Napjaink

Találtam egy cikket, ami nagyon pontosan jellemzi a helyzetünket, ami most anyu betegsége miatt adódott. Nem teszem idézőjelbe az egészet, mert egy-két szót megváltoztattam benne, de a forrást csatolom.

Az utolsó időszakban, az élet vége felé itt már nem gyógyítanak. Csillapítják a fájdalmat és minden egyéb kínzó tünetet. A hátralévő életidőt próbálják szenvedés-fájdalom- és panaszmentessé tenni. És megtanítják nekünk, hozzátartozóknak, mennyi féle fázison, stádiumon megy keresztül a rákos beteg és hozzátartozója egyaránt. Mindennap, amikor indulok felé, szorít a gyomorszájam, gombóc van a torkomban, szó szerint fáj gyorsabban lüktető szívem. Sosem tudom, éppen milyen napunk lesz. Nyugodt. Békés. Zaklatott. Csendes. Kiabálós. Szendergős. Itt leszünk a mában, vagy térben és időben egyszerre valahol a régmúltban. Egyik alkalommal, amikor megérkeztem, azt kérdezte a mamám, hogy egyedül jöttél? – Hát persze, kivel jöttem volna, kit vártál? – próbáltam óvatosan visszakérdezni. – Az anyukámat – mondta. Az ember ilyenkor megdöbben, aztán leleményesen próbál az ő valóságába belehelyezkedni. – Nem jött mama, hát tudod, nagyon öreg, beteg is már. Keservesen zokogni kezdett, lesoványodott kis ujját felemelte, s az mondta: azt hittem, legalább egyszer bejön hozzám… Legközelebb pedig a napnál is tisztábban megfogalmazza, mi lesz velünk, ha innen haza kell mennie, ő nem tudja ellátni magát, hiszen sem ülni, sem járni, sem egyedül enni-inni-fürdeni nem tud. Vele bolyongok, hol egy különleges házban vagyunk, ahol kitüntetést és finom ebédet kap, hol pedig valahol vidéken, ahonnan nem tud szabadulni, mert nem találja a ház kulcsát. Hol nagyon aluszékony vagy zavart, máskor agresszív vagy izgatott. És napról napra egyre gyengébb. Édes istenem, milyen méltatlan a sors, amikor egy intelligens kis emberkét önmaga testébe zárja, s egyetlen ágy jelenti neki az egész világot. Az életet... 

Bitang nehéz látni az arcán a fájdalmat, hogy nehezen veszi a levegőt, hogy csontig fogy, hogy lelassult vagy nincs már emésztés, s mérhetetlenül legyengült. Miközben tudnunk kell, hogy ez az egész nem arról szól, hogy meghalunk, hanem arról, hogy még élünk.

forrás: https://rakgyogyitas.hu/kifele-az-eletbol-avagy-az-elmulas-meltosaga/

Karácsony reggel

Éjjel egy órás etapokban aludtam. Anyuhoz kétszer kellett kelni (egyszer pánikroham, egyszer vizet kért), a többi miattam volt: rémálmaim voltak. Óránként. Mindig más és más. Olyan félelmetesek, hogy csatakosan ébredtem és még most is emlékszem rájuk...

Szenteste

Ez a szenteste más, mint bármelyik eddigi...

Anyu továbbra is mozdulatlanul fekszik. Nem kommunikál. Ha sokat rángatózik, adok neki morfiumot. Alig tudom már a kiszáradt bőrébe préselni a tűt. És közben a szívem darabkái tovább porladoznak...

Elővettem az ünnepi terítőt és az arany szélű tányérokat. Puha, száraz ronggyal áttöröltem a poharakat. Anyu biztosan így szeretné. M. átjött, hozta az általa főzött halászlevet, a sütit, forralt bort. Itt is köszönet érte.

Lassan jó éjt puszit nyomok anyu homlokára, újra elmondom neki, mennyire szeretjük, és  hogy elengedjük, menjen tovább az útján, itt minden rendben van és rendben lesz, aztán lefekszem aludni. Kegyetlen kimondani, de mást nem tehetek érte.

Vasárnap délután

Tegnap anyu megkérdezte, meddig volt kórházban.

Aztán kért egy szatyrot, mondta, miket rakjak bele. Csomagoltunk.

- Hová megyünk, anyu? - kérdeztem.

- Haza. -suttogta.

- Hova haza?

- Hőgyész haza. Mama is ott lesz, utána megy Gyönkre.

A szívem darabjai közül ilyenkor egy még apróbb szilánkokra törik. Miközben egyre tisztább a kép: minden okkal történik. Anyut három éve én kísértem végig a sugárkezelésen, albérletben laktam még, ahol saját szobája is lehetett ezalatt. Anyu már egy éves műtött volt, amikor az én műtétem után másokkal együtt segített nekem a felépülésben. Mami csak ezután lett demens, anyu ápolta is, amíg csak tudta, mami ezután került az otthonba tavaly. Anyu onnantól nem volt már jól. Mohácsra költözött Hőgyészről. Biztos vagyok benne, hogy azért, hogy most itt lehessünk vele.

Tegnap este tízkor aludt el, most másnap délután kettő. Alszik. Mozdulatlanul. Nem mindig reagál. Ha igen,kinyitja félig a szép, zöld szemét, amiből azt vélem látni, hogy tudja: nincs egyedül. Ilyenkor megsimogatom a homlokát, a fülébe súgom, hogy nagyon szeretjük, de menjen, ha mennie kell, itt minden rendben, mindent elintéztünk, elrendeztünk, mindenki jól van és jól is lesz.

Szombat este

Ez az első éjjel, amikor hazajöttem és nem a húgom, hanem M., az ápoló van anyuval. 

Ez az első olyan búcsú, amikor könnyek, szipogás, sírás nélkül öleltem-pusziltam anyut. 

Legyen neki és mindenkinek könnyű álma. 
 

Szombat délután

 

Gondolkodtam, felhozzam-e a tárolóból anyu fáját. Mert csak holnap kellene díszíteni, nekünk viszont nem biztos,hogy van annyi időnk. Aztán lementem érte. Bevittem anyuhoz a csupasz fát és a díszeket. 

-De csodálatos! De gyönyörű! Te angyal vagy! - kiáltott fel anyu a fájdalomtól végletekig elgyötört, most nagyra nyitott, szép, zöld szemeivel. 

A húgommal és anyuval együtt díszítettük fel a fenyőt, anyunak sikerült az ágyról egy csengettyűt felakasztania. Behoztam anyu kis betlehemét is, azt is csodálattal fogadta. 

