💔

- Sziaaa! Na mesélj! - kiáltottam mosolyogva.

És ő csak feküdt az ágyon, ahogy a betegszállítók lerakták, mozdulatlanul, és beszélt. A megváltozott hangján, csapongva, a kinti nagy valóságba beleszőve a saját valóságát, majd abban egyre jobban elmerülve, amíg nagyon hamar megérkezett az ő kis világába. Már nem vett tudomást a környezetéről, és csak mondta, mondta. Észre sem vette, hogy anyu felhajtja az ágyon a rácsot. A konyhában elolvastam a kórházi zárójelentést és a leleteket. A friss koponya CT simán magyarázhatja az állapotát. És egy szívbeteg, 93 éves embernek már hatalmas kockázat lehet egy agyműtét. Ha egyáltalán műthető lenne. Ha egyáltalán ez okozta. Múlt szerdán láttam ezelőtt utoljára, ahhoz képest is sokat romlott. Aznap éjjel mászott át az ágyrácson és esett el (újra), ezért küldték be a sürgősségire, készült a CT és tartották a traumatológián 48 órás megfigyelésre. 

Mobil vagyok, mentem anyuhoz. És segítettem, amiben tudtam. Kimondani, hogy nem tudja már mami biztonságát otthon garantálni, szívszaggató volt. Kimondani, hogy igen, keresni kell egy helyet, ahol tudnak róla éjjel-nappal gondoskodni, abba is belehasadt a szíve. Egész csütörtökön kutatni, guglizni, telefonálni a lehetőségek után kegyetlenül fárasztó volt. Mindenhol falakba ütköztünk egy részről, más részről a megkeresett ismerősök maximális empátiával és segítőkészséggel álltak mellettünk. Van egy gyors lehetőség, hétfőn-kedden-szerdán kaphatunk végleges választ. Ide ma vittem el anyut egy személyes találkozóra. Ott kimondania anyunak élesben azt, hogy miért jöttünk..., na ott már az én szívem is cafatokban volt. Megkaptuk a felvételi kérelem nyomtatványait is, amint hazaértünk, anyu nekiállt kitölteni. Csakhogy nem ment. Se olvasni, se írni nem volt képes, a dátumhoz irányítószám került..., teljesen összeomlott. 

Ápoltam annak idején demens időseket. Láttam a családjukat, tapasztaltam, mennyire megviseli őket. Sose gondoltam volna, hogy egyszer az én szeretett, tüneményes, kedves, gondoskodó, figyelmes mamikámmal is megtörténik. Amíg még lehet, leülök mellé, fogom a kezét, próbálok beszélgetni vele, és elfogadni, hogy ez szinte napról napra egyre inkább lehetetlen vállalkozás. Anyu erős. De az ő erejét az utóbbi két évben szétforgácsolta a megannyi kisebb dolog mellett a tumor, a testvére halála és most az édesanyja valóságtól való eltávolodása. Csak remélni merem, hogy van ereje még kitartani és nem rántja magával a sokféle valóság fekete lyuka.

Hogy lehet...?

(Két éve tavasszal ránk öntötték a jól előkészített mocskot. Igen, tudom, a többség szerint én vagyok a legnagyobb hülye, az összeesküvés-elmélet hívő (...). A mocsok azóta is dől ránk, de már régóta nem érdekel, ki kinek hisz, csak azokkal beszélek erről, akik kérdeznek, velük se sokat. Ahogy 2020 tavaszán előre láttam az azóta eltelt két év dolgait, most is látom, ami ránk vár. Foglalkoztat ez minden nap, minden percben, mert nehéz eldöntenem, hogy elfogadjam-e a látszat-valóságot és aszerint éljek, vagy készüljek arra, amit tudok.) 

Az elmúlt két évben, ahogy egyre kevesebbet netezek, ahogy egyre inkább nem érdekelnek a hírek (azért tudok róluk), a családunkban ezzel egyenes arányban nagyon felgyorsultak az események. Összefoglalva: rossz, rosszabb, még rosszabb. 

