A Duna-parton

Mesevilág ez. "Csak" egy folyó, "csak" víz, "csak" árnyék, és a panellakó kiszabadulhat a felforrósodott betondzsungelból.

Kis kaja, víz, törölköző- nem volt sok cuccom.

A vizet kis üvegben lefagyasztom, ez tökéletes jégakkunak is egyben. Viszek egy üveg ásványvizet, azzal mindig feltöltöm a kis jeges flakont, ha a vizet leittam a jégről. Így mindig van hideg vizem (kitart egész nap, ha 3 kis flakon jeget viszek).

Hétvége van, rengetegen voltak. Szinte egymást érték a kis hajók, ahogy leengedték őket a vízre. Így volt "műsor" is. No meg egy kutyusom egy darabig.

Körös-körül pedig csupa szépség.

Habár végig árnyékban maradtam, csak addig voltam napon, amíg hűtöttem magam a vízben (max 1 perc), mégis több helyen megkapott a nap. Legközelebb nemcsak elviszem a strandos kalapomat, hanem fel is veszem, ha a vízbe megyek.

Dagi lányból edzőtermi királylány...

"Világéletemben kerültem a tornatermeket és a valamire való testmozgást. Valahogy soha nem éreztem arra komolyabb indíttatást, hogy ahova el lehet jutni autóval, oda gyalog induljak. Főiskolás koromig maximum a bicaj jelentett közlekedési eszközt, de az sem óriási távon. 21 évesen belekerültem egy kövérségi spirálba, ami szép lassan körém tekeredett és meghatározó gyökeret eresztett mélyen alám, hogy még véletlenül se tudjak tőle szabadulni. Rengeteg évet és kispárnába száradt könnycseppet hagytam magam mögött szimplán azért, mert hatalmába kerített az evés kényszeres hobbivá fejlesztése, és a külsőm nemtörődömségből tökélyre varázsolt szépségből szörnyeteggé alakulása. Nagyon sokáig szépnek láttam magam vagy legalábbis csúnyának nem és a tükörben való saját magam megtévesztése előidézett egy olyan felvonót valamiféle képzeletbeli vízeséshez, ahonnan a zuhanás következett volna a láthatatlan mélységbe. Professzionális szintekre tudtam építeni a zabálás szeánszokat, végeláthatatlan lakomákat csapva és közben eufórikus állapotot előidézve én voltam a kövér lányok viaszbábúja, mert hollywoodi tehetséggel színészkedtem végig 11,5 fél évet. A felszín, amit a világ látott, az egy erős és vidám dagi lány vígjátéka volt, mialatt az otthon melengető bugyraiban saját szappanoperám szenvedő főhősnője voltam minden áldott, magányosan eltöltött vacsoraestemen. A könnycseppek tánca örökre nyomott hagyott a kispárnám pamutrétegeiben, és ha azok mesélni tudnának az érzéseimről, már világhírű bestseller írónő lennék. Mindnek története van, külön-külön járnák el a keringőt a libatollak között, ha elmeséltetném velük, mi minden keltette őket életre. És a könnycseppek soha nem fogytak el. Szerelmek jöttek és mentek, sikerek és kudarcok voltak ihletőik, a szégyen és a tehetetlenség miatt kellett életem részesei legyenek minden áldott napnyugta után. Hiába mostam ki a kispárnát és terítettem a napsugarai alá, az emlékeket eltüntetni és a megélt fájdalmakat elfelejteni nem lehet. Kövérségem minden egyes másodperce beleégett a tollak puhaságába, és míg élek érezni fogják, hogy mennyire akartam én egyszerűen csak boldog lenni. Kövéren nem tudtam meglelni a valós örömöket, mert önmagam utálata lehetetlenné tette, hogy bárki szívének ritmusa párjára leljen a lelkem börtönviselt fogságában. Saját magam rabja voltam és csak egy kulcsot adtam át a lakathoz, azt is az ételnek.

Dagi lányként minden valamirevaló örömforrást hanyagoltam, elzártam magam az élettől. Egy valaminek hódoltam csupán: énekeltem. Minden érzést, minden fájdalmat, minden ábrándot kiénekeltem a négy fal között, így keveredtem a zene rajongójaként egy tehetségkutató élő felvételére, ahol nézőként szemléltem vágyálmaimat megvalósító szereplőit a műsornak. Ott ültem, szemembe vakított több reflektor és én azt éreztem, hogy a vakító fény melege arra sarkall, hogy lássam az életet magam körül és másszak ki a bezárt világomból. Milliók szeme láttára énekeltek a tehetségek a színpadon és ámulattal bámultam arra, hogy álmaik épp valóra válnak, míg én hagyom magam teljesen tönkre tenni. Nekem is vannak álmaim, én is több millió ember előtt szeretnék egyszer valami nagyot alkotni, ami értelmet ad annak, hogy megszülettem.

