Hétfő
A múltkori heti bejegyzést azzal fejeztem be, hogy meglátogatott a télapó. Durván támadott most is. Hétfőn sem óracsörgésre, hanem madárfészek csipogásra ébredtem, és persze gyógyszerrel indítottam a reggelt. És így folytattam a napot is. Szó szerint napkeltétől napnyugtáig voltam a suliban (helyettesítettem). A tornázásra ilyenkor gondolni sem kell, még lefekvés előtt is kellett egy gyógyszer.
Tanítóként nekem nagy élmény, amikor használhatom a gyerekek saját "varázserejét". Arra gondolok, amikor egy nagyobb segít egy kisebbnek. Ráadásul úgy, hogy a nagy nem zseni, viszont ahhoz, amiben a kicsinek segít, bőven elegendő a tudása. A kicsik együttműködőek, nemcsak tőlem kapnak tanulási módszert, hanem a társuktól is; jó nézni, ahogy felnéznek a nagyobbra, ahogy figyelnek rájuk. És szívet melengető látni a "gyengébb képességű" nagyot, ahogy türelemmel, érdemben segíteni tud a kicsinek. (Én már csak ezért sem az 1-2. és a 3-4. osztályt vonnám össze, ahogy nálunk van, hanem az 1-3., 2-4-et. De ez csak az én szerény, külön bejáratú magánvéleményem.)
Nem volt túl rossz napom, és a húgom felhívott este, mert gondolt rám napközben valami miatt, még egyszer köszönöm neki, jólesett!
Kedd
Nem részletezem: roppant car nap volt. De nem hagytam eluralkodni az érzést, erre a képre és a húgom fiára, M-ra gondoltam, hogy neki nincs választása, nekem viszont van, tehát jó nekem.
Aztán főztem és dobozoltam 3 napra.
Szerda
Jó kis délelőtt, botrányos délután a suliban. Már tegnap így terveztem az itthoniakat: hazaértem, átöltöztem és irány a terem. A(z egyik) legjobb stressz levezető. Amikor odafelé gyalogoltam, hallottam, ahogy két nő az iskoláról beszélgetett. "Jaj, szörnyűek voltak ma. Talán az időjárástól, de tiszta bolondok voltak. Hulla vagyok." Hát megértem. ;)
Igazán nem volt kedvem se átöltözni, se megint kimenni a ma barátságtalan őszbe, valami irdatlanul hasogatott a fejem, szóval kifogás akadt ezrével, de nem gondolkodtam el ezen, meg nem is kedv kérdése, sőt leginkább az elindulás nehéz csak, úgyhogy mentem, tettem, amit tudtam.
Csütörtök
A múltkori heti bejegyzést azzal fejeztem be, hogy meglátogatott a télapó. Durván támadott most is. Hétfőn sem óracsörgésre, hanem madárfészek csipogásra ébredtem, és persze gyógyszerrel indítottam a reggelt. És így folytattam a napot is. Szó szerint napkeltétől napnyugtáig voltam a suliban (helyettesítettem). A tornázásra ilyenkor gondolni sem kell, még lefekvés előtt is kellett egy gyógyszer.
Tanítóként nekem nagy élmény, amikor használhatom a gyerekek saját "varázserejét". Arra gondolok, amikor egy nagyobb segít egy kisebbnek. Ráadásul úgy, hogy a nagy nem zseni, viszont ahhoz, amiben a kicsinek segít, bőven elegendő a tudása. A kicsik együttműködőek, nemcsak tőlem kapnak tanulási módszert, hanem a társuktól is; jó nézni, ahogy felnéznek a nagyobbra, ahogy figyelnek rájuk. És szívet melengető látni a "gyengébb képességű" nagyot, ahogy türelemmel, érdemben segíteni tud a kicsinek. (Én már csak ezért sem az 1-2. és a 3-4. osztályt vonnám össze, ahogy nálunk van, hanem az 1-3., 2-4-et. De ez csak az én szerény, külön bejáratú magánvéleményem.)
Nem volt túl rossz napom, és a húgom felhívott este, mert gondolt rám napközben valami miatt, még egyszer köszönöm neki, jólesett!
Kedd
Nem részletezem: roppant car nap volt. De nem hagytam eluralkodni az érzést, erre a képre és a húgom fiára, M-ra gondoltam, hogy neki nincs választása, nekem viszont van, tehát jó nekem.
 |
| 1 hónap szúrásai... forrás |
Szerda
Jó kis délelőtt, botrányos délután a suliban. Már tegnap így terveztem az itthoniakat: hazaértem, átöltöztem és irány a terem. A(z egyik) legjobb stressz levezető. Amikor odafelé gyalogoltam, hallottam, ahogy két nő az iskoláról beszélgetett. "Jaj, szörnyűek voltak ma. Talán az időjárástól, de tiszta bolondok voltak. Hulla vagyok." Hát megértem. ;)
Igazán nem volt kedvem se átöltözni, se megint kimenni a ma barátságtalan őszbe, valami irdatlanul hasogatott a fejem, szóval kifogás akadt ezrével, de nem gondolkodtam el ezen, meg nem is kedv kérdése, sőt leginkább az elindulás nehéz csak, úgyhogy mentem, tettem, amit tudtam.
"Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek."
Bruno Ferrero
Tegnapelőtt beszéltem a dologról az egyik kollegámmal, tegnap a másikkal, ma mindkettővel. Tanácsot kértem gyerek-kezelésben. Van két viselkedés, jobban mondva két gyerek szinte azonos magatartással, amit nem sikerül kezelnem. És emiatt állandóan lelkiismeret-furdalásom van. Nem ragozom túl, de roppant carul vagyok képes érezni magam emiatt. Kaptam tanácsokat, holnaptól kipróbálom.
