Boszorkánykonyha

2015. április 15., szerda

Szerda (Mo. 14/3.)

Edzés reggel: Freeletics 6. hét/4.: MAX-ok.

Már tegnap készültem a mai véradásra. Megnéztem, pontosan hogy vannak nyitva, bőségesen ettem, megittam 4 liter vizet. Beszereztem a hemoglobin képző natur gránátalma levet és egy csomag diabos kekszet.

Ma reggel jócskán volt reggeli és fél 8-ig bepusziltam másfél liter vizet.

8 előtt ott voltam a véradóban. Felvétel, papírok. Levették a kis vért, minden oké, de a vérnyomásom nagyon alacsony. Főorvosi vizsgálat: minden oké, de a vérnyomásom még alacsonyabb. Így sajnos nem adhatok vért. De a doktornővel nagyon jót beszélgettünk ketogénről, depresszióról, sok mindenről. J. néni tüneményes nő, hatalmas (!) fekete keretes szemüvegével, becsavart ősz, rövid hajával leginkább Dajka Margitra, Bors nénire emlékeztetett, hatalmas intelligenciája lenyűgözött, baráti, szeretetteljes kedvessége elámított, a minden területen való figyelmes segíteni akarása pedig levett a lábamról. Számomra ő AZ ORVOS, így, csupa-csupa nagy betűvel. Nem lett volna kötelessége beszélgetni velem, megvizsgálhatott volna, beikszelhette volna, hogy elutasítja a véradásomat a vérnyomásom miatt, aztán arrivederci, viszlát, kalap, kabát. De amellett, hogy alaposan megvizsgált, minden egyes teszt kérdésnél elidőztünk. Kérdezett, mesélt, úgy adott tanácsokat, hogy gyakorlatilag akkor jöttem rá, mennyit segített, amikor egy jó óra után kiléptem az épületből. Minden okkal történik. Talán azért volt magasabb a vasam a laboreredményen, hogy elmenjek a véradóba és találkozzam J. nénivel. A véradást pedig nem adom fel. Valahogy megpróbálom feltornázni a 40 éve alacsony vérnyomásomat és akkor menni fog.

Nagyon akartam vért adni. Én, aki korábban a sima vérvételtől is rettegtem (sőt végig hisztiztem az összeset, szegény édesanyám tudna róla mesélni...). Most összeszedtem a bátorságomat és ha már magas a véremben a vas tartalom, azon is segítek, no meg mégis csak megmenthetem valakinek az életet gyakorlatilag egy semmiséggel.

Nem voltam dühös vagy szomorú (egyelőre sajnos még mindig képtelen vagyok az érzelmek meg- és átélésére), inkább csendes csalódottságnak nevezném. A véradó dolgozói mind egytől egyig nagyon kedvesek voltak, együtt izgultak velem, hogy feljebb megy-e a vérnyomásom és adhatok-e vért, aztán együtt sóhajtottak velem, amikor kiderült, hogy nem. És mindannyian nagyon megköszönték, hogy ott voltam.

Volt még dolgom, aztán amikor hazaértem, megettem a kekszet. Az egész csomagot. Igaz, hogy hozzáadott cukortól mentes volt, viszont lisztes. Ez pedig megadta a délutánom programját: többet ültem a vécén, mint a szobában. De tudtam, hogy ez lesz, vállaltam. Beköltöztettem a könyvemet is, hogy ha már egyszer sok időt töltök a legkisebb helyiségben, akkor az teljen valamiképp hasznosan. Literszámra ittam a vizet, hogy mielőbb átmossa a szervezetemet, de még este 8-kor is rázott a hideg és kvartyogtak a beleim. Holnapra minden rendben lesz és eszem tovább okosan.

Okosan? Is. Meg spórolósan is. Azaz azt eszem, ami van itthon. Ma kinyitottam a hűtőt, felírtam, mi és mennyi van benne meg a fagyasztóban. A speiznak kinevezett polcról ugyanezt megtettem. Ezután megnéztem, hány napra kell elegendőnek lennie. Fogtam egy darab papírt és összeírtam minden napra, mi lesz a tervezett reggeli, ebéd, vacsora. Csak azokból, amik vannak itthon. Ha túl változatosra nem is, de ketosra, elegendőre és megfelelőre sikerült összeállítanom. Egy fej salátát kell csak vegyek majd hozzá pluszban.

