Karácsony és másnapja

Az első karácsony nélkülük. Anyut 11, mamit 7 hónapja láttuk utoljára. Mindig ők tartották a családi karácsonyt. Idén én vállaltam. 

Vettem egy terítőt textil szalvétával, felpróbáltam az asztalra, de nem adta vissza azt az érzést, amit szerettem volna. Mivel középen már egy ideje a horgolt terítő volt, elővettem négy kis szintén horgolt terítőcskét, amik Hőgyészen mami vitrinjében voltak mindig, az asztalra próbáltam. Ez az! Pontosan ezt az érzést kerestem.

A többi adta magát. A poharakat anyutól hoztam át tavasszal, használom is, hétköznapokon is néha.

Két éve ugyanez volt anyu egyetlen mohácsi karácsonyi nagy asztalán.

Az arany szélű készlet egyértelmű volt, minden családi ünnepen ebből ettünk.

Az evőeszközök sokáig ott voltak anyu szekrényében. De egyik garázsvásárlónak sem nyerte el a tetszését. Emlékszem: már szinte mindent elvittek, ezek ott lapultak egy elég zacskóban. Kikészítettem a konyhaasztalra, hogy még gondolkodom, hazahozzam-e. Végül hoztam. Pár napja felpolíroztam őket, csillogva várták az ünnepet.

A gyertyatartó ezer éves. Ha jól emlékszem, még mamiék présházából való.

A menün nem sokat agyaltam. És mindenkinek be is jött.

Este...

... egy kis dídzséskedés ...

... majd egy mini Mini.

Reggeli után a húgomék hazautaztak.

(Minden fotót a húgom készített, a kollázsokat is.)

Nagyon hálás vagyok ezért a két napért, hogy a húgomék eljöttek, és ha csak négyen is, de együtt lehettünk.

...

"Ott vagy otthon, ahol hazavárnak. Ahol a csendnek értelme van, az illatnak íze, a szívnek néma aggodalma. Ott vagy otthon, ahol önmagadhoz térsz haza, ahol nincs elvárás, helyette szeretet van. Azért, mert vagy."

 Todorovits Rea 

Szenteste

"A karácsony a születés ünnepe. Valaminek vége van, és valami most jön létre. Bárhol. Akár egy istállóban is. Állatok között, segítség nélkül, egy gyűlölettel teli, gonosz és sötét világban, ahol a kis Jézus született. Mindegy. Csak szüless meg. Szüld meg magad. Lobbantsd lángra a szívedet, s hagyd, hogy ez a lángocska eloszlassa az egész elmúlt éved sötétségét! S ha ez a kis gyerekláng megerősödik benned, menj a hozzátartozóidhoz. Vidd el nekik a békédet, az új arcodat, és azt a meggyőződésedet, hogy az életünk díszlete nem egy szoba, hanem az egész világmindenség. A legszebb ajándék: egy mosoly. Egy ölelés. Vagy még az sem - csak egy gondolat: "Szeretlek"." 

Müller Péter

Karácsonyra készülődve

Ez lesz az első karácsony, amikor itt lent kettővel kevesebb, az ég(b)en pedig kettővel több angyalka létezik. Idén már nincs velünk anyu és mami. Az a két személy, aki minden hagyományt ismert és tartott, akik teret és helyet adtak a családi rendezvényeknek, így a karácsony megünneplésének is. Eddig senkinek nem kellett rajtuk kívül "Nagy Asztalt" szervezni, egyértelmű volt, hogy Hőgyészre megyünk, hogy mami házában lesz az ünnep. Akár hatan is ott tudtunk aludni "vendégként", volt elég hely, ágy, ágynemű, paplan, párna. De legfőképp szeretet. Határtalan, végtelen szeretet. Idén én vállaltam a "Nagy Asztalt". Nem vagyok anyu. Nem tudom és nem is akarom helyettesíteni, utánozni. Hiszen ő ilyenkorra már 10 félét sütött...