Nagyon nagy vonalakban, felsorolás jelleggel:

Tavaly év végén eltemettük a húgom gyerekeinek apját 49 évesen. A gyerekek azóta sem tértek magukhoz. Segítenék, de nem tudom, hogyan, hogy egyáltalán kell-e, lehet-e. Ekkortájt adatta be a húgom és a lánya magának az oltást (a fia már korábban) hatalmas lelki harcok árán, és azóta nincsenek is jól, a húgom főleg. A húgom lánya szenved, van esély az endometriózisra, de -több okból- áll az ügy. A keresztapám a kiújult, áttétes tumordémonjaival küzdött, múlt szerdán temettük. Közben a nagymamám rohamosan épül le szellemileg, már a nem alszik, alig eszik és a saját (félelmetes, veszélyes, folyamatosan üldöztetett) világában szenved. Anyu van vele, aki maga is rákból gyógyult, február óta nem alszik mami miatt és vagy tíz évet öregedett fél év alatt. 

(Most szünet, keresnem kell valamit, mert elfelejtettem enni, mindjárt elájulok.)

Hogy lehet talpon maradni, ha a saját világom sem stabil?

Hogy lehet erősnek maradni, amikor folyamatosan nyilazzák az ember lelkét?

Hogy lehet kitartani, amikor minden süllyed és szippant az örvény?

Hogy lehet nem sírni, amikor belül már üvöltesz a fájdalomtól?

Hogy lehet nem félni attól, amiről tudod, hogy előbb-utóbb bekövetkezik?

Hogy lehet még ennél többet és többet (és többet) elviselni?

Hogy lehet segíteni úgy, hogy ne legyél sok, de a másik tudja, hogy itt vagy neki, ha szükség van rád?

Hogy lehet, hogy egy napon kétfelől jön segélykiáltás, és te csak ülsz bambán, zokniban-pulóverben a kánikulában, vacogva a lelki kimerültségtől, és szaladnál egyszerre kétfelé, de fogalmad sincs, hogy oldd ezt meg?

(...)

És ekkor eltörik a mécses és csak sírsz és sírsz és sírsz, egyrészt örülsz, hogy kinyílt egy feszültségcsökkentő szelep, másrészt próbálsz épelméjű maradni, mert tudnod kell gondolkodni, kitartani, erősnek maradni, mert tudva tudod, hogy most tényleg szükség van rád, hogy még te vagy a legjobban, hogy fogsz tudni segíteni, hogy ott tudsz lenni, hogy dolgod van, menned kell. 

Hogy hogyan kell? Nem tudom. Ami biztos: bármi az, bárhogy kell, megpróbálom.

Derült égből- másnap

 

Visszakanyarodva a hétfőhöz: ó, azok a szállodai reggelik! Hogy ott van, készen, megsütve, megfőzve, csak választani kell és enni! Tudom: luxus, de annyira imádom, és olyan ritkán van rá alkalmam. De kedden volt. Ki is használtam. 😁

Hétfőn hatalmas kánikulában mentünk B.füredre, a kis kocsi klímája alig bírta. Hajnalban már esett, reggelre kellemes idő lett, nem volt hideg egyáltalán, még hűvös sem, csak szakadt az eső. Kirándulóhajó nem indult a másodfokú viharjelzésben.

De a komp működött Tihany és Szántód között.

Így Siófokon lett egy freikávé is.

Ha már 65-ös (út), beugrottunk anyuékhoz is hazafelé.

(Cart se ér a pénzünk. Ami van, érdemes elkölteni- élményre. Nagyon hamarosan nem lesz már rá lehetőség.)

Egy nagyon nehéz nap

 Nagy asztal. Egyre ritkábban. Egyre kevesebben.

Nem tudom, melyik a nehezebb: már csak az emlékeket őrizni, vagy egy saját, belső világban, befordulva, a valóságtól távol vegetálni. Keresztapámat ma temettük. Nagymamám pedig napról napra egyre intenzívebben már csak a saját valóságában létezik.

🖤

Kedd

Ma csak ennyi:

Derült égből...

A lábujjam miatt minden tolódott, így mára készültem: már tudok menni lábbeliben (nem kellemes, de megy), muszáj ügyintéznem. Viszonylag korán keltem, hogy minden beleférjen. Gyors, egyszerű reggeli, majd irány a város. 