Szembenéztem tehát a tükörben látható torz testtel és az akkor még cseppet sem kimagasló önbizalommal úgy döntöttem, hogy egy utolsó esélyt adok magamnak. Megérdemlem, hogy tiszteljem saját magam ábrándjait és ezért csak én tehetek meg lépéseket. Tűszúrásnyi szisszenésekkel éltem meg a legelső elhatározást, hogy edzeni kezdek, és kövér lányként belepréselem magam a fitneszterem dübörgő lüktetésébe. Számítottam rá, hogy oly annyira idegen és rémisztő lesz számomra magamat belelátni a szép testek és izzadó akaratok közé, hogy menekülni támad majd kedvem, hiszen az étel mindig hazavár. Egy vas játszótér volt számomra, ahol ügyetlenkedve építettem az én kis álmodozó testképemet a tükörben. Piszok nehéz volt a legkisebb súlyt is olyan szabályosan és hatékonyan elmozdítani, hogy azt ne nevessék ki mások – gondoltam. Minden egyes mozdulat megterhelő volt, miközben meg kellett küzdenem a leginkább félelmet keltő és ijesztő fájdalommal, hogy mások is szembesülnek a dagi testemmel és a bennük felötlő kérdéssel, hogyan jutottam el idáig. Hogyan történt az, hogy egy hattyúból rút kiskacsa lettem, s melegágyam volt az ételfutár cégek összes szórólapja? Hogyan tudtam megállás nélkül váltogatni a sós és édes ízek egymás utáni kóstolgatását? Hogyan hagytam ennyi éven át eluralkodni magamon a kövérségi depressziót? Olyan ez visszagondolva, mintha a kedvenc filmem reklámszünetében elkapcsoltam volna egy másik csatornára és csak a film végén vettem volna észre, hogy lemaradtam az egészről. Pont így nem látom értelmét az utóbbi 11,5 évemnek, mert a kedvenc sorozataimon, az ételek okozta jóllakottságon és az általam megálmodott utazásaimon túl valós örömforrások nem értek. Beültem egy mozifilmre, végignéztem a kálváriámat tétlenül és közben végig zabáltam életem értelmetlen időszakát. Az étel házastársa voltam, szerelmünknek viszont sosem született gyümölcse, hiszen ebben a kapcsolatban mindvégig megalkuvó voltam.

Még ma is a szőnyegen rugdosom a puzzle darabkákat, hogy kirakjam végre életem küldetésének valós képét, ami a dobozon rajta van, de ez kemény munka nélkül soha nem fog összeállni egy kerek egésszé. Ehhez minden egyes kis alkotóelemet nekem kell megérteni, meglátni és a helyére tenni. Most evés helyett életem puzzle tábláját építgetem, ahogyan a testem izmait is. Dagi lányként léptem be az izomműködés fogaskerekű forgatagába és elkapott a lendület. Ma megtörtént az, ami 12 éve soha, nem volt rajtam hosszú ujjú ruha. Ujjatlan felsőben léptem a fitneszterem előterébe, nem frusztrálva magam azon, hogy karjaim feszessé igazítására majd orvos is kell egyszer. Nem szégyelltem a változó testemet. Ismerem az összes gép mechanikai működését, a súlyzók rám gyakorolt hatását, a tűrőképességemet, a kedvelt és kevésbé kellemes gyakorlatok helyes végrehajtási műveleteit. Ezzel a tudattal álltam fel ma az utolsó gyakorlat után, majd fáradtságomtól előrehajolva egy izzadságcsepp hullott a cipőmre. Beleremegtem. A könnyek csorogtak így fél éve az arcomon, fájdalmasan. A kövérség okozta könnycseppek immár nem szereplői a történetemnek, új fejezettel csak a fizikai megterhelés verejtéke tükröződhet az ablakon át beszűrődő napfényben a homlokomon. Minden mély levegővétel, ami segít újra normális tartományba terelni a pulzusomat azért emeli a mellkasomat, mert kövérségem szappanoperája immár kihirdeti a „THE END” végcímet. Elénekelem saját színpadomon azt a dalt, aminek kottája végre nem sír, hanem kacag önfeledten. Ma ugyanis felhívtak a fitnesz iskolából és elfogadták a jelentkezésemet az általam választott, egymást követő képzésekre. Ez a telefonhívás volt az utóbbi 12 évem legjelentősebb „énpillanata”, mert az egykori dagi lány olyan álomszekérre ült fel, ami nehezített macskaköves úton robog a cél felé, de torka szakadtából énekel közben. 37 kilót fogytam eddig. Én leszek a legsúlyosabb tanuló és sokkal többet kell fejlődnöm a többiekhez képest.