R: rántotta (2 tojás, 4 szelet sonka, 1 ek kókuszzsír, 1 szelet sajt)

Délután: 1 cs. keksz

És nagyon várom a holnap reggelt. Edzés: IRIS. Ez az én bulim, már most benne van a bugi a lábamban. Nagyon szeretem. Iszonyat nehéz, de futással kezdődik, azzal is fejeződik be, kinti is, benti is. Okos katicás.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Motiváció

Futok, mert szeretem. Jobban, mint bármi mást a földön. Mert szeretem futás közben szívem csodálatosan erős lüktetését a fülemben érezni. Futok, mert nincs jobb, mint egyre többet és többet akarni. Futok, mert ilyenkor egyedül lehetek. Mert rajtam kívül senki más nem érti, miért teszem. Futok, mert ez a szenvedélyem. Mert én a futásba vagyok szerelmes. Futok, mert új élményeket akarok a cipőmbe, futok, hogy fájdalmas hólyagok nőjenek a talpamra. Futok, mert vágyom az izomlázat, és futok, mert nem tudom, hogy mi a fenéért futok. Mert futó vagyok. Ha nincs pénzem azért futok, ha van, akkor pedig azért. Futok, ha szerelmes vagyok, és futok sírás közben. Vagy sírok futás közben. Futok, ha szerelmeskedni akarok, és futok, mert azt akarom, hogy fájjon. Mert a fájdalom és a küzdés rabja vagyok. És azért is, mert büszke akarok lenni. Futok az érzésért és futok a kilométerekért. Az esőért, a szélért és a kánikuláért. Futok, mert belefáradtam az életbe, és futok, mert azt mondják; lehetetlen. Futok a határaimért. Az egyre erősebb fájdalmakért. A szenvedésért és a katarzisért. Futok, mert küzdeni akarok…

(Tomán Edina: Szívtangó)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

2015. április 14., kedd

Kedd (Mo. 14/2.)

Reggel fél 7. Korán volt. Edzeni kellett volna. Semmi kedvem nem volt hozzá. Tegnap jöttem haza egy folyamatos, 14 napos osztrák melóból, 600 km-t utaztam, fáradt voltam. Edzésterv: Aphrodite. (Sóhaj.) Nehéz. Húztam az időt, jöttem-mentem a lakásban. Elsétáltam a tükör előtt. A vállam mögül belepillantottam. Megláttam a szemem. És eszembe jutott, amit pár napja megbeszéltem magammal. Nem hagyok ki edzést. Igen. Pizsama le, edzőcucc fel, mehet. A 2. körben megharcoltam egy asztmás rohammal, de a 4. körben már jobban voltam. Csináltam. Akkor is, ha fájt, akkor is, ha nem kaptam levegőt. Nincs kifogás. Nincs agyalás. Munka van.

Edzés, tusolás, reggeli után irány a város. Mivel két hétig nem voltam itthon, majdnem teljesen üres volt a hűtő. Bolt, egyebek. Beszereztem a holnapi véradás (jujj, izgulok) utánra a gránátalma levet, sütöttem egy adag kenyeret és piskótát, elkészült az ebéd mára és holnapra, előkészítettem a mai vacsorának valót, megpucoltam a mai csemegémet, a 4 répát és mindent elmosogattam ;) Aztán jöhetett a jól megérdemelt ebéd, a tonhal saláta. :)

Aztán kipurcantam, aludtam másfél órát, de mint akit fejbe vertek... Mivel ébredtem? Asztmás rohammal. Középerős volt, mint az edzés alatti reggel. De rövidebb. Nem igazán foglalkozom ezzel, mert csak a tavaszi és az őszi időszakban szokott így előjönni, ezer dologra allergiás vagyok, ráadásul képes vagyok a lelki dolgaim miatt pszichoszomatikus tüneteket produkálni (holnap reggel megyek életemben először vért adni és habár igyekszem nem izgulni, azért egész nap ez jár a fejemben), úgyhogy ember legyen a talpán, aki beazonosítja, melyiket mi váltja ki...

Este 6-kor már a 3. liter folyadéknál tartottam. Máskor lecsúszik ennyi simán, de ma ugye a véradás miatt KELL inni és KELL-ből nehéz... És még este 7-kor egyáltalán nem voltam éhes, pedig még vissza volt a vacsora...

Fél 9-kor vacsoráztam.

Ma iszonyatosan belaktam. Ha minden nap ennyit kellene ennem, kidurrannék...

R: rántotta (2 tojás, 1 ek kókuszzsír)

E: tonhal saláta

V: Manpreet és egy adag egyszerű somlói

1400 kcal

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Manpreet

Amikor anno Olaszországban dolgoztam, volt egy indiai kollegám, Lakhi, teljes nevén Lakhwinder Singh.

Az ő lánya Manpreet. Az első kép jobb sarkában látszik, hogy Lakhi kiragasztotta a falra a lánya fotóját. Ebben még nincs is semmi különös. Csakhogy reggelente, amikor beértünk a munkahelyre, köszönni kellett a képnek: "Jó reggelt, Manpreet!" (Akkor még voltam olyan hüle, hogy ezt meg is tettem). Mondjuk sokszor megcsodáltam a képet, mert szerintem Manpreet gyönyörű kislány. Summa summárum: róla neveztem el ezt az ételt.

