(2. rész itt)
(3. rész itt)
(4. rész itt)
(5. rész itt)
(9. rész itt)
(10. rész itt)
Fa voltam. Egy szomorú fűz, ami kopáran, lombtalanul, árván áll az októberi viharban. Ágaimat lengette az őszi szél, gyökereim körül a sok esőtől felázott és meglazult a talaj, egy utolsó kis föld darab tartott még meg. Habár semmit nem éreztem, tudtam, hogy támasztékot kaptam. Dr S. leszúrt a törzsem mellé egy botot és körülhurkolt minket egy madzaggal. Ez volt az utolsó esélyem.
"Tudja, egy kisgyerek gondolkodik így. Olyan mértékben szüksége van a biztonságra, a szeretetre, hogy bármit elvisel. És elhiszi, elhiteti magával, hogy ha reggel felébred, minden megváltozik, minden rendben lesz. Ezt úgy hívják: csodavárás." - mondta a doktornő.
Sok időbe telt, amire felfogtam, hogy tényleg ilyen vagyok.
Soha semmit nem tettem apu alkohol betegsége ellen, sőt fel sem fogtam, hogy segíthetnék neki. Hét év alatt sikerült feldolgoznom a halálát.
A sokadik barátom hagyott már el, mindegyik egy másik miatt (vagy az első miatt, mert legtöbbször én voltam a mellékszereplő), de minden esetben vártam, hogy majd jelentkeznek és "engem választanak". Az utolsó kapcsolatomban többször előfordult, hogy a társam másoknak udvarolt. De én becsuktam a szemem, és még akkor sem hittem el, amikor konkrét bizonyítékaim voltak. Maradt a minden nap mardosó önvád és lelkiismeret-furdalás (hogy miért nem vagyok képes dönteni, lépni), és én minden esetben elköltöztem, aztán visszamentem. Bízva abban, hogy most minden rendben lesz és végre boldogan élünk, amíg csak meg nem halunk.
Hittem benne, hogy ha leadom a súlyfeleslegemet és normálisan, esetleg jól fogok kinézni, akkor minden problémám egy csapásra megoldódik.
Hittem benne, hogy ha leadom a súlyfeleslegemet és normálisan, esetleg jól fogok kinézni, akkor minden problémám egy csapásra megoldódik.
Annyira de annyira vágytam a biztonságra, olyannyira akartam az állandó boldogságot, hogy elviseltem mindent: megcsalást, megalázást, azt, ha hülyére vettek, a hazugságokat, a fél igazságokat és hogy emiatt állandó stresszben, állandó belső félelemben és bizonytalanságban éltem. Ott tartottam magam fogva. A saját világomban. Ami tele volt csodavárással és ami közben teljesen megmérgezte a lelkemet. De ez még mindig egyszerűbb és elviselhetőbb volt, mint a gondolatok, amik évtizedek óta foglalkoztattak. Hogy nem tudom, ki vagyok, mit akarok, hogy miért nincs egy normális kapcsolatom sem, hogy miért zárkózom ilyen mértékben önmagamba, hogy miért menekülök állandóan önmagam elől a kis világomba... Egyszerűbb volt szenvedni, mint venni a fáradságot és őszintének lenni magammal.
A sorozatos pofonok az élettől márpedig mind-mind efelé tereltek. Kék-zöld voltam, de viseltem az ütéseket, mert még mindig nem fájtak annyira, mint ha szembenéztem volna magammal. Bábu voltam, marionett, de amellett, hogy hagytam, hogy rángassanak, minden idegszálammal tiltakoztam az ellen, hogy beismerjem magam előtt: a saját, kitalált, tökéletesnek kiötölt gondolataim tartották a zsinór rendszert.
Nehezen
teltek a napok Ausztriában. Az alváshiány, a stressz, a gondolataim szűnni nem
akaró harca a fejemben egyre rosszabb állapotba vittek. Az sem segített, hogy
kint senki nem tudott semmiről. Mivel még év elején elhatároztam, hogy nem
viszem ki a magánéletemet a munkahelyemre, abban a hitben voltak, hogy együtt
élek G-ral, minden szánsájn, hepi. E. napi szinten érdeklődött, kérdezett
G-ról, kettőnkről, a fejében már az esküvőnket tervezgette és erről gyakran
beszélt is nekem. Ha kérdezett, válaszoltam: mintha együtt lennénk, mintha
együtt élnénk. Mivel még mindig magam sem tudtam, van-e helye az életemben
G-nak, nem akartam még tovább bonyolítani a dolgot.
(...)
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