... ezerfélét főzött ...

... nálunk nincs vacsora-tányér...

... nincs az a szuper veranda, ahol lehetett jókat beszélgetni, forralt borozni...

... ennyi kabát még sosem lógott nálunk a fogason, mint Hőgyészen szokott...

Csak egyszer rendeltük az ételt: abban az évben, amikor anyut emlőtumor miatt műtötték. De akkor is együtt voltunk.

Anyu mindig rengeteget és nagyon finomakat sütött. Tudom, már írtam ma. :)

Én idén csak egy zserbót sütöttem, a többi sütit a Fogadj el alapítványtól vettük Szajkon.

2022-ben anyu először és utoljára tartott Mohácson karácsonyt. Ekkor hatan voltunk: húgom, párja, Pet, M., anyu és én. 

Anyu rizibizije utánozhatatlan.

Ez a két sütitartó nálam van. A poharak is. És az aranyszélű tányérok fele is (a másik fele a húgomnál).

Szóval nem tudom és nem is akarom úgy csinálni a "Nagy Asztalt", ahogy mami és anyu szokta. Hiszen ők már nincsenek, és én nem vagyok ők. De nekem is nagyon fontos, hogy aki csak tud, jöjjön, együtt legyünk, együnk egy jót, beszélgessünk, emlékezzünk, együtt sírjunk-nevessünk. Mert biztosan tudom, anyu is, mami is és minden túloldali szerettünk azt szeretné, ha elfogadnánk, ha boldogulnánk, ha tudnánk a jelenben élni, ha öröm lengené körül a mindennapjainkat. Idén anyu és mami már a szivárványon túl fogja egymás kezét. 🖤

Szombat

Nagyon kemény két hét volt. 12 napot húztam le egyfolytában, ebből az utolsó két napon este 9-fél 10-ig. Kegyetlen fárasztó volt a három és fél hónap suliidő is, tegnap estére teljesen kipurcantam. Így mára nem állítottam be ébresztőt, délelőtt fél 11-ig aludtam (voltam fent többször mosdóban, inni). Reggeli, majd újabb punnyadás 4-ig. Így a blogba is csak felteszem most este a heti, még nem posztolt képeket, aztán megyek pihenni.

Kis tanítványomnak megküldték a rajzverseny nyereményét.

Csütörtökön már nagyon kínlódósan mentem vissza este fél 6-ra a műsorra.

A műsor után a tanáriban ajándékoztuk meg egymást (kollégák, húztunk egy nevet előtte jóval, úgy), én gyümölcsbort kaptam, meg is kóstoltam és nagyon finom.

Pénteken este műsor a másik suliban.

Előtte tantestületi ebéd Szederkényben.

Kismillió a dolog itthon, nagyon hosszú a lista, de a mai napot ugye kivettem itthon is szabinak. Meglátom, mikor ébredek holnap, majd annak függvényében összerakom a napot.

 

Szerda, zserbó, egyebek

Igyekszem a pozitívumokra, az életre koncentrálni.

Reggel, amikor mentem a kolléganőmért munkába menet, mesés volt az utcájuk elejéről a napfelkelte. Rég tettem ilyet: megálltam és fotóztam. (Nem törekedtem a tökéletesre: nem szálltam ki.)

Aztán a tanáriból is lekaptam.

Ma rengeteg apró cukiságot kaptam a gyerekektől, melengeti az agyamat, mert a szívemmel még mindig nem tudom érezni...

Ma csak 5 órám volt (szor 2, mert összevontak, szupi karácsonyi dolgokat vittem B-on németre és Sz-on magyarra is, élvezték a gyerekek, én meg örültem, hogy jól érzik magukat és észre sem veszik, hogy játék címszóval olvasnak, tanulnak), időben jöhettem volna haza, de mégis megvolt bent a 7.5 óra (műsorpróba). Sebaj, mindig azt mondom: 8 óra a munkaidő, ami abba belefér, azt csinálom zokszó nélkül.