Szombat dél

Anyu a nagy asztalt szervezi. Már sétál a szivárvány hídon, de utolsó erejével még szép karácsonyt remél. Ahogy T. doktor mondta neki, amikor két hete, még a konyhában, a tolószékben ülve megkérdezte tőle, mennyi ideje van még. 

Kész a húsleves, megsült a hús, megvan a bor. 

Alig él, minden csontja látszik, a bőre olyan száraz, hogy alig lehet belebökni a tűt. Még nem telt le az idő a következő morfiumig, de belefeszül a fájdalomba, hát beadom neki. A húgom vele van, amíg hatni kezd a bűvös szer, anyu úgy kapaszkodik a testvérembe közben, mintha az élete múlna rajta. Én kimegyek a teraszra és sírok. Kegyetlen érzés látni anyu szenvedését, és hogy a szurin kívül nem segíthetek. 

Karácsony másnapján szoktunk anyuékhoz menni ünnepelni. Addig talán még feldíszíti a verandában a fát,kirakja a betlehemet, mellé állítja a gobdosan összeválogatott,felcimkézett ajándékokat, teríti az asztalt, kihozza az aranyszélű tányérokat, tiszta, puha ronggyal áttörli az ünnepi poharakat, és ha vége az ebédnek, elmosogatott, visszarakott mindent a helyére, akkor megbékélhet végre. 

Szombat reggel

Éjfélig én voltam anyuval, aztán a húgom. Az új nap nulla óra nulla egykor (is) morfiummal kezdődött. Reggel aztán át a 325-ös tapaszon és egy újabb adag morfiumon anyu maga mellé ültetett minket. Karácsonyi ajándékokat szervezett. Összeszámolta, hányan lennénk, ha itt ünnepelnénk. Bor is lenne. Csak akkor sírta el magát, amikor mami ajándékára gondolt. Aztán egyszerre átölelt minket, a húgomat jobbról, engem balról és azt mondta: - Nem tudom, hogy köszönjem meg nektek. És sírt(unk).

Péntek

 "Azt ugyanis, hogyan fejezhetők ki az érzelmek, hogyan fejezhető ki a halállal szembeni rettegés, hogyan fejezhető ki a haldoklással és a veszteséggel szembeni rémület, nem lehet mintákba foglalni és elmondani, mivel nem is kizárólag a megértésben zajlanak, nem pusztán kognitív folyamatok, hanem érzelmi-testi válaszok sokaságából tevődnek össze. Ezek olyan elementáris és lényegi tapasztalatok, amelyeket rendszerint semmilyen hasonló korábbi tapasztalat nem előz meg."

Csütörtök este

 

Annyira megteltem már fáradtsággal, szervezéssel, kétségbeeséssel, düh-vel, fájdalommal, tanácstalansággal, félelemmel, kimerültséggel, tehetetlenséggel, könnyekkel, reménytelenséggel, kérdésekkel, lelkiismeret-furdalással, heves szívdobogással, szuszogás-hallgatással, injekciózással, suttogással, halálvárással, nyugtatással, álmatlansággal, reményvesztettséggel, keserűséggel, pokoljárással, bökdöséssel, tapaszozással, telefonálással, sírással, várakozással, imádkozással(...), hogy lassan teljesen üres leszek. 

A blogba anyu történetének csupán egy aprócska töredéke kerül. A közvetlen család látja a teljes képet, M., az ápoló, a húgom és én tapasztaljuk mindazt, ami konkrétan történik. Senkinek (SENKINEK) nem kívánom. Szeretném, ha anyu úgy maradna azok emlékezetében, akik szeretik, ahogy 70 évig ismerték, nem pedig, amilyenné ez az egy hónap alatt vált. 

Amit most biztosnak vélek: az ürességet kitölti a szeretet. 

Csütörtök reggel

Anyu egész jól ébredt 3/4 5-kor. Hulla fáradt volt, 300 évesnek nézett ki, de viszonylag tiszta volt a feje. Enni kért, ivott. Semmiben nem engedte, hogy segítsek, hát most kimondtam, amit eddig soha: mindig ilyen makacs voltál,inkább belehalsz, de nem fogadsz el segítséget. Én is ilyen vagyok, és ezen azonnal változtatnom kell. Később kávét kért, aztán cigarettát. M-nak, az ápolónak elkezdte mesélni az életét. Vicceskedett közben, jókat nevettek. Én kicsit hazajöttem szusszanni. Amikor elbúcsúztam, anyu bocsánatot kért, amiért így viselkedik velünk (sokszor morcos, keggggyetlenül makacs, akaratos). Anyukám, én így is szeretlek, mentem oda hozzá. Megfogta a kezem, magához húzott és ezer puszit adott. Sírva jöttem el (és most is potyognak a könnyeim, ahogy gépelek).

Szerda (azt hiszem)

Általában nem tudom, milyen nap van, hány óra. Azt tudom, hogy közeledik a karácsony, de képtelen vagyok készülni az ünnepre. Mert valami másra készülök.

Anyu ma hajnali 3/4 4-kor pánikrohamra ébredt. Megoldottuk. Napok óta búcsúzik mindenkitől. Maga elé motyogva sorolja az ismerőseit, rokonait, vált velük pár szót. Odahívott, J-nak akart emailt írni. (Roppant nehéz kibogozni, mit is szeretne mondani.) Írtam J-nak a messengeren, hogy anyu szeretne tőle elbúcsúzni. J. írt pár szót, amit felolvastam anyunak. Kétszer kellett megismételni, de aztán látszott rajta, hogy megnyugodott. Aztán azt mondta: mamával nem tudtam beszélni az otthonban. I. tanácsára már tegnap este írtam mami nevében egy levelet anyunak. Mintha mami írta volna, megnyugtató búcsúzást, elengedést. Mondtam anyunak, hogy M. volt maminál, és mami ezt a levelet írta neked. Sok idő volt, amíg felkészült a meghallgatására. Aztán elolvastatta. Megköszönte a szép levelet, lefeküdt és elszenderedett. De lehet még dolga, mert aztán felült és folytatódott a rendezkedés, a kérdések hada, a segítségek elutasítása, néhány lassú elfogadása. Igen, anyu annak ellenére, hogy fekvőbeteg, pár napja felül az ágy szélére -akár egyedül-, vissza is fekszik. A 25. ilyen attrakció után már csak segítséggel megy. Nyughatatlan, türelmetlen, sokszor agresszív, képtelen elhagyni egyelőre ezt a világot, miközben már látja a túlsó partot.

Anyunak is dolga lehet még itt. Ahogy halad előre az idő, egyre tisztábban látom, hogy bizony nem hiába kaptam ezt a feladatot, ez számomra is egy metamorfózis. Fájdalmas, kemény, roppant nehéz.