11 óra volt, hogy hazaértem. Ekkor M. megszólalt: fogd a bőröndöt, megyünk a Balatonra. Derült égből Balatonfüred. 

Nem tűzött a nap, fújt a szél, jó volt a víz, isteni a vacsora. Este 10, de még mindig nagyon meleg van. Kis kocsmázás még a teraszon, hiszen hurrá, nyaralunk, holnap pedig irány haza. 

Vasárnap

A kis lábujjam lassan, de javulgat. Nem kellemes lábbeliben lenni, de már tudok menni a papucsban is, a szandálban is. Az élet apró örömei. :D

Pénteki (vagy tegnapi) reggeli.

Aznap A-nál.

Aznapi vacsorám.

Ez a mai reggeli. Ami után visszafeküdtem és 11-ig aludtam...

Ebéd.

Majd A-nál. Klíma és terasz galambcartalanítása.

Erre ráment jó pár óra. Kellemes volt a 34 fokban létrázni, de nem akartam már halogatni. Utólag pedig nagyon örülök, hogy kész.

Vacsora.

Hihetetlenül gyorsan robog az idő. Annyi mindent szeretnék írni, de a napom nem csupán abból áll, ami a blogra felkerül, fáradt vagyok. No meg este fél 10. Hiába aludtam ma is sokat, álmos vagyok. Álomnő. 😆

 

Csütörtök

Egy hete rúgtam bele a kis lábujjammal egy szekrénybe. Mára már sokkal szebb, de még mindig leginkább mezítláb vagyok, mert a lábbelik fájdalmat okoznak. Az elalvás is nehéz még, sokáig tart, amire megtalálom azt a helyzetet a lábamnak, hogy nem fáj annyira. De ez apróság, ha lassan is, de javul, és el fog múlni.

Ma boltban voltam. A sparban, mert az nagyon közel van. Az áraktól folyamatosan dobáltam a hátasokat. Már az akciós termékek is szörnyen drágák, így tényleg csak pár dolgot vettem, a legszükségesebbeket. És az is fél vagyon volt. Sajnálgattam magam, amikor pakoltam be a szatyorba, aztán megláttam egy bácsit, aki egyetlen kenyeret vett, azt tette éppen a kis műanyag szatyorkájába. Megállapítottam, hogy én még szerencsés vagyok...

Sok minden történik mostanában. Túl sok. Egy részéről még nem írhatok, és van, amiről nem tudok.

(Ma túrógombóc készült. Recept itt.)

 

Bejelentkezés

Szép 😁

5. napja a lakásban, mezítláb, pihentetve-jegelve. Még mindig nem tudok lábbelit húzni, holnap szerintem menni fog.

Nincs nagy főzőcske, de azért evés igen.

Zajlik közben az élet, nagyon. Ahogy a kinti világban is azt látom, hogy pattognak róla le darabok, töredezik, az én világomban/családomban a helyzet ugyanez.

Baleset

Hogyan máshogy kezdődhetett volna a mai napom, mint a traumatológián... Hajnalban sikeresen belerúgtam egy szekrény sarkába a bal kis lábujjammal, a jobb lábszáramról csak lenyúzódott egy kis rész. Habár mosdóból visszafelé történt, majdnem bepisiltem a fájdalomtól. Azonnal megdagadt és bekékült, de hajnali 2 volt, hát megpróbáltam visszaaludni. Reggel aztán nem lett jobb a helyzet. (Itt most ugrok a sztoriban, volt sok szervezés több minden miatt.) Sikerült az ügyeletet elérni telefonon, ott kértem tanácsot, kell-e/kinek megmutatni a lábamat. M. elvitt a traumatológiára, 8 után már a röntgenben voltam. Az orvos 9-től rendelt, 10 előtt valamennyivel kerültem be. (Rengetegen (!) voltak.) Szerencsére nincs törés. Kaptam fájdalomcsillapítót, jegelni kell, pihentetni. Kb 1 hét múlva számíthatok jó állapotra. (A 3,-ról le és fel szép menet volt, M. egy lábujjközös papucsában, mert a saját lábbelim egyikébe sem tudtam megmaradni.)