Kellett volna a városba mennem, de annyira az volt a fejemben, hogy "garázs" és "zserbó", hogy egyből a garázsba álltam be, aztán haza, és neki is álltam a sütésnek.

M-val a minap a MOLnál megkóstoltuk a zserbó kapucsínót. És meg kell mondjam: én a MOLnál ilyen finom kávét még nem ittam. Egy mini zserbó csoki is járt hozzá, az is nagyon ízletes volt. Mondom én, aki nem szereti a zserbót. Ekkor határoztam el: sütök egy zserbót. Megvan mami szakácskönyve, amit anyu is használt hosszú évekig, megnéztem már múlt héten a receptet. M-val felesben megvásároltuk a hozzávalókat, kértem pár tanácsot gyakorlott zserbó-sütőktől, de mindig olyan fáradt voltam munka után, hogy képtelen voltam nekiállni. Ma viszont nekirugaszkodtam. Nehezen ment. Azt a porcukrot, lisztet használtam, amit idén év elején hoztam át anyutól. Az ő 2019-es lekvárját bontottam fel. A tőle áthozott tálat használtam. És mamikám szakácskönyvét, és még azt a diót, amire ő írta rá gyöngy betűivel anno a jegyzetet.

Közben német karácsonyi dalokat hallgattam, amiket anno még mamitól tanultam. Persze sírdogáltam közben. Mielőtt belemerültem volna a könnyeimbe, a sors segített: hívott telefonon keresztanyum. Ő is pityergősen. Megkapta a karácsonyi képeslapomat. Ugyanis idén a régi szép idők emlékére, amikor még minden karácsonykor előkerestük a címlistát és képeslapot-levelet írtunk a rokonságnak határon innen és túl, megkerestem a karácsonyi lapokat, anyu címlistáját, és írtam a rokonoknak. Hagyományos képeslapot, bélyeggel, pecséttel. Pont jókor telefonált, tudtam kérdezni tőle a zserbóval kapcsolatban is. (És nem mellesleg nagyon jó volt hallani a hangját.)

A sütire rákerült a csokimáz.

Amíg szilárdult, végzett a mosógép, teregettem, és megláttam a terasz ajtón, ahogy a szemben lévő ház fényei kirajzolják rajta a téliesített balkonkertem egyik erikáját. (Sokkal szebb élőben, a fotó nem adja teljesen vissza.)

Amikor megszilárdult a csokimáz, jött a szeletelés. Emlékszem, hogy anyu valami rombusz-féle alakra vágta anno, én kis falatkákat szeleteltem. Az az igazság, hogy lövésem sincs, milyennek kellene lennie a zserbónak, se kinézetre, se ízre, hiszen sosem szerettem, nem is figyeltem sosem, tényleg nem emlékszem rá. A máz szilárd, fényes, ez már siker, a süti egyben van, ez is oké. Megkóstoltam és (mint Joey a Jóbarátokban) a tészta jó, a dió jó, a lekvár jó, a porcukor jó... És tulajdonképpen egészen különleges, pikáns ízvilágú. Azt hiszem, már nem utálom a zserbót. (Apu "büszke lenne" rám: ő imádta a zserbót. Ha anyu régen sütötte, azt apu miatt tette. Holnap -ha lesz időm- megkóstolom kávéval, szerintem egész kellemes lehet.)

Hogy hogy került ebbe a fém dobozba? Ma felügyeleti órán a felügyeletes gyerekeket begyűjtöttem a tanáriba és elkezdtem pakolni-szortírozni. Akkor találtam meg ezt a dobozt a szekrényemben. Anyunak rengeteg jó dolga volt, ami nem fért el itthon, elvittem a suliba, hogy majd ott felhasználnom. Egy ilyen volt ez a doboz, amibe ma a zserbó került.

Két roppant hosszú munkanap még, aztán egy kis szusszanás...