Régóta szerettem volna már írni: minden üzenetet, megjegyzést, kommentet elolvasok, válaszolni, reagálni rájuk nincs mindig energiám. De szívből köszönök minden apró gondolatot, nagyon sokat jelent az együttérzésetek, az imák, a ránk gondolás.

Durván embert próbáló időszak ez mindenkinek körülöttem, mindenkinek másért nehéz. Itt köszönöm meg MINDENKI legapróbb (és nagyobb) eddigi és jövőbeni segítségét, türelmét, óriási szükség van rá. 

Kedd reggel

Szó szerint egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Anyu a fejében rendezte a dolgait. Mindent megbeszéltünk. Újra. Miközben egy nekem láthatatlan valakivel is beszélt. Ült ez a csont és bőr emberke és mint egy demens, csapongott két világ között motyogva. Elengedtem százszor. Mindent újra és újra átbeszéltünk. De mindig van még újabb kérdés, elintéznivaló. Mosni kell, meg kell locsolni a virágokat... Reggel kérésére felöltöztettem a megbeszélt ruhájába, aztán megkérdezte, milyen érzés lesz... Már látott valami szépet a sarok felé bámulva az opálos szemeivel.. 

Két nap alatt egy órát aludtam. Jött az ápoló, én -újra- elbúcsúztam anyutól, hazajöttem, bedőltem az ágyba és délutánig aludtam. 

Hétfő este

Tegnap a húgommal -sok nemalvás után, az őrület határán- sokat beszélgettünk. Kínunkban már többször nevettünk is (láds bárányos sztori, ugye, Tozzi?). És rájöttünk több mindenre. Amikre már az elején is gondolhattunk volna, de tényleg jobb későn mint soha. Az egyik: kell a segítség. Pihenni muszáj. Mert anyu elmegy, de mi maradunk. Így fel is hívtam az ápolónőt, aki ma itt volt pár órát. Én hazamentem aludni. Fél 12-kor telefonra ébredtem: anyunak halálfélelme van. Riasztottam a hospice nővért, aki jött is. Kicsit változtattunk a cseppeken, reméljük, nyugodtabb lesz anyu. Zs. maradt még. Beszélgettünk. Arról, hogy ez anyunak is, a hozzátartoóknak is kegyetlenül nehéz, de nekem bírnom kell. Aludni, ha anyu alszik. Amikor Zs. hazament, ketten maradtunk M-val, az ápolóval. Beszélgettünk kicsit, aztán ő bement anyuhoz, én egyedül maradtam a konyhában. És rájöttem, hogy én, aki 49 évig ökéletesen jól elvoltam egyedül, most félek. Félek egyedül lenni.

Lefeküdtem a nagyszobában, próbáltam pihenni, amíg M. itt van. Aztán csöngettek. A hospice orvos jött. Szóltam anyunak, ki jött. Egy pillanatra kinyílt az amúgy a távolba révedő szeme, örült. Nagyon kedveli T. doktort. Beszéltünk, megvizsgálta anyut, aztán leült velem még egyszer beszélgetni. Anyu úton van, de még erős a szíve. Pár nap és megérkezik. Úgy képzeljem el, minta ahogy megszületett, most újra a "vajúdás állapotában" van, amikor az orvosnak kevésbé jut szerepe, inkább a szülésznőnek (nekem), aki ott van és segít. De hulla fáradtan nem tudok segíteni. Doktor T. is megkért: jöjjön segítség és ne itt aludjak, menjek haza. Ha fél órákból is, de 8 óra alvást próbáljak összeszedni. És arról is beszélt, hogy habár anyu úton van, hallja, felfogja, ami körülötte történik, így mondjak el neki mindent, amit még szeretnék, többször azt is, hogy elengedem, menjen az útjára. Teszem is.

Igen, határozottan látszik, hogy anyu úton van. Mintha az álom és az ébrenlét között lebegne, a szivárvány felénél járhat. Folyamatosan intézkedik, alig hallhatóan motyogva rendezi a dolgait. Pakol, beszélget, közben a csont és bőr kezeivel lassú, sokszor nem akaratlagos mozdulatokat végez, mutogat, számol, imára kulcsolja a kezeit. Már alig tudja kifejezni, mit szeretne. Ha fájdalma van, az látszik rajta. Néha, amikor ki tudom venni a szavaiból, hogy felülne, felültetem, kibájlágolom, egyik oldalán mellé ülve tartom. Néha belefolyok a "valakikkel" történő beszélgetésbe, de csak annyira, hogy megerősítsem benne, hogy minden rendben van. Már nem eszik, nem iszik. A szervezete nem képes befogadni semmi kívülről jövőt. Csak a tumorhegyek csámcsognak benne hahotázva, de anyu nem adja könnyen a testét. Csont sovány. Az arcáról szinte minden ránc eltűnt. A szivárvány közepén hol előre néz, hol hátra. Még mindkét oldalon van elrendeznivalója. Szívből csak azt remélem, hogy sikerül fájdalom nélkül átlépnie a túloldalra. Amiben tudok, abban segíteni fogok.

Hétfő reggel

Tegnap este nagyon sokára sikerült álomba sírni magam. Hajnali 4-kor sírva ébredtem. Kimentem a teraszra és hányingerig zokogva próbáltam nyugtatni magam a fagyos csendben. Anyu este óta mozdulatlanul alszik az ágyában. A szívem megszakad, mert csak nézem az ajtóból, nem tudom, jó lenne-e, ha kicsit oldalra fektetném, nem tudom, jólesne-e neki, ha megnedvesíteném a cserepes ajkait, nem tudom, betakarjam-e, megigazítsam-e a párnáját (...), nem tudom, bemenjek-e hozzá vagy hagyjam pihenni... A sírástól dagadt szemmel keresek újabb zsebkendőt: nem tudok annyit kikészíteni, amennyi ne fogyna el... Miközben most gépelek, is potyognak a könnyeim, nem hányingerem van, inkább az egész gyomrom készül felfelé a torkomba. 

Anyu el fog menni, de én itt maradok. Ám ha így folytatom, nem fog sok jó kisülni belőle. Tegnap a kolleganőim megengedték, hogy itthon maradjak a szünetig. (Nem tudom, sikerül-e majd a segítségüket valaha is meghálálnom.) És megkértem az ápolót, jöjjön ma. Nem leszek egyedül, kettőnek könnyebb a pelenkázás, és muszáj kicsit pihennem, ki kell mennem kicsit a levegőre, fürödni, hajat mosni, és aludnom is kell. (És közben harcolok a lelkiismeret-furdalással, amiért anyu haldoklik, nekem meg ilyen nagy gondjaim vannak, miközben az eszem tudja, hogy így helyes.) És ha kicsit nem leszek itt a lakásban folyamatosan, talán könnyebben elenged anyu és talán én is könnyebben elengedem őt. 

