Mit csinálok, ha hirtelen kapok durván másfél óra kimenőt? Fejvesztve menekülök. Mármint kifelé, a szabadba, a természetbe. Itt, Knittelfeldben ez nem nehéz, a várost körbeveszik a hegyek, itt folyik a Mur, ezer meg ezer vándorlási útvonal, kerékpárút, erdők körös-körül. Harmadik éve dolgozom itt, a néhány kimenőm alkalmával már rengeteg helyen megfordultam. Sok szomszédos faluba is eljutottam. Hol gyalog, hol biciklivel.
Jött hát a hír: mehetek. Nem gondolkodtam, csak ránéztem az órámra és iszkiri.
Az első pár lépésnél már tudtam is, merre megyek majd, amerre még nem jártam, át az autópálya fölött, bele az erdő sűrűjébe.
Iszonyatos emelkedőn kaptattam felfelé, mindezt roham tempóban, mert ugye nagyon véges volt az időm.
Fogalmam nem volt, merre vezet majd az út, hiszen nem jártam még erre. Csak arra koncentráltam, hogy sikerüljön levegőt vennem, és csak néhány pillanatra álltam meg, fotózni, de közben végig azt lihegtem:
"Aaahhh...!",
"Anyááám, ez gyönyörű!",
"Jesszusom, hogy milyen szééép!"...
Fenyőerdő. Mesés, IGAZI fenyő illattal. A városban tűző nap, meleg, a fák között kellemesen hűvös levegő.
Már jó magasan jártam (és az út csak emelkedett, emelkedett, emelkedett), sűrűsödtek a fák, egyre jobban összezárult a lombkoronájuk, amikor éreztem: fáj a talpam. Bizonyos lépésekkor.
Lenéztem a lábamra: nem volt rajtam a túrabakancsom! Hanem a sima kis szaladgálós tornacipőm! És a ruhám... Egek, olyan elánnal indultam útnak, hogy elfelejtettem átöltözni! :)
Baktattam tovább. Bár inkább száguldottam. Mintha valami időmérőn volnék, gyakran néztem az órámra, hiszen versenyt kellett futnom az idővel.
Több emberrel is találkoztam, mindenkivel barátságosan, mosollyal üdvözöltük egymást. Itt ez a szokás, a sportemberek és a természetjárók szokása.
Felértem egy útkereszteződésig. Ismerős volt. De nem tudtam, honnan. Csak amikor ideértem ezekhez az útjelző kövekhez, ugrott be: de hát én itt már tényleg jártam! Méghozzá tavaly augusztusban, amikor
megmásztam a Tremmelberget! Ó, hát ez a Tremmelberg, csak én most a Kobenz felőli oldaláról jöttem. :)
Megmászhatnám megint- ez volt az első gondolatom. Ránéztem az órámra: ha rohanok fel is, le is, sikerülhet. Már ami az időt illeti. Csakhogy ismerem a terepet, nagyon durván emelkedő végig, ráadásul nem bakancsban vagyok, ezt tornacipőben nem tudom megcsinálni. Szomorú azonban egy cseppet sem voltam, mert az alsó kövön olvastam, hogy a másik irányban is van valami, arra pedig még valószínűleg nem jártam.
Csak mentem az erdőben, amikor is a "semmiből" vízcsobogást hallottam. Balra néztem és tátva maradt a szám. Egy forrás! meseszép környezettel!
Megálltam és csak élveztem a csendet, amit csak a víz kellemes dallamú, finom csobogása tört meg.
És éreztem, hogy olyan fura a vállam, a hátam. De a látvány annyira magával ragadott, hogy csak néztem, hallgattam, fotóztam.
Csodásan, egyszerűen, a természetbe tökéletesen belesimulóan építették ki a forrást és körülötte a kis kert féleséget, a kis hegyi utat. Körbe padok: fatörzsből, kőből, deszkából, hűvös, kristálytiszta, jéghideg forrásvíz, tisztaság, mesés fények...