Hozzávalók: (1 adaghoz)

- 1 közepes, keményebb cukkini

- 80g csirkemell filé

- 2-3 ek cocomas (kókuszsűrítmény)

- garam masala

- csípős curry por

- só

- őrölt fekete bors

- sáfrány

- kókuszzsír a hús sütéshez

Elkészítés:

- A húst sózva, borsozva hirtelen kisütöttem.

- Közben feltettem vizet forrni, sózva.

- A cukkinit felcsíkoztam.

- A húst apró cafatkákra vágtam.

- A cukkini csíkokat 2 percre forró, lobogó vízbe tettem, majd leszűrtem.

- A húsra kerültek az indiai fűszerek, a cocomas és kevés víz, összeforraltam.

- Tányérra tettem a cukkinit, rá a husit. Kész.

Facebook oldal: Boszorkánykonyha

Megjegyzéses 13

(1. rész itt)

(2. rész itt)

(3. rész itt)

(4. rész itt)

(5. rész itt)

(6. rész itt)
(7. rész itt)
(8. rész itt)

(9. rész itt)

(10. rész itt)

(11. rész itt)

(12. rész itt)

Utáltam ezt a szót. Utáltam, hogy Dr S. nem először mondja ezt nekem. Utáltam, hogy az „állapotomra” létezik egy határozott szó, egy jelző, egy kifejezés, ami amolyan lelki betegség. Utáltam, hogy ilyen vagyok, hogy ez vagyok, utáltam magamat, utáltam, hogy negyven évem alatt erre magamtól nem jöttem rá, utáltam mindent és ez a mérhetetlen utálat csak tovább mérgezte a lelkemet.

Akkorra már mindent elolvastam a társfüggőségről, megnéztem minden létező videót a témáról, kívülről fújtam a szakszövegeket, doktorálhattam volna a dologról. Nagyon leegyszerűsítve társfüggő az, aki benne marad olyan kapcsolatban is, amiben nem érzi jól magát, és akkor sem képes kilépni belőle, ha bántják, megalázzák, megcsalják, folyamatosan verik (...). Képtelen lépni, mert csak a másikra támaszkodva képes létezni, úgy érzi, egyedül nem képes boldogulni a világban, értéktelen. És egyedül nem lehet társfüggőnek lenni, ha az egyik fél az, akkor a másik is. Dr S. nagyon ügyesen irányította a kérdéseivel a lelkemben dúló szélviharban a vitorláimat. Egyből felfogtam, de csak nagyon nehezen fogadtam el, hogy ez a kapcsolat tényleg nem arról szólt, amiről szerettük volna, hogy szóljon. Mindketten nagyon akartuk, de...

Tudtam, hogy lépnem kell, de Dr S. csak kérdezett, nem mondta meg a tutit. Jókat kérdezett, de minden egyes dologra nekem kellett megtalálnom a választ. Tudtam, hogy egyre rosszabbul vagyok. Tudtam, hogy csúszok lefelé. Tudtam, hogy nem sokáig bírom már. Csak egyet nem tudtam: hogy fogok én ebből kimászni. Nemhogy a fényt az alagút végén, magát az alagutat sem láttam. Hiszen képtelenség volt még csak elképzelnem is –mindazok ellenére, ami köztünk történt-, hogy ne tudjak róla, hogy ne tudjam: jól van-e, hogy ne halljam a hangját, ne érezzem az illatát. Az életem része volt, nagyon fontos része, hogy tudnék egyszerűen egyik pillanatról a másikra úgy tekinteni rá, mint egy ismerősre?

Egyre kétségbeesettebben, reménytelenebbül teltek a mindennapok. Az idő továbbra is kifolyt a kezeim közül, csak úgy pörögtek a napok vagy éppen végeláthatatlanul hosszúra nyúltak: fogalmam sem volt, milyen hónap van, hányadika, melyik nap.

Már nem sírtam. Régóta nem. Az elalvás kegyetlenül nehezen ment, de ha összejött, utána már sikerült néha öt órát is aludnom egy nap. De a kimerültség nem szűnt. A mindennapok otthoni és munkahelyi apró dolgai is olyan mértékben elhasználták az energiámat, hogy sokszor már ülni sem voltam képes. Nem ment az edzés, és amíg korábban voltak ezzel kapcsolatos aggodalmaim, november elején már nem érdekelt. Néha mozogtam kicsit, de ha nem, az sem számított.