Vasárnap este/Halálra várva

Amikor elhangzik: még egy-két hónapig eltarthat, akkor szembesül vele az ember igazán: ennek a betegségnek nagyon záros határidőn belül pont kerül a végére. Ez esetünkben december 4-én volt. Akkor anyu még anyu volt, hatalmas fájdalmak kínozták, de még mindent értelmesen, tiszta fejjel el lehetett rendeznI. milyen temetés legyen, milyen legyen az urna; a hivatalos dolgokat össze lehetett keresni, és volt idő felkészülni arra, amire muszáj.

Anyunak nem mondtuk el, mit mondott a hátralévő időről az onkológus. Csak múlt héten kérdezett rá a hospice orvostól, aki elmondta neki, hogy talán karácsonyig velünk lesz még. És ekkor kezdte felfogni, hogy tényleg ennyi volt.

Azóta minden nap azzal telik, hogy várjuk a halált. Mi: hozzátartozók, családtagok. Anyu még ma reggel is azt mondta a húgomnak, hogy "mge akarok gyógyulni". Pedig anyu három napja már nem önmaga. Teletapaszozva, telemorfiumozva, hallucinálva kapaszkodik foggal-körömmel az életbe. Majdnem két teljes ébren töltött nap után ma délután sikerült elaludnia. Nagyon alacsony légzésszámmal, de jó 3 órát nyugodtan aludt. Leszámítva a folyamatos meg-megrángásokat.

Senkinek nem szabadna ilyen fájdalmakkal harcolnia.

Senkinek nem szabadna ilyen szintre kerülnie, amikor már kifordul önmagából, már amikor tudja, ki is ő, hol is van...

És mindenkinek érdemes lenne komolyan átgondolnia, rak-e az otthonápolással ekkora terhet a gyereke/társa/bárki nyakára. És hogy akire rápakolná, elvállalja-e.

Mert a halálra várni nem sétagalopp. Sem a betegnek, sem a hozzátartozóknak és családtagjaiknak, sem az ápolónak...

Vasárnap reggel

Kemény éjszaka volt. Anyu (is) egész éjjel fent volt. Ülni akart. Hát ült. Kibájlágoltam jobbról, hátulról, balról hajnalig én ültem mellette, utána a húgom. Végig hallucinált, főzött, hivatalos ügyeket rendezett, imádkozott, és végig beszélt valakivel (akit én nem láttam). Szenvedett, de nem fogadott el szurit. Reggel hat körül hatalmas fájdalmai voltak. Megfogta mindkettőnk kezét és elbúcsúzott tőlünk.

- Bocsássatok meg nekem. Bocsássatok meg nekem mindenért. Nagyon szeretlek titeket, nagyon szeretlek. Örökké, örökké, örökké. 

Kapott 20 egység morfiumot. Nem volt elég, így kicsit ezután még 10-et. Több órás kínlódás után ma délelőtt sikerült vízszintbe tennünk. Küzd, harcol, akar, iszonyatos életerő, erő, akarás van benne, nem adja egykönnyen magát...

Azt hittem már pénteken, hogy elsírtam az összes könnyemet. Száraz volt és fájt már a szemgolyóm azóta. Ma reggel (is) kiderült: van ott még (könny)tartalék.

 

Szombat

Amikor I. volt itt látogatni anyut, azt mondta: ez a betegség mindenkinek egy tanítás lesz.

Anyu a betegsége kapcsán a vége felé kimondott dolgokat, amiket évtizedekkel előbb kellett volna. 

Én pedig ma jöttem rá egy olyan dologra, amit tíz éve hallottam és amit akkor nem tudtam hova tenni. Hát ma leesett. És -istenemre- nagyot szólt.

Arra is rájöttem, hogy ezt a feladatot nem a Jóistentől/Sorstól/Univerzumtól kaptam. Mert ez nekem tényleg nagy falat. (Hibáztam, hibázok sok mindenben, az éjjel sem aludtam, ez rendes fizikai tüneteket okoz (... ... ...)) Ezt a dolgot anyu kérte, én pedig vállaltam. Mert fogalmam sem volt, mit vállalok. Mert meg akartam felelni. (...)

Kezd világossá válni, hogy mások véleménye, viselkedése nem az én felelősségem.

(...)

Anyu másfél nap alvás után ébredt ma. Újabb problémák: decubitus, vizeletürítési képtelenség, kemény hallucinációk, mozgásképtelenség, kegyetlen rossz kedv (...). Amit tudtunk, orvosoltunk. A hospice nővér azt mondta: anyu iszonyatosan makacs, akár egy hétig is húzhatja így. Zs. azt mondta: 1-2 nap. A húgom szerint anyu megvárja a 24-ét. Mert anyu tényleg ilyen: a legnagyobb országos hóviharban utazik, ónos esőben, a legelső kovid idején lett az emlő daganata, akkor műtötték (...), hát van itt egy közelgő piros betűs nap...

Hihetetlen, hogy amit mondtak, olvastam, igaz: a halál közeledtekor megnyúlik az orr, hegyesedik az áll...

Péntek

Anyu 24 órája alszik... 

Csütörtök

Ma akkora fájdalom, amilyet én 70 év alatt nem láttam anyun. Megkapta a morfiumot. 5-8 perc, amíg hatott. Az a pár perc alatt elhangzott: Nem bírom. Feladom.... Jött a hospice orvos. Tapasz 250, kaptunk morfium receptet. Anyu rákérdezett az orvostól, mennyi ideje van még. A doktor teljesen nyíltan, őszintén válaszolt neki: szerinte még lehet egy szép karácsonyunk...

(A képen a mai ebédem M. jóvoltából.)

Szerda

Mai kincsek:

Ma az utolsó órámon már nem láttam a billentyűzetet. Ha meg is pillantottam, nem találtam a betűket.

Amikor hazaértem, elláttam anyut (ez egyre rövidebb ideig tart, mert pár napja szinte semmit nem eszik és alig iszik, sokat alszik), aztán tudtam: aludnom kell. Muszáj. A Jóisten segített: anyu -evés helyett- elaludt a konyhában (néha még ki lehet ültetni a tolószékbe és "közlekedtetni"). Ténykedtem kicsit mini ebéd után, aztán aludtam fél 5-ig.