Akármilyen elkenődött vagyok is, minden nap jönnek a kis szeretetmorzsák a gyerekektől. Valahogy ők még ösztönösen tudják azt, ami a fenti idézet lényege.
Tegnap, mielőtt hazajöttem, egy kis elsős megállított. "Várj egy kicsit!". Megálltam. Szalad oda hozzám: "Csak még egy ölelést!"- és megölelt, mosollyal, csukott szemmel, ahogy szokott.
Van egy kislány, aki év elején nagyon nem akart kézműves szakkörre jönni. Aztán rábeszéltem, hogy próbálja ki, jöjjön egyszer, ha tetszik, marad, ha nem, akkor nem. Azóta ott van minden csütörtökön, ő mondta ma: "Timi néni, én el se tudom mondani, mennyire vártam már a lámpáskészítést magával!".
Péntek
Már kábé egy hónapja történt, hogy rosszul nyúltam a kocsi ajtaja után és megzúztam a jobb kezem. Egy kis ideig nagyon-nagyon lassan, de javult, aztán azóta semmi javulás, sőt. Kínkeservesek a jobb kezes mozdulatok, írni (a táblára krétával nem is tudok), enni, hátsót törölni, kanalat fogni, gépelni (...). Sajog alapból, még az elalvás sem egyszerű így. Kedden rendel délután a doki, ha át tudom tenni valahova a délutáni órámat, elmegyek a rendelésre. Bár nem tudom, van-e értelme.
Ma volt a Márton napozás. És történt valami, amire előre figyelmeztettek. Nem fogom részletezni, mert öt év múlva nem fog számítani, az viszont igen, ami bennem történt. Szereztem magamnak egy katasztrofális estét azzal, hogy a szívemre vettem valamit. (Ilyen vagyok, bármi történik, mindig magamban kezdem először keresni a hibát.)
Szombat
Éjjel elég sokáig morfondíroztam még a dolgon, aztán reggel beszéltem magammal. A munkádat kritizálták? Nem. A főnököd "értékelt"? Nem. A munkatársad? Nem. Tehát konkrétan egy magánszemély próbál mindenhol beléd kötni, igaz? Igaz. És komolyan kezdtem úgy érezni, hogy semmi közöm az egészhez. Hétfőre "berendelt" magához. És itt pont. Eldöntöttem, hogy nem agyalok ezen. Hétvége van, nincs gondolkodás semmi hülyeségen, család van, pihenés.
Márton egyébként ködös volt, a népi megfigyelések szerint enyhe telet jelez előre.
Vasárnap
Irtózatosan fáradtan ébredtem, az óraállítás óta nem tudom kialudni magam (pedig elvileg "nyertünk" egy órát). Az agyamban ment a "vita" felkelés után, hogy maradjak-e pizsamában és feküdjek-e vissza, avagy öltözzek-e inkább edzőcuccba. A "jobbik eszem" győzött, egyszerűen meg se hallgatta a lusta énemet, öltöztem és termeztem. Ahol valahogy ma mindenkiből dőlt a szó.
A fáradtság nem szállt el egész nap...
Péntek
Már kábé egy hónapja történt, hogy rosszul nyúltam a kocsi ajtaja után és megzúztam a jobb kezem. Egy kis ideig nagyon-nagyon lassan, de javult, aztán azóta semmi javulás, sőt. Kínkeservesek a jobb kezes mozdulatok, írni (a táblára krétával nem is tudok), enni, hátsót törölni, kanalat fogni, gépelni (...). Sajog alapból, még az elalvás sem egyszerű így. Kedden rendel délután a doki, ha át tudom tenni valahova a délutáni órámat, elmegyek a rendelésre. Bár nem tudom, van-e értelme.
Ma volt a Márton napozás. És történt valami, amire előre figyelmeztettek. Nem fogom részletezni, mert öt év múlva nem fog számítani, az viszont igen, ami bennem történt. Szereztem magamnak egy katasztrofális estét azzal, hogy a szívemre vettem valamit. (Ilyen vagyok, bármi történik, mindig magamban kezdem először keresni a hibát.)
Szombat
Éjjel elég sokáig morfondíroztam még a dolgon, aztán reggel beszéltem magammal. A munkádat kritizálták? Nem. A főnököd "értékelt"? Nem. A munkatársad? Nem. Tehát konkrétan egy magánszemély próbál mindenhol beléd kötni, igaz? Igaz. És komolyan kezdtem úgy érezni, hogy semmi közöm az egészhez. Hétfőre "berendelt" magához. És itt pont. Eldöntöttem, hogy nem agyalok ezen. Hétvége van, nincs gondolkodás semmi hülyeségen, család van, pihenés.
Márton egyébként ködös volt, a népi megfigyelések szerint enyhe telet jelez előre.
Vasárnap
Irtózatosan fáradtan ébredtem, az óraállítás óta nem tudom kialudni magam (pedig elvileg "nyertünk" egy órát). Az agyamban ment a "vita" felkelés után, hogy maradjak-e pizsamában és feküdjek-e vissza, avagy öltözzek-e inkább edzőcuccba. A "jobbik eszem" győzött, egyszerűen meg se hallgatta a lusta énemet, öltöztem és termeztem. Ahol valahogy ma mindenkiből dőlt a szó.
A fáradtság nem szállt el egész nap...