De én most színesre festem életem eddigi szürke kifestőkönyvének lapjait. Én, a dagi lány."

Forrás: Duci Dívány - Dia fogyireform naplója

Péntek: hőség, kifogások, beszélgetés önmagammal

Nagyon sok idő telt el addig, amíg nem a napi hússzori mérlegre pattanás határozta meg az életemet.

Nagyon sok idő telt el, amíg az üzletben a normál méretű ruhák közül válogathattam.

Nagyon sok idő volt, amire azt mondtam a tükörképemnek: ez az, csajszi, jól nézel ki.

Mert most már ezt mondom: ez így oké, átlagos alakod van. 

Van ott azért egy "csak". Jó ez így, csak plötyi vagyok. Nem is kicsit. (A mai képeken a fenti montázson a helyzet jobb, mint élőben, ezek valahogy jól sikerült képek, még ennél is plötyibb vagyok.) Ez most nem arról szól, hogy nekem semmi nem jó. Örülök, hogy idáig is eljutottam, bikiniben járok strandra, lecarom, ki mit gondol rólam. Egyszerűen szeretnék tónusosabb lenni. És ahogy magamat ismerem, előbb-utóbb ezt is megcsinálom.

Ehhez szerintem jó út, hogy -lassan két hónapja- elkezdtem edzőterembe járni.

És ehhez kellene, hogy normálisan egyek. Na ez az, ami ebben az iszonytató hőségben nem megy. Csak döntöm magamba a vizet, főzni képtelenség, nem szeretném az így is 29.5 fokos lakást még jobban felfűteni. A hőség miatt egész délelőtt küzdök a hányingerrel, szóval nem egyszerű, gyakorlatilag egy-két "étkezés" van egy nap, az se olyan, amilyennek lennie kellene. Ma reggeli nem volt, ebéd keto kávé, marék mogyoró, vacsora a képen: vajas-paprikás kenyér, keto kávé, paradicsom. 

Az edzés ma is rendre megvolt.

Aztán Dunaszekcső. A víz frenetikusan hűsítő, hideg. Áztatni magad, amíg már fázol és aztán vagy fél óráig vacogni a parton: felbecsülhetetlen!

Este folyt. köv. ...................................................................................................

Igen, folyt. köv. Mert hogy amikor korábban feltettem az utolsó dunás képet, visszaolvastam az eddig írtakat, és egy hang megszólalt a fejemben. És "beszédbe elegyedett velem":

- Ugye nem gondolod komolyan?

- Mit?

- Ahogy gondolkodsz.

- Tessék?

- Te hallod magad? Azt mondod: nem akarsz plötyi lenni. És közben csak nyavajogsz.

- Mi van?!

- Jaj, most meleg van, jaj, most fáradt vagyok, jaj, hát ilyen hőségben főzni... Csinálod az edzéseket és mégis mit vársz? Nulla kajával majd tónusosabb leszel? Megértem én, hogy nincs kedved, meg szenvedsz, de nem látod, hogy éhezteted magad? Az edzés oké, jól csinálod, de te is tudod, hogy kell mellé a kaja. Még ha nem is tökéletesen, de enni kell! Szóval hagyd abba a rinyálást és gyerünk, tegyél is a célodért!

Bakker, igaza(m) van. Úgyhogy felskicceltem a következő két napra az étrendet, becsuktam a konyhaajtót, maximumra állítottam a páraelszívót, kitártam a konyhaablakot és a két nap főzős részét letudtam.

Holnapra sült darált hús, zöldségpüré, tonhal ebédre; vasárnapra sült darált hús, brokkoli (és megy majd hozzá tonhal). A reggelik és vacsorák a hűtőből kivehetők/gyorsan elkészíthetők. Sőt, ha bárhova megyek, minden magammal vihető. (Jégakkuk a fagyasztóban.)