Megcsináltam alvás előtt, amit anyu kért (natur joghurt barackbefőttel turmixolva). Tudtam, hogy nem eszi meg, mégis elkészítettem, aztán a hűtőben landolt, majd holnap kidobom. (Minden alkalommal elteteti, hogy majd később megeszi, sosem eszi meg.) Elmosogattam, de nem érdekelt, hogy marad rajta valami, az sem, hogy a mosogató nem lett patyolat tszta. A tűzhelyet se tisztítottam le, ráér alvás után. Nem söpörtem, nem mostam fel. Tegnap este megcsináltam, jó ez most így. Csak alaposan kiszellőztettem.

Anyu5-ig aludt. Áttöréses fájdalomra ébredt. (Amikor a beállított, amúgy elegendő fájdalomcsillapítón áttör a fájdalom.) Ilyenkor kell  a morfium. Persze, ha anyu kérné. (Az orvos is azt mondta: túl jól bírja anyu a fájdalmat, pedig nem kellene szenvednie.) És ugye van az a fájdalom... "Timi, hozd azt a cart"- suttogta, én pedig beadtam egy dupla adag morfiumot. (Már látom anyun, mennyire fáj neki.) A "vicc": még ezen is átfájt a puklija (a gerince alsó részén van egy új daganat kb egy hete). Konzultáltam a hospice nővérrel: menjen plusz 25 tapasz első körben. Így már 200-as tapaszunk van, plusz fájdalomcsillapító gyógyszer+morfium. Talán 2-3 napig megint jó lesz, aztán én már nem tudom, de jön a hospice orvos, majd mondja.

Hét hete volt anuy a háziorvosnál és röntgenen, még a saját lábán. Hét hét alatt értük el a 200-as tapaszt, a morfiumot. A héten annyit sem evett összesen, mint én egy negyed adag reggelire. Már roppant keveset iszik. Kegyetlenül gyenge, sokszor beszélni is. 

M. ma intézte a postát, kivasalt. Ezer hála. És az esti gyógyszerbeadásnál is segített. Mert az is sokáig tart, hiszen ahhoz is erő kell(ene).

Megyek, megpróbálom bevetetni vele az utolsó gyógyszert és ágyba tenni...

 

Kedd

Mai cukik:

- Ezt neked csináltam. Ez te vagy!

Tegnap volt egy éve. Anyu eljött velem a suli adventi vásárába. Szép este volt.

Ma a két unokája jött el hozzá látogatóba Budapestről. Pont bealvós időszakában fogták ki a Nagyit, de előtte tudtak még fél órát beszélgetni. Anyu nagyon boldog volt, hogy láthatta őket.

Amikor hazaértem, a gyerekek már itt voltak. M-nal kimentünk pár percre a teraszra beszélgetni.

én: - Na, milyen a Nagyi?

M: - A Nagyi?! TE hogy nézel ki?! Hulla fáradt vagy! Pihenned kell!

...

Nem tudom,miért kaptam ezt a feladatot. Hiszen nem vagyok jó ebben. Szurit beadni a tűfóbiámmal, fájdalmat okozni, pedig pedig tényleg lételemem, hogy senkinek ne ártsak, orvosokkal konzultálni, amikor sokszor a nevem sem jut eszembe, ügyeket intézni, amikor kegyetlenül nehezen tudok dolgokat összeegyeztetni, folyamatosan figyelni, jelen lenni, tervezni, gyógyszert adagolni, kenőcsöket kenni (...), amikor lassan tényleg összeesek a fáradtságtól... Nem tudom, más hogy csinálja, én úgy érzem, nekem ez nagyon nagy falat. És akkor még nem említettem a dolog érzelmi hátterét.

Ma a suliban próbáltunk a karácsonyi műsorra. A kicsik kezdték éppen a táncot, amikor elkezdtem sírni, nem tudtam ott maradni, ki kellett mennem. Konkrétan nem tudtam abbahagyni a sírást (na tessék, most is elkezdtek potyogni a könnyeim...), egész hazaúton bőgtem.

Elfáradtam testileg is, lelkileg is. De mindig azt mondom magamnak: bakker, Timi, te mondod ezt? Mit szóljon anyu? És akkor erőt veszek magamon, kiteregeteg, elpakolom a megszáradt elmosogatott edényeket, készítek magamnak tízórait, kiviszem a bilit, ülök anyu mellett, amíg beleimádkozom a gyógyszert, viszem neki, amit kér (...).

Csak annyit kérek, hogy ha tényleg nekem szánták ezt a feladatot, hogy legyen hozzá erőm is...

 

Egyenes arányban

Ahogy fogy az időnk, úgy nő a fájdalom és úgy emelkedik a fájdalomcsillapító-adag.

Ma már 175-ös a tapasz, és kaptunk morfium injekciót is...

Ahogy fogy az idő, nő a fájdalom és nő a fájdalomcsillapító mennyisége, úgy nő a felelősség és a gyomorgörcsöm is. Úgy dolgozik bennem az adrenalin, hogy már szinte egyáltalán nem tudok kikapcsolni, még az eddiginél is kevesebbet és felületesebben alszom.

Ahogy fogy az idő, nő a fájdalom és vele a fájdalomcsillapító adag, nő a felelősség és a gyomorgörcs, úgy gyengülnek az idegeim. Mintha kezdenének a testemen kívülre kerülni, így legszívesebben ugornék mindenre (még sikerül türtőztetnem magam). Már nem tudok mindent kézben és észben tartani, jó, ha itt van valaki, amikor orvosi vizitünk van, mert a felét sem tudom megjegyezni annak, ami elhangzik. Ma a Volán-sztrájk miatt nem jött a dunaszekcsői ápolónő és mást sem sikerült beszerveznem, így én maradtam itthon anyuval. Küldtem anyagot még tegnap éjjel a kollegáknak, de iszonyat kemény nálunk, ha valaki hiányzik, mert alapból kevesen vagyunk, szegények rengeteget dolgoznak helyettem. :( Egyébként ha nem kellene dolgoznom, habár kegyetlenül fárasztó, de jól meglennénk itt anyuval.

Jól, de nehezen. Egyre nehezebben. Egyre több a könny, egyre többen hívják anyut telefonon "búcsúzni", egyre többször hangzik el, hogy nincs már segítség, csak fájdalomcsillapítás.

Ahogy a dolgok nőnek és csökkennek, erősödnek és tompulnak, úgy könyörgök egyre gyakrabban imáimban azért, hogy anyunak ne kelljen már sokáig így "élnie". :( És hogy amíg itt van, ne legyenek fájdalmai. :( És hogy el tudja engedni mamit. :(

Vasárnap

 Pontosan ma egy éve írtam az akkori bejegyzésben, hogy maminál voltunk, aki szerint anyu most úgy meghalt, hogy "tényleg kilehelte a lelkét". Ma video chatben tudott anyu vele találkozni.

