Mostanában a péntek a leghosszabb napom.
Délelőtt munka.
Tötymörgés hazafelé.
Ebéd.
Pécs. Gyors futi, aztán várakozás anyura.
Pécsről Hőgyész. Hazaviszem anyut. Viszem a kajcit is magammal.
Hőgyészről Mohács.
Ma már Szekszárd után látszott, hogy bele fogok menni valamibe. Időjárásra gondolok. Bátaszék előtt már biztos volt, hogy ennek a gyönyörűségnek az irányába tartok.
Bele is trafáltam, pont a közepébe. A kép nem adja vissza, vezetés közben pedig nem fotóztam, amikor az a spirális rendszer alá értem. Félelmetesen, emberfelettien gyönyörű volt az az ezernyi kék, szürke és fehér árnyalat, közben villámlott, hihetetlenül érdekes és szép volt. A Mohács táblánál leszakadt az ég, így behajókáztam a városba konkrétan.
Amikor így péntek este negyed kilenc körül hazaérek, igyekszem arra koncentrálni, hogy vegyek levegőt. És úgy kábé ez az, amire képes vagyok. Amire szusszanok egyet, már olyan fáradt vagyok, hogy már nem is érzem. Aztán az a következő gondolatom, hogy Timi ugye tudod, milyen mázlista vagy, hogy ez a felosztás: te csak "betegszállító" vagy?! Tudom. Persze, hogy tudom, hogy anyu küzd szó nélkül, hősként (én csak Terminátornak hívom), és úgy hozta az élet, hogy mellette állhatok és segíthetek. Szóval semmiféle alapom nincs a nyavajgásra.
Pár perce csodálatos felismerést tettem: nem muszáj hétvégén előre főznöm 3-4 napra, mert jövő héten szabadságon leszek. Hab a tortán: nincs már vásárlási idősáv, így nem kell holnap hajnalban kelnem a bolt miatt. Az élet szép.
