam egyet. Az élet fája fajtát.

És már előre örülök, hogy holnap a húgom meglátogatja mamit. Nagyon várom már a híreket.

Mielőtt meghalt, sokat szenvedett

És sokszor látom most is betegen

A halántéka sápadt, beesett

S a tekintete riadt, idegen.

De emlékezem, az évek során

A szeme fénylett s hangja nevetett,

Példát mutatott későn és korán -

Megtanított rá, mi a szeretet.

Simonfay Margit

Emlékképek 5. (fekete-fehérben)

A szüleim fiatalon. Már egyikük sincs velünk. Hiányoznak. 

Középiskolás-barátnős.

Ovis-farsangos.

Hőgyész, Kälberstall, a volt szőlőskertünkben. Apu középen, fehérben anyu, a másik oldalon keresztanyum.

Be kell járnom az utat, a gyász útját is, ezt nem lehet kikerülni. Figyelnem kell rá, mikor mi nyílik ki előttem, és abba beleállni akkor is, ha fáj. Nem lehet, hogy csak fájjon, mert az nem vezet sehova. A céltalan szenvedés nem vezet sehova, de a szenvedés energiája átgyúrhatja a lelkemet valami jobbá.

Angela Murinai

Ésszel...

Leírhatatlanul jó érzés, amikor egy gyerekcsapat néma csendben vár (mert nem jellemző). És ráadásként ajándékkal a táblán.

Vagy amikor rajzolnak nekem.

Az is, amikor valaki megkérdezi, hogy vagyok, és tényleg érdekli, például megvárja a választ. Vagy amikor M. főz. Sorolhatnám még.

A gond csupán annyi, hogy csak ésszel tudok örülni. Az eszemmel tudom, hogy örülök, csak nem érzem. A szomorúságot viszont 100%-ban átélem. Voltam már hasonló, sőt rosszabb szituációban: akkor se jót, se rosszat nem éreztem. Képtelen voltam rá. Akkoriban kineziológus segítségét vettem igénybe. Úgy, hogy nem hittem benne. És lám: a legelső "ülés" végén sírva fakadtam, azaz tudtam újra érezni.

Anyu alig több mint egy hónapja halt meg, holnap lesz két hete a temetésnek. Nem érzem még úgy, hogy segítséget kell kérnem. Anyu nemcsak meghalt, hanem előtte kemény 2-3 (4-5) hónapot csináltunk végig, ezt a fizikai és lelki kimerültséget nem lehet egy hónap alatt behozni, a beletett energiáimat vissza kell szereznem, időbe fog telni.

Addig is tovább örülök az örvendetes momentumoknak, ésszel.

Emlékképek 4.

Amit bárki megtanulhatott tőled: hogyan kell nagyon szeretni.

Imádtad a lányaidat és imádtad az unokáidat. Nem volt olyan dolog, amit a húgommal ne kérhettünk volna tőled. Mindig ott voltál nekünk, jóban és rosszban. És mi is mindig ott voltunk neked.

M. és P. volt a boldogságod, mindig a kedvencüket főzted, sütötted, mindig volt rájuk időd.

Tamási, a kertünkben.

Budapest, Vidámpark.

Az anyagi lehetőségeink mindig korlátozottak voltak, de te képes voltál élményt adni abból, amid volt. Így sütöttünk szalonnát is a maradék téglákból eszkábált sütögetőben még Tamásiban.

Te voltál, aki a legvégéig tartottad a kapcsolatot az egykor kitelepített, Németországban élő rokonainkkal. Ezen a képen Németországban vagy. Istenem, de szép voltál!

Amikor ez a kép előkerült, nevettem egy nagyot. Dunaszekcső, egy szörnyen forró nyári napon. Elmentünk hűsölni, te a tűző napon órákig köveket kerestél, amiket aztán elcipeltünk az autóhoz, onnan elvittük Hőgyészre, amikor a mohácsi nyaralásból hazavittelek, és te építettél egy sziklakertet. Imádtad a virágokat, a kertet, nem tudom, C-ék, akik megvették a házat, használni fogják-e a nagy becsben tartott dunai köveidet.

Ez is egy mohácsi nyaralás volt. Merthogy sokszor voltál nálam. És vittelek mindenfelé, ahová csak lehetett. Szerettél menni, szerettél látni, tapasztalni, én pedig büszke voltam rád, hogy nem csak otthon ülsz, hanem jössz-mész, a lányaiddal, az unokáiddal programozol.

Ráadás mamis:

Farsangi időszakban minden hétvégén fánkot sütöttél, mamikám, mindig más fajtát. Tőled tanultam dagasztani, fonott kalácsot fonni. Imádtam ezt a főzőfülkét Hőgyészen, pedig nem volt szép, nem volt modern. De akik megfordultak benne, azok megtelhettek gondoskodással, szeretettel.