Megrendítő, hogy mami a demenciája ellenére (vagy éppen azért?) anélkül, hogy bármit is mondtunk volna neki anyu állapotáról, tudja, érzi, hogy nagy baj van...

Megrendítő volt az is, hogy a kis video-találkozó mennyire megviselte lelkileg anyut: sosem láthatja többé az édesanyját, sosem adhat puszit neki, nem ölelheti meg... Borzasztó szomorúság lepte be órákra a szobát...

Isteni ebédünk volt M. jóvoltából. Jött Bp-ről L. is, húgom párja. 

Még muszáj dolgoznom kicsit...

Vasárnap reggel

Ahogy tegnap estére anyu kicsit felélénkült, úgy fújtak rá a húgomra valami kórságot. Rábeszéltem egy neocitránra, aztán alvás.

Reggel megnéztem anyut: félig ülve-kicsavarodva aludt, nem tudom felébreszteni a gyógyszerezéshez (majd később). A húgom a másik szobában  nyomja az ágyat. Készítettem neki gyógyitalt és megkértem: amíg itt van, maradjon ágyban és pihenjen.

Ma reggelre két "kórtermem" lett.  

Szombat este

Azt hiszed, lassan vége a napnak...

Reggel, amikor adtam be a vérhigítót, nagyon hüle érzésem volt. És nem is múlt el később sem.

Haladt a nap. Kora este látod, hogy a szuri helyénél vérpöttyök vannak a nadrágon. Megnézed: szivárog. Leragasztod. Fél óra múlva ránézel: véres a tapasz. Még egy próbálkozás: ez vérzik. Riasztod a hospice nővért: figyeljétek, holnap jövök. És ne szúrjatok holnap.

Ideges vagy, megnézed a neten, mire kell figyelni, esetleges belső vérzésnek mik a tünetei. Úgy volt, hogy hazamész aludni, aztán maradsz, mert ki tudja...

Írtam az előző bejegyzésben: itt nem lehet tervezni, még egy órára sem, előre.

Szombat

Amióta anyu így van, irdatlan mennyiségű hívást bonyolítunk, írunk messengeren, sms-ben, video chatelünk... Már két hete is azt mondtam: kidobom a telefont, mert ez már tényleg sok. (Ráadásul nem tudom/tudjuk mindig felvenni, aztán elfelejtjük a visszahívást, ha anyu alszik, lehalkítjuk/némítjuk, majd elfelejtjük visszahangosítani...) Pedig óriási mázli, hogy van, mert teló/okosteló nélkül elvesznénk.

Ma otthon aludtam, a húgom volt éjjel anyuval. Anyu végigaludta az éjszakát, sőt... Nehezen volt ébreszthető, ha fel is ébredt, csak 1-2 percig volt "éber", aztán visszaaludt. A délelőtt nagy része is így telt.

Ebédet M. hozott (nagy köszönet itt is!).

Délután mosogatás, elpakolás, aztán hivatalos ügyek. Mivel anyu mami gyámja, de sajnos már nem sokáig, intézni kell a gyámváltást (ha valakinek van ebben tapasztalata, ne tartsa magában!), ehhez csináltam meg a "Kirendelt gondnok számadása és jelentése" nyomtatványt egy darabig, hozzá minden számlát, csekket összekerestem és -rendeztem, nem egyszerű mutatvány, bár anyu szépen összegyűjtött szinte mindent hozzá még amíg jól volt.

Kegyetlen, de muszáj a hivatalos dolgokat megbeszélni, előkeresni a fontos iratokat, hogy aztán ne kelljen mindenért az egész lakást átkutatni.

Roppant kimerítő a háztartásvezetés és munka mellett a minden perces figyelem. Nincs két egyforma nap, de még csak két egyforma óra sem. Minden tevékenység (mosdás, evés, gyógyszerezés...) mindig máshogy zajlik, főleg anyu állapotától függ. Nem lehet előre tervezni még egyetlen órára sem. Minden áldott nap új dolgok jönnek, minden áldott nap megoldandó problémák serege vágtat és falja fel mindenki energiáját. A szeretet az, ami ad egy kis erőt, az, hogy tudjuk: ennek most így kell lennie. Anyu is "vállalta" a betegséget, mi is azt, hogy itthon ápoljuk. Nem tudjuk, mennyi időnk van még, de amíg anyu itt van, mi is itt leszünk vele, mellette.

Péntek

Ébredés anyunál. Gyógyszerezés. Szuri. Egyedül adtam be, nem voltam túl ügyes, csípett...

Hétkor indulás dolgozni.

Mai sulis kincsek:

X: - Ez a focis kártyám. Neked adom.

Y: - Nézd, ez egy sárkány! A tiéd!

(Megeszem őket.)

Suli után gyógyszertár. (Két hét alatt egyetlen napon nem voltam csak gyógyszertárban. Minden alkalommal 5-6 ezer. Két napja 24ezer... ... ...) Aztán anyuhoz.

Húgom főzött. Hála érte. Ebéd után nagy mutatvány: anyut lezuhanyoztuk. Olyan szuper a lakása is, a fürdőszobája is, hogy minden kihajtható, elrakható. A kerekes tolószékben betoltuk, onnan egy műanyag karfás székre áttettük a tusolóba és sikerült gyorsan lemosni, megtörölni, felöltöztetni. Nagyon örülök, hogy kicsit felfrissült, azért a "cicamosdás" nem ugyanaz.

M. is átjött kicsit anyuhoz (két napja nem találkoztunk), közös chips-partit tartottunk a betegágynál, miközben a húgom a gyerekei aranyköpéseit olvasta fel (mert hogy 22 éve gyűjti). Anyu szegény bele-belealudt. Napról napra fáradtabb. Nagyon harcol, hogy fent tudjon maradni, de nem igen megy. Mérlegeltünk is: 49 kiló. Így megy ez...

Taktikai megbeszélés: jöjjek haza aludni, és reggel, ha anyu nem tudja magának beadni a szurit, akkor átmegyek és beadom. (Megnyugtató volt, hogy délután anyu azt mondta, csak addig volt rossz a szuri, amíg adtam és csípett, utána semmit nem érzett.)

Hazaérve ezt találtam. :)

És M. már kész a holnapi ebéddel, sőt vasárnap is főz majd. Tényleg ezer hála. (Mint mindenkinek, aki gondol ránk, imádkozik értünk, a legapróbb dologgal is segít.)

Csütörtök

Anyu 3 éve szúrta a vérhigítót az emlődaganat műtéte után magának. Én 2 éve szúrtam magamnak. Anyu most újra kapott 10 adag 0,6-osat. Ezt ma reggel kezdtük. Szegénykém tiszta kómás volt még reggel, amikor gyógyszerezés volt, így ketten nyomtuk be a szurit.