Nem haltam bele, valahogy mégsem sültem meg, a konyhában jó meleg lett, de majd kihűl, érdemben ez ilyen hőségben már nem oszt, nem szoroz. 

Na akkor MOST vállveregetés. 😊

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Mai edzés: hát-tricepsz

28.5 fok a lakásban, kint ezer. Nekem már a 25 fok sok, ebben a kánikulában szó szerint rosszul vagyok. Fizikailag. A legrosszabb valamiért a délelőtt. Rosszullét ájulásig, iszonyatos hányinger, szédülés... Délután se vagyok jól, de ezek a tünetek akkorra jelentősen mérséklődnek, egy részük meg is szűnik.

Reggel fél nyolc. Már edzés tervezve. Edzőterem. Persze, hogy megyek, de várni kell, egyelőre ülve elájulok. Felcopfozom a hajam, kinyitom a wc-ajtót: ha hánynom kell, szabad legyen az út. Jövök-megyek, leülök. Letusolok. Hagyom, hogy folyjon rólam a víz. Iszok. Aztán nagyon lassan alábbhagy a hányinger, érzem, hogy hamarosan elmúlik ez a hőgutás, délelőtti rosszullét. 10-kor egész jól vagyok. Összepakolom az edzőcuccomat és jöhet a terem.

Habár ott van klíma, szenvedek a melegtől. De koncentrálok a gyakorlatokra, így néha elfelejtem, mennyire melegem van.

Kezdő vagyok a teremben, ma is éreztem a csigás lehúzásnál, hogy valamit máshogy kéne. De nem jöttem rá, mit és hogyan. Aztán kellett egy súlyzó, egy srác épp az állvány előtt gyakorlatozott, megvártam, amíg végez, csak utána mentem oda.

Ment a gyakorlatom, amikor a srác odajött. Nem részletezem: megkérdezte, javasolhat-e, megmutatta, hogy tudom hatékonyabban végezni a gyakorlatot, és elmondta: figyelte a csigás lehúzásomat is, javasolt egy icicpici mozdulat változtatást és lám: a gyakorlat a helyén volt. Amikor nyújtottam, beszélgettünk még. Megköszöntem a segítséget (tényleg nagyon hálás vagyok), sőt megkértem, hogy ha megint egyszerre leszünk a teremben, és van kedve/ideje/energiája, jöjjön csak és javítson, segítsen.

Edzés itt.

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Motiváció

"3 év és egy kicsi... 

160kg + és most a Spartan Race Andorrai Európa Bajnokságra készülök. Hogyan lehetséges ez? Csak egy elhatározás kell és némi kitartás! Nincsenek csoda szerek csak bele fektetett munka! Ez és az életmód váltással össze kapcsolt normális táplálkozás!"

Forrás: Rekordfogyás Kőkeményen, Spartan Race és Crossfit

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Szerda, csütörtök

Ez a reggeli mesélt. Ekkor már napok óta hőség volt. A következő képen lévő ebédet a lehető leggyorsabban készítettem el, hogy minél kevesebb ideig fűtsön a főzőlap.

Igazán azt sem tudom, milyen nap van, mikor írtam utoljára. Nehezen viselem a meleget. Nagyon nehezen. 

Nem eszem rendesen, mert legtöbbször nincs étvágyam. Az edzéseket eddig rendre megcsináltam, nem tudom, meddig megy még.

Ma csaló nap volt. És ebédre spagettit ettem. Mert ezer éve nem ettem és nagyon vágytam rá. Finom is volt. (A következményeit bevállaltam és viselem...)

Délután strand. Víz. Egy pici elviselhetőség a hőségben.

Tegnap volt az első éjjel, hogy nem tudtam aludni. A hőség miatt. Hajnalban még fent voltam. És akkor társam is akadt: egy szúnyog. Elég durván csemegézett, én meg mivel nem aludtam, kivártam a kedvező alkalmat és lecsaptam.

Nyári gyerek vagyok, de a nyári meleget nem nekem találták ki. Ezt a hőséget meg pláne nem. Alapból nehezen viselem, de alvás nélkül... Nem tudom, mások hogy vannak vele, egyelőre elképzelni sem tudom, mi lesz velem még két hétig ilyen fokú kánikulában. A lakás most 28.5 fokos, kint talán 27 fok van. Naponta legalább 1 fokkal melegebb van itt bent, és a panel csak úgy ontja már most a forróságot magából. Biztosan nem vagyok egyedül ezzel a helyzettel. Nem akarok kétségbeesni, mert annak nincs értelme, csak nem látom az alagút végét. Holnap is igyekszem víz közelébe menni, csak ezt ugye folyamatosan nem lehet benzinnel, belépővel bírni, és ha ki is bekkelem a nappalt, ott az éjszaka... Na nem ragozom, semmi értelme. Mindenkinek, aki szenved ettől az időtől, kitartást és klímás hálószobát kívánok.

