Csodás az idei ősz. A suliudvaron is. Egész jól megszoktuk már egymást a gyerekekkel, a kollegákkal. És a tavalyi sulitól sem szakadtam el teljesen: írnak a gyerekek, kérdezik, milyen az új suli. Mesés csapat volt...
Ma kezdődött igazán a szívemben valami kettősség. Félig még itt vagyok, félig már ott. Ott, ahol tavaly ilyenkor voltam. Amiről akkor még nem tudtam, mi, milyen, aztán beleszerettem. Végérvényesen. Egy hetet töltöttem az Őrségben, és már a hazaúton visszavágytam. Másnap is. Egy hét múlva is. Mindig.
Idén lehetőséget kaptam rá, hogy visszamenjek. Ugyanoda. A kis mese házba, a cicákhoz, a nyugalomba a csöndbe. A tündéri igazgató és a tünemény kollegáim is azonnal beleegyeztek, helyettesítenek egy hétig. Mindennel előre készültem nekik, és már most hálásan köszönöm, hogy bevállalták ezt a hetet, ami nekik nagyon kemény lesz.
Szóval félig "ebben a világban" vagyok, félig már az Őrségben. Pontosan 365 nappal a tavalyi után újra ott lehetek. Ettől a lelkem már most csordultig van hálával. Aki nem járt még ott, gondolom, nem érti. Azelőtt én sem értettem mások Őrség-imádatát. Ma már nemcsak értem, leginkább érzem. Visszaszámolok, mint egy kisgyerek: már csak kettőt kell aludni, aztán indulás.