7-re jött M., az ápoló, én mentem dolgozni.

Mai sulis kincs:

Suli után gyógyszertár, boltból zsömle és akciós vaj, aztán anyuhoz. Ebéd (nutellás kenyeret kért 😆). Anyu ezután ott, a konyhaasztalnál elaludt. (Ha van ereje, kiültetem a tolószékbe.) Nekem takarítás. Amikor felébredt (jót aludt), visszaült az ágyra és elaludt (jót aludt). Nekem pakolás. Kómásan ébredt, aztán lefeküdt és elaludt. Annyira gyenge, hogy minimális tevékenység után is aludnia kell.

A gyümölcsöknek kihoztam anyu szekrényéből az őrizgetett szép "kosarat". Mert hova tartogatjuk a szép dolgokat? Mikorra? Kinek? Használni kell, amink van, nem ülni rajta. Annak, hogy törölgetjük róla a port, szerintem semmi értelme.

Vagy tíz éves Boszi-Miki-Grincs kép. Azóta ezer dolog változott. Az utóbbi két hónapban pedig egy egészen hirtelen fordulatot tett a világunk. Olyannyira, hogy hiába jött  tegnap a Mikulás, nekem teljesen kiment a fejemből. Ma azért kapott anyu egy mini csoki-mikit, és a húgom is, aki ma késő este érkezett Budapestről.

M-t két napja nem láttam az ütköző munkabeosztásunk miatt. Talán majd holnap.

Szerda

 

Reggel havazott. Elhúztam anyu szobaablakán a függönyt, hogy jobban lássa a hóesést. Nagyon nehezen és szörnyen fáradtan ébredt, pedig végigaludta az éjszakát. Fél órába telt, amire beadtam a gyógyszerét, megmértem a vérnyomását, elrendeztem. Aztán vissza is aludt. Mosás, kávéfőzés, ágyazás, teregetés, mini takarítás. 9-re jött az ápoló, nekem indulnom kellett a bíróságra. 

Utána gyógyszertár, bolt. És csak havazott, havazott.

Készítettem ebédet. Megettük anyuval a szobájában. Ő lefeküdt, én kitakarítottam a teraszt. Még kint voltak balkonládában a virágai... Az enyémek is kint vannak, de ez most tényleg nem fontos.

Nem emlékszem, mióta "lakom" anyunál. Ami érdekes: megvagyok néhány ruhával, nincs külön szekrény, polc. Eddig a hétig még meleg ruha se volt nálam, mégsem fagytam meg. Mennyire kevés is elég lenne a boldoguláshoz. Mennyire nem fontosak a tárgyi dolgok és sok más, amit nélkülözhetetlennek vélünk.

Kedd

Mai kincsek (az ezer ölelés mellett): egy csodás mézeskalács, egy hajtogatott-ragasztott sótartó és egy levél két piros szivecskével. 🤍

Anyunak ma jobb napja volt a tegnapinál. Megint emeltünk (orvossal egyeztetve) a fájdalomcsillapító adagon, így 2-3 napig -talán- megint jobb lesz. 

Reggel korán ébredtem, elkészültem. Anyu magától ébredt kicsit később. Gyógyszerek, vérnyomás mérés, egyebek. 7-re érkezett M., az ápolónő, én indultam dolgozni. Leginkább testben. Igyekszem koncentrálni a gyerekekre, nagyon nehéz. Ma az egyik órán megcsörrent a telefonom, egy pillanatra lezsibbadtam, de aztán nem anyu miatt kerestek (így fel sem vettem). Munka után hozzánk kanyarodtam haza, felugrottam a kajciért, M. főzött nekünk este, itt is ezer hála érte. A kajcival anyuhoz. Ebéd, majd "csendespihenő". Amint mentem volna le alfába, telefon: csomag jön, meghozták anyu -ezer éve igényelt- gondosóráját... Később felugrott M. munka után. Kis vacsora. 9-kor "letettem" anyut aludni.

Esténként hosszan beszélgetünk anyuval. Sokat változott. Valahogy bölcsebb lett, kimondja, amit hetven év alatt nem, nyíltabb, mint napközben és mint bármikor előtte. És napról napra fáradtabb.

Az eszemmel felfogtam, mi történik. Mégis minden reggel úgy ébredek, hogy az agyam "elterelő üzemmódba" kapcsol, különböző "kifogásokat" keres: elcserélték a leletet, ez csak egy pszichológiai kísérlet, csak álmodom (...). De a tények nem hazudnak.

Tegnap azt mondta anyu, hogy neki nehezebb ez az egész mint nekünk. Mert mi csak az anyukánkat veszítjük el, de neki itt kell hagynia a mamit, a két lányát, M-t és L-t, az unokáit (...)...

Másfél hónapja minden, de minden megváltozott. Ezzel együtt mi is. Remélem, hogy ha már anyunak -és nekünk- ez adatott, jobb emberré válhatok.

Hétfő

A húgom ragasztotta magára, amikor itt volt anyunál. Hogy ne csak anyunak legyen tapasza. És mert neki is kell az erő. 

Hát kell. 

Ma, amikor itt volt a hospice orvos, másodszor hívott az onkológus doktornő. Először anyu leleteit kérte, másodszor a lelet értelmezését mondta el. És mivel dr T. épp itt volt, konzíliumot is tartottak. Anyu áttétei nem a korábbi emlő daganat miatt vannak, hanem azért, mert vese rákja van... 

Kemény max egy-két hónapunk van... 

 

Advent másképp

Négy éve osztályszinten csináltam egy kis adventi hangulatot a saját óráim elején. Ott voltam lélekben, melengette a szívemet.

Idén iskolaszintű lett a mini adventi hangulat. A gyerekek most is csendben, ámulattal hallgatták a kis verseket az első gyertyáról és a zenét.

Én csak álltam ott, észre sem vettem, hogy a kolleganőm fotózott. A verseket sem hallottam, lélekben máshol voltam.

2019. december 3. Egy kép, ami többé nem készülhet el.

Azóta nem él már keresztapám sem.

Mami tavaly már nem tudott lábra állni, és idén már másfél éve az otthonban él. (94 éves.)

A helyszín a hőgyészi ház. Tavaly költözött el onnan anyu, idén pedig már másé a ház.

Anyu sem állhatna ott: már nem tud állni.

Itthon nincs adventi készülődés, mert eleve szinte nem is itthon lakom. Anyunál ilyenkor már régen fel volt díszítve a lakás, világított az adventi háromszög az ablakban, az ajtókon, ablakokon a hópihés-fenyőfás fénydíszek. Az asztalán állt már a maga barkácsolta adventi koszorú, sütött-főzött. Tegnap azt mondta: neki a legjobb: csak van, sürögnek-forognak körülötte, lesik minden kívánságát. Semmi pénzért nem cserélnék vele...