Pár percet kellett már pihennem, hiszen eddig végig hegymenetben rohantam. Meg -gondoltam- a tiszta, hegyi vizet nem lehet kihagyni, jól felfrissítem magam.
Levettem a hátizsákomat. Amikor emeltem le a hátamról, akkor jöttem rá, hogy az induláskor, a nagy sietségben ezt is csak úgy felkaptam. Nem gond, csakhogy ebben tárolom a súlyaim egy részét. Szóval ezért fájt a vállam annyira. Hat kilóval a hátamon kaptattam fel idáig. :)
A flaskámból kiöntöttem a házi csapvizet, megtöltöttem forrásvízzel. Miután kinézelődtem és -fotóztam magam és egy kicsit megpihentem, másztam még pindurt felfelé, de aztán indulnom kellett.
Újra visszaértem a köves útelágazáshoz, és ott láttam egy mini útbaigazító táblát: "Hl. Fichte". Erről olvastam a forrásnál. Szóval itt van a Szent Fenyő valahol. Akkor hát lássuk!
Csak mentem, mentem az egyre sűrűbb erdőben.
Meglehetősen sokat kellett menni, útközben csodás gombákat láttam, és egyszer ott volt ő. A Szent Fenyő.
És egy pad. Mint kiderült: A pad.
Leültem, levettem a hátizsákomat és arra figyeltem fel, hogy ami napok óta zavar, eltűnt. A héten ugyanis minden reggel "bal lábbal" keltem fel. Ideges voltam, megmagyarázhatatlanul. Hiszen jól vagyok, eszem eleget, mozgok, a munkahelyen sincs semmi különös, nagyon jól alszom és eleget, nincs kánikula (...), magam sem értem, miért kelek ilyen hangulatban. És csak nagyon nehezen tudom magam átbillenteni a normális-jó érzések közé.
Ültem a padon, és átsuhant a fejemen, hogy egy órája gyakorlatilag nem gondolkodtam. Csak néha rápillantottam az órára és konstatáltam, mennyi időm van. De ezt leszámítva csak gyalogoltam, élveztem az erdő hűvösét, a természet elragadó látványát, teljesen eggyé váltam az erdővel, a fűszálakkal, a lombokon át beszűrődő napfénnyel, a zihálásomat észre sem vettem a nagy csendben... Ami hang elhagyta a számat, ami gondolat átsuhant rajtam, az mind-mind a csodás élmény volt.
Ültem ott és úgy éreztem: otthon vagyok. Egy mindennel.
Ültem a padon és elolvastam Teréz Anya gondolatait a tábláról. Arról, hogy a csendben lelünk nyugalomra, békére, abból meríthetünk erőt a mindennapokhoz. Igen. Pontosan.
Amikor indultam, láttam meg a kis tábla alján még egy mondatot: a tudósok szerint a pad körül egy erőforrás található.
Én ebben minden mérés nélkül is biztos vagyok.
Visszamentem a kereszteződésig, ahonnan már ismertem az utat.
A kavicsok már fájdalmasan törték a vékony talpú cipőmön keresztül a talpaimat, de tudtam, hogy hamarosan sima útra érek.
Láttam újra a kis kápolnát is.
És egyre inkább kézzel fogható volt, hogy közeledek vissza a civilizációba. Egyre hangosodott az autópálya zaja.
Gyakorlatilag egy jó nagy kört tettem meg. A távolban látszik a másik felüljáró, azon indultam el a hegynek fel. Megkerültem a hegyet és ezen a felüljárón mentem vissza a városba.
Szűk másfél óra, 10 km, odafelé végig kemény hegymenetben, 6 kg-os hátizsákkal.
Ami megmarad: zöld, csend, erdő, nyugalom, béke, üres csésze.
Erdésznek kéne mennem. Vagy erdőkerülőnek :) Vagy szarvasnak :) Városban születtem, városban nőttem fel, városban élek, városban dolgozom, de igazán a természetben érzem magam otthon. Hálás vagyok, amiért ilyen fantasztikus környezetben dolgozhatok. Hálás vagyok ezért a másfél óráért. Köszönöm.