Zabálsz, vagy tudatosan táplálkozol?

"Hogy lehet elindulni azon az úton, amikor napi szinten össze-vissza zabálsz? Amikor észre sem veszed, hogy tömöd befelé a péksüteményeket, iszod a kólát és eszed a sok szemét kaját? Nem csak a minőség, hanem a mennyiség sem mindegy. Az irányt mi választjuk.

Még mindig nagyon jól emlékszem, amikor egy ültő helyemben lelkiismeret furdalás nélkül felfaltam egy tábla csokit, megettem fél tepsi süteményt, betoltam egy egész pizzát. Majd pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy mi történt a testemmel. Mitől lettem bálna, miért érzem rosszul magam a bőrömben, miért nem találok magamra olyan ruhát, mint az a csaj, akin baromi jól mutat a feszes farmer.

Sose felejtem el... Szülés után, mikor már ciki volt a terhesnadrágot hordani bementem az egyik üzletbe. Gondoltam veszek egy jó kis farmert. A boltban szépen méret szerint sorba rendezve a csini nadrágok. Mit sem sejtettem a szülés utáni méretemről. Látja az eladó, hogy bajban vagyok.

Rám néz, és a szemével méretet vett. Majd megmutatta a duci modelleket. A csinos, csillogó nadrágoktól átkerültem a "dagadt vagy, ez neked pont jó lesz" ruhákhoz. Kénytelen voltam innen választani egy semmitmondó darabot. Mondjuk igaz, hogy a csilli-villi is szarul állt volna - persze, ha lett volna a méretemben.

Amikor végleg betelt a pohár, amikor már eléggé gyűlöltem a testem ahhoz, hogy változtassak, elindultam egy másik úton. Azon az úton, amikor a kísértésnek is ellen tudtam állni a diéta 3. vagy 4. napján. Pedig ilyenkor nagyon könnyű megbukni. "Csak egy fagyi, csoki, chips, egy pohár kóla." Majd délután még egy kis nutellás palacsinta, mert hát akkor tartsunk bűnöző napot, ha már elbuktam délelőtt. Ott akkor, amikor nemet mondtam a fagyinak tudtam, hogy ez a jó irány.

Nem volt kérdés, hogy betartom a diétát. Azt eszek, ami elő van írva. A család eheti a pizzát én nem fogok enni belőle. Eszem a brokkolit csirkemellel. Sokkal egészségesebb. És tényleg így gondoltam. Egy percig sem éreztem kényszernek, annál inkább tudtam, hogy ez jó nekem. Mindennap főztem. Rizs, brokkoli, saláta csirke- vagy pulykamell, néha tonhal. 

Reggelire tojás vagy natúr joghurt, túró vagy csirkemellsonka abonett kenyérrel, puffasztott rizzsel vagy zabpehellyel.

A reggeli és az ebéd között általában egy gyümölcs vagy egy pohár joghurt volt. Este pedig hasonlóan ettem, mint az ebéd, csak kevesebb szénhidráttal.

És láss csodát működött... 3 hónap alatt ment le 15 kg. Viszont a diéta mellett kellett a mozgás is, hogy igazán beinduljon a fogyás.

Majd 3 hónap után megállt a súlyom, pedig még volt kb 10 kg felesleg rajtam. Bújtam a netet, mert akitől a diétát kaptam, már nem ért rá velem foglalkozni. Egy darabig ígérte, hogy segít, de más elfoglaltsága akadt. Nem estem kétségbe, elszánt voltam. A fejemben megvolt, hogy mit szeretnék elérni és ez hajtott. Találtam újabb motivációt, kicsit alakítottam a kaján és folytattam tovább. Néhány hónap alatt lement az a tíz kiló.

Körülbelül 3 hétre van szüksége a szervezetnek, hogy átálljon, és Te magad is megszokj egy más életformát. Közben leszel majd fáradt, nyűgös és leszel éhes is. De, ha nem adod fel és benned van a "csakazértismegcsinálom", akkor menni fog.