Már nem féltem a szomorúságtól. Nem féltem az érzésektől. Attól féltem, hogy sosem leszek képes dönteni. Hogy benne ragadok ebben az állapotban. Attól, hogy olyan mélyre ásom el a szomorúságomat és az érzéseimet, hogy egyszer csak arra fogok eszmélni: már magam sem tudom, hova rejtettem őket. Mert nem éreztem. Se jót, se rosszat. És tudtam: aki nem érez, az már vagy halott, vagy élő halott: lélegzik, de nem él.

Előfordult, hogy láttam egy filmet, amiben meghalt valaki és elkezdtek folyni a könnyeim. Vagy néha csak úgy elpityeredtem magam. A nihil állapotból lassan, de biztosan kimozdultam: negatív irányba. És csak mentem lefelé, mindig csak lefelé. Szinte állandóan sírtam. Autóvezetés közben, alvás előtt, felébredéskor; ha valaki nem úgy szólt hozzám, ahogy éppen vártam volna; ha nem kaptam valamit a boltban, ami a listámon szerepelt… És minden egyes pszicho megbeszélés után bőgve vezettem haza.

Tudtam, az agyam leghátsó szegletében ott motoszkált a gondolat, sőt most már leginkább kiabált, hangosan sikítozott, vadul ordított: le kell zárnom a múltat. A G-ral kapcsolatosat is és azt is, ami eddig voltam. Nem megtagadni, csak elfogadni, hogy igen, ez volt, és innen továbblépni. De én nem akartam meghallani. Úgy kapaszkodtam a múltba, a hamis elképzeléseimbe, az ábrándjaimba, mint hegymászó a jégcsákányba, amikor megcsúszik a síkos hegyoldalon. Olyan erősen szorítottam a múltamat, mintha az életem függne tőle. Nem akartam lezuhanni, kerestem a lábammal a kapaszkodót, de nem találtam.

Teljesen idegennek éreztem magam. Mintha az az ember, aki eddig lettem volna, nem is ebben a testben élt volna, nem is ezzel az elmével. A pszicho üléseken továbbra is sok olyan dolgot hallottam magamról, amit eddig én is tudtam, de sok olyat is, amitől döbbent arccal csak tátottam a számat és legszívesebben felugrottam volna és azt kiabáltam volna, hogy ez nem igaz! Aztán persze nagyon gyorsan átláttam, hogy én eddig sok dologban egy teljesen másfajta szemüvegben szemléltem a saját világomat.

Kegyetlenül nehéz volt szembesülni azzal, hogy eddig imádtam ezt a szemüveget, megbíztam abban, hogy jól látok vele, hogy a valóságot látom, pontosan, kristály tisztán, aztán hirtelen virtuálisan kapok egy-két pofont, lerepül a szemüveg és ripityára törik. Szemüveg nélkül pedig, ha belenézek a tükörbe, gyakran könnytől ázott szemmel, egyszerűen fogalmam sincs, ki az a nő, aki ott áll, sírástól bevörösödött szemekkel, szétrobbanó fejjel, zavartan, szinte kilátástalanul. Szinte az egész világom kártyavárként összeomlott, nem igaz, ami eddig igaz volt (vagyis annak tűnt), nem az vagyok, akinek gondoltam magam, az élet nem úgy és nem arról szól, ahogy én azt elképzeltem.

A doktornő nagyon kedves, türelmes volt, de kegyetlenül tisztán a vesémbe látott és nagyon határozott, célzott, sokszor költői kérdéseket tett fel továbbra is, amikből egyre inkább tudtam, mit kell tennem. Sőt azt is megmondta: készüljek fel, mert ez még egy istenes állapot, amiben most vagyok. Ahogy haladunk, lesz ez ennél még sokkal fájóbb, sokkal elviselhetetlenebb is, de ebben ő majd fog tudni segíteni. Viszont az oda vezető utat nekem, egyedül kell megtennem. És -ha összeszedem a még megmaradt józan eszemet, a bátorságomat, mindazokat a jó tulajdonságaimat, amiket nagyon nehéz önmagamban felfedeznem- mivel nincs más járható út, össze tudom érinteni a piros cipellőmet, és elindulhatok a sárga úton. És eljuthatok Ózhoz, hogy aztán hazataláljak.

(...)

Freeletics (cardio) 13. hét

Max itt

Metis itt

Iris itt

Dione itt

1. hét itt

2. hét itt

3. hét itt

4. hét itt

5. hét itt

6. hét itt

7. hét itt

8. hét itt

9. hét itt

10. hét itt

11. hét itt

12. hét itt

15 hetes program itt

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Bölcs

"Légy hálás, és köszönj meg mindent, ami veled történik, tudva, hogy minden előre tett lépés afelé vezet, hogy valami nagyobbat és jobbat érj el, mint a jelenlegi helyzeted."

Brian Tracy