Ha egy póló mesélni tudna...

2007. Olaszországban dolgoztam egy szállodában. Akkoriban olyan voltam, mint egy malac. Egy jól felhízlalt disznó. Volt a főnöknek egy lánya. Tanja bejött néha. Volt, hogy reggeli futás után. Ott állt, az arca piros volt, és én tátott szájjal néztem a csodaszép futócipőt a lábán, a futószerkóját, és már akkor arról álmodoztam, hogy egyszer rajtam is lesz ilyen ruha, egyszer én is futni fogok.

Nagyon spóroltam a fizetésemmel, hónapokig nem költöttem magamra egy centet sem. De Tanja és a futás dolog nem hagyott nyugodni. Az akkori testemmel a 100 méteres séta is nehezemre esett, fújtattam, lihegtem, ömlött rólam a víz, nyáron a combjaim véresre dörzsölődtek. Heti egy szabadnapom volt. És én hetekig sóvárogva mentem el egy sportbolt kirakata előtt, mire nagy nehezen rávettem magam, hogy bemenjek. Mert hát mit keresne egy disznó a sportruházatnál? De végül vettem egy nadrágot és egy felsőt. A nadrágba belepréseltem magam, a póló nem jött rám, de tudtam: egyszer jó lesz.

Sok idő telt el, de egyszer csak tényleg jó lett a nadrág is, a póló is. A naci azóta már szétment, de a póló! Az mesélni tudna. Mert a mai napig az az edzőpólóm és sok száz km-en társam volt a futásban is. Hát ő az:

Mert hogy elkezdtem futni. Ahogy Mohácson mondják: futosgálni. Túlsúlyosan nem volt egyszerű. Aztán egy hatalmas esés miatt néhány év kimaradt. De aztán megint futottam. Először csak kicsiket, aztán egyre nagyobbakat. 2016 tavaszán elhatároztam, hogy lefutok 2016 km-t. Közben megcsináltam egy félmaratoni távot. Aztán sikerült: 2016-ban nem is 2016, hanem még több km is.

2017-ben nincs célom a futással, megyek, ha van időm, kedvem, hol keveset, hol többet. Már teremben, futópadon is, azt is szeretem. És novemberben 1700 km-nél járok. Elkoptattam néhány futócipőt, a kedves Blogolvasóktól vészhelyzetben kapottakat is, de a pólómat elnevezhetném taftnak. Hiszen az még mindig tart... 😊

2007: ekkor vettem a pólót

2017, a pólóban