Jelenpillanatban is odafigyelek mit és mennyit eszem, de ez nem azt jelenti, hogy az év minden napján tartom. Van, amikor hosszabbra engedem a gyeplőt, de most már ismerem a korlátaimat és abban biztos vagyok, hogy nem kell többet a molett divat legújabb kollekciója között ruhát keresnem."

forrás

További motivációk:

Dia itt

BBG itt

Izabella itt

Suzzy itt

Saci itt

Barbara itt

Hús-vér motiváció 52., G. itt

Hús-vér motiváció 51, R. itt

Hús-vér motiváció 50, Ábrahám Pál itt

Hús-vér motiváció 49, Jose itt

Hús-vér motiváció 48 itt

Eddigi Hús-vér motivációk itt

Keto motiváció:

LCHF: Susan itt

LCHF: Kat itt

LCHF: Amanda itt

LCHF: Fatima itt

LCHF: Frida itt

LCHF: Lindha itt

LCHF: Lisa itt

LCHF: Christine Cronau itt

LCHF story: Maria Emmerich itt

LCHF sztori: Rheanna itt

Derek sztorija itt

Telaine története itt

Tony története itt

LCHF story: Zuzka itt

Egy házaspár története itt

Csak a cukor elhagyásával mennyi változás! itt

Egy idősebb házaspár története itt

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Mai edzés: terem/mell-bicepsz

Az igazi edzés akkor kezdődik, amikor megállnál.

Ezt ma többször is átéltem, de nem álltam meg, megcsináltam.

- bemelegítés

4x15

- fekvenyomás

- 30 fokos egykezes nyomás

- tárogatás

- bicepsz állva Scott-rúddal

- bicepsz ülve Scott-rúddal

- egykezes bicepsz hajlítás

+ 6km (nagy része intervall)

- nyújtás

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Mesélő reggeli

Reggeli: két vajas-paprikás kenyér, keto kávé, némi szeder. Évek óta, majdnem minden nap. Aki olvassa a blogomat, akivel már reggeliztem együtt, megkérdezte már: ez nem unalmas? Imádom ezt az ételt, el tudnék rajta élni, meg tudnám enni reggeli után ebédre és vacsorára is. Ránézésre ez egy egyszerű étel, a kép és a reggeli mögött azonban hatalmas, pozitív érzelem-labdacs mosolyog.

Mert...

Ebben a képben benne van a fél életem. Megmutatja, milyen szerencsés vagyok. Ott vannak a keresztszüleim, akiktől a kávét kaptam névnapomra. S., az egyik volt munkaadóm, akitől a bögrém van, a kedvenc keto kávés bögrém. Nagy, szép, pontosan annyi kávé fér bele, amennyire szükségem van a reggelihez. M., aki kölcsönadta a kávéfőzőjét, mert ő nem használja, nekem meg nincs. Nem mai gép, de isteni kávét főz. Rajta van a munkám, amiből meg tudtam vásárolni az alapanyagokat a sütéshez. A húgom, akitől a tányérokat kaptam. K. néni, aki megengedte, hogy lelegeljem a kertjéből a szedret és hozzak is magamnak. A., az ő kertjéből való a paprika. Ott van a képen L., aki anno nem is szándékozta kiadni a lakását, de beszéltünk, és mégis itt lakhatom már -majdnem napra pontosan- három éve. Így van fedél a fejem felett, víz, áram egy szép, tágas lakásban. Rajta van E. is, akinél évekig dolgoztam Knittelfeldben. Hiszen akkor vettem a telefonomat, amivel a fotó készült. Megmutatja, hogy attól függetlenül, hogy nem tudom megemészteni a lisztes és tejes dolgokat, rengeteg ételt fogyaszthatok. Érzem az ízeket. Az illatokat. Habár szemüveggel, de látok, látom a színeket. Kreatív lehetek: recepteket fejleszthetek. Süthetek, főzhetek. Egészséges vagyok, tehát ehetek dolgokat, amiket szeretek. Tornázhatok, futhatok, edzhetek. A napfényre mosolyognak vissza a szedrek a tányérkában, tehát -még ha kegyetlenül meleg van is- süt a nap. Nyár van, és spóroltam annyit, hogy megengedhetem magamnak, hogy itthon maradok augusztusban. Ez a kép mesél. Arról, hogy milyen szerencsés vagyok. És arról is, hogy mindezért határtalanul hálás vagyok másoknak, magamnak, a világmindenségnek. 

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha