Tudtam, hogy lépnem kell, de Dr S. csak kérdezett, nem mondta meg a tutit. Jókat kérdezett, de minden egyes dologra nekem kellett megtalálnom a választ. Tudtam, hogy egyre rosszabbul vagyok. Tudtam, hogy csúszok lefelé. Tudtam, hogy nem sokáig bírom már. Csak egyet nem tudtam: hogy fogok én ebből kimászni. Nemhogy a fényt az alagút
végén, magát az alagutat sem láttam. Hiszen képtelenség volt még csak
elképzelnem is –mindazok ellenére, ami köztünk történt-, hogy ne tudjak róla,
hogy ne tudjam: jól van-e, hogy ne halljam a hangját, ne érezzem az illatát. Az
életem része volt, nagyon fontos része, hogy tudnék egyszerűen egyik
pillanatról a másikra úgy tekinteni rá, mint egy ismerősre?
Egyre
kétségbeesettebben, reménytelenebbül teltek a mindennapok. Az idő továbbra is
kifolyt a kezeim közül, csak úgy pörögtek a napok vagy éppen végeláthatatlanul hosszúra nyúltak: fogalmam sem
volt, milyen hónap van, hányadika, melyik nap.
Már nem
sírtam. Régóta nem. Az elalvás kegyetlenül nehezen ment, de ha összejött, utána
már sikerült néha öt órát is aludnom egy nap. De a kimerültség nem szűnt. A
mindennapok otthoni és munkahelyi apró dolgai is olyan mértékben elhasználták
az energiámat, hogy sokszor már ülni sem voltam képes. Nem ment az edzés, és
amíg korábban voltak ezzel kapcsolatos aggodalmaim, november elején már nem
érdekelt. Néha mozogtam kicsit, de ha nem, az sem számított.
Már nem
féltem a szomorúságtól. Nem féltem az érzésektől. Attól féltem, hogy sosem
leszek képes dönteni. Hogy benne ragadok ebben az állapotban. Attól, hogy olyan
mélyre ásom el a szomorúságomat és az érzéseimet, hogy egyszer csak arra fogok
eszmélni: már magam sem tudom, hova rejtettem őket. Mert nem éreztem. Se jót,
se rosszat. És tudtam: aki nem érez, az már vagy halott, vagy élő halott:
lélegzik, de nem él.
Előfordult,
hogy láttam egy filmet, amiben meghalt valaki és elkezdtek folyni a könnyeim.
Vagy néha csak úgy elpityeredtem magam. A nihil állapotból lassan, de biztosan
kimozdultam: negatív irányba. És csak mentem lefelé, mindig csak lefelé. Szinte
állandóan sírtam. Autóvezetés közben, alvás előtt, felébredéskor; ha valaki nem
úgy szólt hozzám, ahogy éppen vártam volna; ha nem kaptam valamit a boltban,
ami a listámon szerepelt… És minden egyes pszicho megbeszélés után bőgve
vezettem haza.
Tudtam, az
agyam leghátsó szegletében ott motoszkált a gondolat, sőt most már leginkább
kiabált, hangosan sikítozott, vadul ordított: le kell zárnom a múltat. A G-ral
kapcsolatosat is és azt is, ami eddig voltam. Nem megtagadni, csak elfogadni,
hogy igen, ez volt, és innen továbblépni. De én nem akartam meghallani. Úgy
kapaszkodtam a múltba, a hamis elképzeléseimbe, az ábrándjaimba, mint hegymászó
a jégcsákányba, amikor megcsúszik a síkos hegyoldalon. Olyan erősen szorítottam
a múltamat, mintha az életem függne tőle. Nem akartam lezuhanni, kerestem a
lábammal a kapaszkodót, de nem találtam.
Teljesen idegennek éreztem magam. Mintha
az az ember, aki eddig lettem volna, nem is ebben a testben élt volna, nem is
ezzel az elmével. A pszicho üléseken továbbra is sok olyan dolgot hallottam
magamról, amit eddig én is tudtam, de sok olyat is, amitől döbbent arccal csak
tátottam a számat és legszívesebben felugrottam volna és azt kiabáltam volna,
hogy ez nem igaz! Aztán persze nagyon gyorsan átláttam, hogy én eddig sok
dologban egy teljesen másfajta szemüvegben szemléltem a saját világomat.
Kegyetlenül nehéz volt szembesülni azzal,
hogy eddig imádtam ezt a szemüveget, megbíztam abban, hogy jól látok vele, hogy
a valóságot látom, pontosan, kristály tisztán, aztán hirtelen virtuálisan kapok
egy-két pofont, lerepül a szemüveg és ripityára törik. Szemüveg nélkül pedig,
ha belenézek a tükörbe, gyakran könnytől ázott szemmel, egyszerűen fogalmam
sincs, ki az a nő, aki ott áll, sírástól bevörösödött szemekkel, szétrobbanó
fejjel, zavartan, szinte kilátástalanul. Szinte az egész világom kártyavárként
összeomlott, nem igaz, ami eddig igaz volt (vagyis annak tűnt), nem az vagyok,
akinek gondoltam magam, az élet nem úgy és nem arról szól, ahogy én azt
elképzeltem.
A doktornő nagyon kedves, türelmes volt,
de kegyetlenül tisztán a vesémbe látott és nagyon határozott, célzott, sokszor
költői kérdéseket tett fel továbbra is, amikből egyre inkább tudtam, mit kell tennem. Sőt
azt is megmondta: készüljek fel, mert ez még egy istenes állapot, amiben most
vagyok. Ahogy haladunk, lesz ez ennél még sokkal fájóbb, sokkal
elviselhetetlenebb is, de ebben ő majd fog tudni segíteni. Viszont az oda
vezető utat nekem, egyedül kell megtennem. És -ha összeszedem a még megmaradt
józan eszemet, a bátorságomat, mindazokat a jó tulajdonságaimat, amiket nagyon
nehéz önmagamban felfedeznem- mivel nincs más járható út, össze tudom érinteni
a piros cipellőmet, és elindulhatok a sárga úton. És eljuthatok Ózhoz, hogy aztán hazataláljak.
Edzés reggel: 
R: 2 sonkás-káposztás muffin, kávé
E:
V: kolbász, főtt tojás, saláta, somlói
.jpg)
.jpg)
.jpg)
