Csütörtök, Mo. 14., útra készen

A fogamban nincsenek idegek, kapott egy ideiglenes, gyógyszeres tömést. Amint hazaértem, jelenésem van a dokinál.

(Tegnap akadt egy kis gond a külföldi biztosításommal a röntgenen. Ugyanis ki kellett fizetnem a felvételt. Négy éve vagyok kint biztosított, soha semmiért nem kellett fizetnem, pedig az asztmám miatt fél évente-évente járok kontrollra, minden évben van kötelező tüdő röntgen is, decemberben voltam, ott sem kellett fizetnem...)

Az ebédem egy mennyei sonkás rántotta volt.

Két hetente búcsúzom. Mert elmegyek két hétre. "Csak" két hét, 14 nap, fél hónap, mégis itthon kell hagynom a szívem, a megszokott dolgokat, a szabad mozgást, az önálló időbeosztást. Itthon maradnak társak, család, rokonok, barátok, ismerősök. Itt maradnak a beszélgetések, a séták, az itthon illata, az alvás... Negyedik éve csinálom már, nem újdonság, mégis minden egyes kiutazás előtt ugyanolyan nehéz. Még itthon vagyok (pár órát), de a gondolataim már odakint járnak. És amint kiérek, a gondolataim már csakis az itthon körül fognak forogni. Nehéz hely, ahol vagyok kint, de minden változik, mindig van magunknak is lehetőségünk a változtatásra. Ha megint olyan nehéz két hét lesz, mint a múltkori, akkor elbúcsúzom A-tól.

2.50-kor lesz indulás. És bárhogy is érzem magam most, bármilyen nehéz is lesz felkelni és lecuccolni a buszhoz, legyen bármilyen is az út, történjen kint bármi is, az idő telni fog, elmúlik az a 14 nap. És közben megint gyakorlom majd a jelen-levést és igyekszem megtalálni minden napban a szépet, a jót, az értelmet. Óra indul...