Ha egy póló mesélni tudna...

2007. Olaszországban dolgoztam egy szállodában. Akkoriban olyan voltam, mint egy malac. Egy jól felhízlalt disznó. Volt a főnöknek egy lánya. Tanja bejött néha. Volt, hogy reggeli futás után. Ott állt, az arca piros volt, és én tátott szájjal néztem a csodaszép futócipőt a lábán, a futószerkóját, és már akkor arról álmodoztam, hogy egyszer rajtam is lesz ilyen ruha, egyszer én is futni fogok.

Nagyon spóroltam a fizetésemmel, hónapokig nem költöttem magamra egy centet sem. De Tanja és a futás dolog nem hagyott nyugodni. Az akkori testemmel a 100 méteres séta is nehezemre esett, fújtattam, lihegtem, ömlött rólam a víz, nyáron a combjaim véresre dörzsölődtek. Heti egy szabadnapom volt. És én hetekig sóvárogva mentem el egy sportbolt kirakata előtt, mire nagy nehezen rávettem magam, hogy bemenjek. Mert hát mit keresne egy disznó a sportruházatnál? De végül vettem egy nadrágot és egy felsőt. A nadrágba belepréseltem magam, a póló nem jött rám, de tudtam: egyszer jó lesz.

Sok idő telt el, de egyszer csak tényleg jó lett a nadrág is, a póló is. A naci azóta már szétment, de a póló! Az mesélni tudna. Mert a mai napig az az edzőpólóm és sok száz km-en társam volt a futásban is. Hát ő az:

Mert hogy elkezdtem futni. Ahogy Mohácson mondják: futosgálni. Túlsúlyosan nem volt egyszerű. Aztán egy hatalmas esés miatt néhány év kimaradt. De aztán megint futottam. Először csak kicsiket, aztán egyre nagyobbakat. 2016 tavaszán elhatároztam, hogy lefutok 2016 km-t. Közben megcsináltam egy félmaratoni távot. Aztán sikerült: 2016-ban nem is 2016, hanem még több km is.

2017-ben nincs célom a futással, megyek, ha van időm, kedvem, hol keveset, hol többet. Már teremben, futópadon is, azt is szeretem. És novemberben 1700 km-nél járok. Elkoptattam néhány futócipőt, a kedves Blogolvasóktól vészhelyzetben kapottakat is, de a pólómat elnevezhetném taftnak. Hiszen az még mindig tart... 😊

2007: ekkor vettem a pólót

2017, a pólóban

Reggeli futás, hétfő

Voltak álmaim. Például nyolcadik után szakácsnak akartam tanulni. Nem engedték. Én pedig hagytam. Amikor felnőttként nem éreztem jól magam a megnyúlt és zsíros bőrömben, elhatároztam, hogy lefogyok. Mindenki tiltakozott. De ezt már nem hagytam. Máshogy kezdtem enni. Senkinek nem tetszett. Évek kellettek hozzá, de sikerült elérnem: nem piszkálnak már emiatt. Futni kezdtem. Még túlsúlyosan. Senki nem hitt bennem, mindenki ellenezte, hiszen én úgysem bírom, csak egy fellángolás lesz, nincs is normális futócuccom, biztosan beteg leszek. Az elején tényleg nem bírtam. De csináltam. Aztán asztmás lettem, de tovább csináltam. Estem egyszer egy akkorát, hogy utána vagy két évig nem mertem futni, de aztán újra elkezdtem és teszem azóta is. Ugyanabban a szerelésben. A futócipőm rongyosodik, de még használható. Van egy aldis futónadrágom, 38-as, mint ahogy a futópulcsim is. Lifeg, leesik rólam, de nekem tökéletes. A sapim nem futósapi, csak egy tíz éves aldis kiárusításon vett fejfedő, ami nekem nagyon jól bevált futáshoz. Nem hiszem, hogy a mozgás, a futás az anyagiakon múlik vagy a legtrendibb futószerelésen. A futócipő jó dolog, amatőr szinten évekig megfelelő. Ami nekem fontos a futáshoz, az a sport melltartó. (Mert szerencsére a fogyással nem tűntek el a melleim.) De az is ezer éves, egy van, tökéletesen elegendő. Ha futok, szabad vagyok. Látni, ahogy szalad mellettem a táj, filmként nézni a futás közben körülöttem zajló eseményeket érdekes és nagyszerű. Érezni, ahogy visz a lábam, érezni, hogy milyen jól dolgozik a szívem, a tüdőm, hogy egészséges vagyok, hogy képes vagyok használni a testem, hogy lehetőségem van a futásra, az valami csodálatos dolog. Szerintem ez ajándék. Hálás vagyok érte. 

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Péntek (Mo. 14/12.)

            

Derengett a nap, amikor kinéztem a teraszon. Kellemesen friss idő, párától nedves, színes falevelekkel díszített talaj, csend hívogatott a szabadba. Felöltöztem hát, bekapcsoltam a hármas számú lejátszási listát a telefonomon, fülhallgató a helyére. 2.5 km-t futottam a bemelegítés után. A saját tempómban, kényelmesen. Mert ma ehhez volt kedvem. Közben szólt a zene, néztem az új házakat, kerteket. Néhol érezni lehetett a készülő reggeli illatát. A gyerekek színes táskáikkal iskolába mentek, a felnőttek dolgozni. Én meg csak futottam, megállás nélkül. Hiszen három nap múlva két hétig megint a bezártság jön, ha szerencsém lesz, kapok majd egy óra szabit, és ha az idő is engedi, kimehetek a házból mozogni.

Futószerkó

Anno, amikor évekkel ezelőtt elkezdtem futni, felhúztam a szabadidő ruhámat és mentem. (2009-ben úgy nézett ki a futás, hogy pár lépést voltam képes kocogni, aztán öt perc séta jött. Se fizikailag nem bírtam, se mentálisan.) Aztán kitaláltam, hogy nem azért nem megy a futás, mert 20+ kiló túlsúlyom van, hanem mert nincs futószerkóm. Nézegettem én a boltokban, aztán rájöttem: ha megveszem a tapadós futónadrágot, abban a 60+ centis combjaimmal biztosan ki nem lépek az utcára. Jött egy futócipő. De maradt a szabadidő ruha. Amikor már leadtam a túlsúlyom jelentős részét, akkor vettem egy nyári és egy őszi futónadrágot és egy őszi felsőt. És egy sport melltartót. Azóta is csak ezek vannak. Van néhány sportos, kényelmes pólóm, azok tökéletesen megteszik.

Szerény véleményem szerint, ha valaki futni szeretne, hobbi szinten, mint én, annak nem érdemes hatalmas anyagi kiadásokba bonyolódnia futó ruházat miatt. Persze megteheted, de nem attól fogja bírni a tüdőd, nem a legdivatosabb PE-s vagy RR-s nadrágtól fogják bírni a comb izmaid, és nem a legtrendibb színű cipőtől visznek majd maguktól a lábaid. Lehet rajtad a legdrágább, legdivatosabb holmi is, futhatsz azért, mert ez most menő, ha nem szereted, ha fejben nem vagy képes ott lenni, megette a fene az egészet. 

Naplemente

A kettővel ezelőtti lakhelyemen, azaz az albérletben a Radnótin keletre nézett az erkélyem. Ritkán, de előfordult, hogy akkor ébredtem, amikor az első napsugarak éppen besütöttek a hálószobámba. Inkább korábban keltem, sokszor volt lehetőségem a teraszon végignézni a napfelkeltét.

Ez az egyik kedvenc régi napfelkeltés képem (még akkor is, ha félek a póktól):

Annyira szeretem a naplemente (és a napfelkelte) színeit! Izzóak, erőteljesek, határozottak, miközben a környező égboltot babarózsaszínre, meleg, barátságos sárgára, a kék mindenféle kedves árnyalatára festik. Teljesen más a fókuszban, teljesen más, ha az egészet nézem. De mindenképpen vonzó, szemet gyönyörködtető. És nem tudom megállni, hogy ne álljak meg az út szélén, hogy lefotózzam néhány pillanatát. Tejfölös túró ez, avagy ezt nem lehet megunni. 

Képes a telefonom kamerája gyönyörű képeket készíteni, de még ha mindent bele is ad, akkor sem tudja visszaadni ugyanazt a képet, mint amit szabad szemmel láttam. Talán azért néha egy-egy hangulatot igen.

A kisautóm már tudja, hogy ha naplemente felé járunk és elkezdek sikítozni, akkor hamarosan útszéli parkolás következik. És türelmesen megvárja, amíg fotózok. Szerintem hamarosan már automatice be fogja kapcsolni a vészvillogót...

Étek és lélek

R: sonkás sajtos rántotta petrezselyemmel.

Aztán elmentem a városba ügyet intézni (50%-os sikerrel jártam), és ahogy haladtam, úgy kerültem egyre inkább magam alá. Odáig fajult, hogy megint képtelen voltam nekiállni bárminek is. Vasalnom kellene, csomagolnom, takarítanom, kipakolni a konyhát (mert festés lesz, amíg kint vagyok), hajat mosnom (...), ezt a bejegyzést is órák óta írom... Képtelen vagyok koncentrálni, nem emlékszem semmire, csak dobog a szívem, folynak a könnyeim, telik az idő és mázsásak a súlyok.

Így aztán az ebéd kimaradt, de nem is voltam éhes. Később kikészítettem a vacsorának valót, de nem tudtam elkészíteni. Ettem egy marék kesut, később egy darabka kolbászt, aztán egy kis kókuszzsírt, egy vajas-paprikás szezámos kenyeret... Ott van még a kikészített cucc, ahogy ott van a három napi mosatlan edény is...

A pszichodoki tegnap azt mondta: ne álljak ellen az érzelmeimnek, éljem meg őket. Sírjak, amennyit csak kell, ez egy nagyon nehéz időszak, de túl leszek rajta. Ő is segít, sokan állnak még mellettem, a húgomat is, anyut is (...) bármikor kereshetem. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, még ha magamnak kell is megharcolnom a dolgaimat. Ez az én életem, nekem kell döntenem, és bizony meg kell hoznom néhány kemény döntést magamért, hogy most jobban lehessek, hogy aztán majd minden egy más, jobb kerékvágásban folytatódhasson.

(Mint minden, ez is egy olyan dolog, hogy igazán csak az ért(het)i meg, aki ugyanezen már keresztül ment. Aki volt már társfüggő, aki irtózatosan nehezen hozta meg a döntéseit, aki nem tudott beszélni önmagáról, nem tudta kimondani, ami benne van, aki pszichológushoz fordult segítségért, mert kiderült, hogy a saját valósága egy illúzió, akinek kicsúszott a realitás a lába alól...)

És most össze kell szedjem magam és legalább egy valaminek nekiállni. Mert két nap múlva testben és lélekben készen kell álljak egy újabb két hetes osztrák etapra...

Facebook oldal: Boszorkánykonyha