Ebéd után aludtam egyet, majd ránéztem a lábamra: bedagadt az egész lábfejem. Ja, hát ugye jegelni kellene... Hát innentől jegelem. Volt, hogy duplán. 😁

Meglepő volt a kórházban, hogy simán beengedtek, kísérővel, hogy folyamatos volt az ellátás a röntgenen is, a szakrendelőben is, mindenki kedves volt, nyugodt, készséges, pedig tényleg lépni nem lehetett a folyosón, annyi volt a beteg. És igen: kegyetlenül sajog-lüktet-fáj a lábujjam, de el fog múlni, ez legyen a legnagyobb bajom az életben.

 

Manapság

Már nem tudom megint összerakni, mi volt a héten, mikor. Volt Frei kávé (a kedvenc Cannes-i fagylaltkávé), talán a héten.

A hírek nagy része a pedagógusok szapulásáról szól, hogy milyen űberfasza már, hogy például 15-én vége lett a tanévnek és így én már süttetem a hasamat a napon. Az átlagembernek tényleg halvány lövése sincs arról, mit csinál egy pedagógus, csak annyit tud a hírekből, a szomszédtól, a hentestől (...), hogy egy pedagógus év közben tart 2-3 órát, aztán hazamegy, egész nyáron otthon van és még fizetést is kap (...). Én már nem kezdem el magyarázni a bizonyítványomat, hanem újra, sokadszor is leírom: (apróbb feltételekkel) MINDENKINEK ott a lehetőség, hogy ezt a pályát válassza, érettségi és főiskola után élvezheti a tanítás és a pedagógus lét összes örömét és "kiváltságát". Komolyan: egyáltalán nem értem, hogy miért csökken a pedagógus szakokon a felvételizők (végzősök, pályán egyáltalán elindulók...) száma.

20-án, hétfőn munka, aztán délután délután évzáró. (Köszönöm a virágokat a gyerkőcöknek és szüleiknek!)

Jó ideje írtam már a beszámolókat (anyaiskolának, önkormányzatnak, tankerületnek), kedden sem volt másképp.

Kis időm volt a saját dolgaimat is pakolni, rendszerezni.

Készül a számítástechnika terem. Mondtam, hogy én tanítom jövőre a digitális kultúrát???

Enni sem árt. Kétszer volt sajtszószos tészta és sali az ebédem a héten.

Voltam A-nál is haladni.

Összejöttek a szakik a hétre, ma A-nál voltak a vizesek, mindent átnézettem, volt is mit javítani. Hozzánk a redőnyösök jönnek.

Ma megbeszélésünk volt a suliban a szociális segítővel. Pénteken a szederkényi értekezlet után még lesz egy esetmegbeszélésünk a mi sulinkban. Holnap pakolnom kell gőzerővel, hogy legalább rend legyen.

A világ káosza bennem is nyomot hagy. Konkrétan nincs holnap, nem lehet előre tervezni, boltba menni horror, mamikám kezd teljesen bekattanni, anyu végkimerültségben mami hónapok óta tartó 24 órás felügyelete miatt, keresztapám nagyon nincs jól, húgom lányát visszük az én professzoromhoz a Da Vincibe (mert 5 állami dokit fogyasztott el idén eredmény/segítség nélkül, a tünetei kísértetiesen az én endós tüneteimre hasonlítanak....), sokan még mindig úgy tesznek/élnek, mintha minden rendben lenne, de egyre többen kezdenek el kérdéseket feltenni, gondolkodni is. Még mindig nem tévézek, de már híreket is egyre ritkábban olvasok. Hányadék, ami a világban folyik. Már csak az az icipici szeletkéje is, amit mi, a pórnép érzékelünk, amit nekünk láttatni engednek.

És hogy pozitív felhanggal zárjam a bejegyzést: pozitív felhang. 😁

Napjaim

(Roppant röviden, egyáltalán nem mindenre kiterjedően:)

Sűrűek...

Eszek is, a héten gyorsan, egyszerűen.

Ha meglepnek, szuperfood is van: sült lazac kakukkfüves újburgonyával, uborkasalátával.

Hoztam előtte-utána képet is.

Utolsó sulihét volt, vagyis hétfőn és kedden még jöttek a gyerekek, szerdán tanítás nélküli munkanap volt (a gyerekek nem jöttek, csak a felnőttek dolgoztak). Ha nem létezne ilyen mértékű bürokrácia, az egész világ boldogabb lehetne. Én már jó ideje írom a beszámolókat. Egyet az anyaiskola igazgatójának, egyet az önkormányzatnak, egyet a tankerületnek. És ez a 3. három A/4-es lapnyi, pontokba szedett kidolgozandó listából áll, emellett rengeteg excel adattáblából. És ez csak egy szösszenet. Szabira június 27-től írtak ki, és kiadták az összeset a nyárra, azaz augusztusig, onnan nincs szabadság. Se kiírható, se kivehető. Mert hogy nekünk kiírják, egyetlen nappal sem rendelkezhetünk. Mindez tény, nem panasz. Ha "egész nyáron" szabin akarsz lenni, nosza, eszméletlen sok lehetőség van főiskolát, egyetemet végezni és tanítani. Sőt sok helyen már enélkül is alkalmaznak gyermekfelügyelőnek. Mert ugye Magyarországon minden rendben, száguldunk meg dübörgünk, előre.................. (Ezt csak úgy itt hagyom, tömegével tudnám hozni a hasonlókat...)

Ma volt I. temetése. A végén odamentem T-hez (a részvétnyilvánítás már megtörtént), egy szó sem jött ki a torkomon, csak öleltük egymást és sírtunk. Tudom, milyen szülőt elveszíteni, apu már 21 éve nem él.

Hihetetlen, mégis igaz...

Rengeteg ilyesmit láttam már a neten. Sokszor gondoltam: ezeket úgy találják ki. Most belefutottam. A-nak tettem fel pár dolgát egy adok-veszek csoportban, most jött az üzi.

Ezen már kacagni sem tudok...

 

Hétfő

Nehéz volt a hétvége. Sok most a lelki teher, emellett minden fizikai eltörpül.

Magas pulzussal, hányingerrel, gyomorgörccsel ébredtem. Igen: van miért "idegeskedni", de ezen dolgok nagy részére nem lehet semmilyen ráhatásom, nem tudom megváltoztatni a történéseket. És igyekszem nem túlrugózni, éppen az előbb említett miatt. Mégis jönnek a fizikai tünetek.

Már nem bosszankodom amiatt, hogy reggelente (is) biciklivel gyorsabban haladnék a főúton mint autóval, egyszerűen ez egy ilyen útszakasz. De tény: 10 km-re 20-25 percet érdemes számolni. Legalább van időm lélegezni és nyugtatni magam.

Így: lassan, picit oldva a gyomorgörcsöt, gondolataimba merülve értem a parkolóba. B. várt az iskola előtt. És hozott nekem valamit. Egy doboz friss bogyós gyümit. Hát az állam a járdáig leért, annyira meglepett és annyira örültem, nem is tudom, megköszöntem-e. De tény: sokat dobott a napom indulásán.

Majd megérkezett A. Még fel sem ocsúdtam az előző meglepetésből, amikor A. hozza a csomagot, pedagógus napra. Cukormentesen, hozzáadott cukor nélkül. Komolyan: alig tértem magamhoz a mai második meglepetéstől is. Ráadásul elfelejtettem elvinni a tízórai mogyimat, a meglepiben viszont volt egy csomaggal, így aztán ez is megoldódott.

Én nyertem az idei tanév utolsó napközijét ma 😆. Utána gyors bolt, azaz akcióvadászat. Múlt hétfőn sikerült egy tízesért egy hétre rengeteg élelmiszert, még gyümölcsöt, pur kenyeret is venni, ma nyolcezerért csupa akciós címkés finomságot és szőlőt is (jaj, imádom a szőlőt!) a kosárba tenni. Olyasmiket, amiket teljes áron már régóta ott kell hagyjak a bolt polcain...

Itthon ma csendes és hideg (inkább fagyos) a légkör, ha belegondolok, nem is olyan nagy gond ebben a nagy melegben 😆😇

Fincsi vacsorát rittyentettem a vett akciós és a kapott dolgokból.

(És jó ideje József Attila: Reménytelenül c. verse hangzik a fejemben.)