Szombat

 

Tegnap húgom jóvoltából hazajöttem aludni. Ugyanúgy órákig nem tudtam elaludni, aztán korán ébredtem, de még visszafeküdtem, mert most megtehettem. 

A húgom csodás anyu-ápoló. Holnap megy haza, így ma is eljöttem aludni "hozzánkhoz".

Most megint jól működik a tapasz, ilyenkor anyu egészen olyan, mint régen (azt leszámítva, hogy olyan sovány, hogy élő anatómiai atlasz lehetne...). Amikor odaléptem hozzá elbúcsúzni, nem hajoltam le, mert azt hittem, feláll, átölel és ad két puszit. (Nem tudom megszokni, hogy nem így van...)

Az erejéhez mérten gőzerővel rendezzük a fontos rendezni valókat. És rengeteget beszélgetünk. Anyu mondta is a minap, hogy lehet, hogy a betegsége kellett ahhoz, hogy ilyen sokat együtt legyünk (anya és két lánya), mert különben mindig volt más, ami fontosabb...

Na aludás, mert egyet pislogok és megint reggel van...

Péntek

Miközben a suliban a gyerekekkel én készültem egy kis adventi párpercessel...

... a húgom anyu éjjeliszekrényére varázsolt egy kis hangulatot.

Kegyetlenül zsúfolt munkanap volt, közvetlenül utána is ügyintézés, bolt, majd anyuhoz. (M-t ma nem is láttam, és mivel délutános, csak holnap találkozunk.)

Anyunak jó délelőttje volt a húgommal, haladtak a testápolással, minden mással. Délután megint jöttek a fájdalmak. Pedig már 150 mikrogrammos a tapasz és mellé még a gyógyszerek. Mondjuk a ma kézhez kapott CT lelet után már nem lehet csodálkozni semmin: van vese-, máj- és nyirokáttétünk is. A legfurább az egészben, hogy szinte mindennemű érzelem nélkül vettem tudomásul. Anyu pedig egyáltalán nem mondott rá semmit. (Hja, mit lehet erre mondani.)

Ma este hazajöttem egyet pihenni, a húgom marad éjjel anyuval. A telefonomat nem kapcsolom ki, ha bármi adódna, tudok azonnal menni.

Nem tudom, mikor voltam itthon utoljára, mikor aludtam a saját ágyamban. Csak remélni merem, hogy anyu végigalussza az éjszakát és hogy így a húgom is tud legalább aludni. (Mert beteggel egy lakásban aludni nem pihenés: az ember füle állandóan anyunál.)

Reggeli nem volt, tíz körül ettem fél túrós bugyrot, ebédre a tegnapi maradékot ettem munka és ügyintézés után anyunál, a vacsi elmaradt, így elrágcsáltam egy marék mogyorót. (Ezer éve ettem már mogyit.) Anyu vacsija 3/4 palack epres tápszer volt J-éból, eddig ez a "nyerő".

(Csak ülök itt és menten elalszom. Aztán majd jön, ami mostanában mindig: lefekszem, és órákig tart, amire ki tudom kapcsolni az agyamat és elalszom...)

Csütörtök

Anyutól munkába.

Munkából anyuhoz.

Tegnap a kapott finomságokból főztem egy karalábé levest. Ma anyuhoz érve elkészült a második: carbonara tészta, a kapott salátából sali. Anyu inkább kóstolt mint evett.

Ma van M. születésnapja. Mini ajándékkal sikerült csak készülnünk, és hazafelé -útbaesett- beugrottam pár piskótatekercsért.

Bodri (a katéterzacskó), gyógyszerek, széklet, kiültetni (...), zajlott a mostanában szokásos délután. Zs. ugrott fel, hozott tápszert, köszönet itt is.

Aztán katéter-malőr, amihez szaksegítség kellett. Telefon hospice nővérnek, aki jött is, megoldotta a problémát, amivel jött másik. Úgy volt, hogy ma hazamegyek aludni, a húgom marad anyuval éjjel, de mégis maradok. Ha az újabb gond megnyugtatóan megoldódik, hazamegyek pihenni egyet.

 

Szerda

A nap végére végképp szinte mindent elfelejtek, ami aznap történt.

Ma megint látogatók érkeztek anyuhoz, mindig nagyon örül. Sok-sok finomságot hoztak.

J. felajánlott folyékony tápszert, itt is ezer hála érte, ma egy ilyet evett anyu, fél szelet zsíros kenyeret, egy falat pogácsát.

Megérkezett este a húgom is. Anyu (is) nagyon várta.

Tegnap sem volt jó passzban anyu, ma pedig borzalmas fájdalomrohamai lettek, ezekben (is) teljesen kimerül.

Mivel szörnyen gyenge az immunrendszere, sebesedik a szája, ma hazafelé arra hoztam neki a hospice nővér által ajánlott kenőcsöt (ami tényleg jó).

Most pedig aludás, holnap suli is.

(Itt is mindenkinek köszönöm a mai legapróbb segítséget is, és nem ígérem, de szeretnék haladni az üzenetekre reagálással.)
 

Kedd

Ma CT Mohácson. Az eddigi két kórházi vizsgálat tapasztalataiból kiindulva felkészültem:

Innivaló, ennivaló, kis párna, nagyobb párna (hát mögé a kerekesszékbe), pléd, pelenka (minden eshetőségre), pótbetét, WC papír, nedves törlőkendő, zacskó, betegszállító rendelés papír, beutaló, iratok, nasi (...). Aztán olyan jól sikerült a mai betegszállítósdi, hogy tényleg a minimálisan szükséges időt (na ez sem kevés, de nem 6 óra, mint a múltkor 2x is) kellett ott töltenünk.

Ha megoldunk egy problémát, jön kettő másik... Most már annyi gyógyszere van anyunak, hogy nem bírom követni. Három napra bekészítettem az állandókat. Hogy ne kelljen ezen gondolkodni, hogy ne maradjon el.

Iszonyat fáradt vagyok, de éjjel szerencsére egyszer sem kellett kelni. M a takarítás is volt, mosás, egyebek. M. volt gyógyszertárban, hozta a(z isteni) ebédet, hálás köszönet. 

Holnaptól munka, de este jön a húgom is. Mindkettőnkre ráférne a pihenés...

Sokan segítetek, címeket, tel.számot, ötletet küldtök, itt köszönöm meg. Utánajárok mindegyiknek, amint lesz hozzá erőm. És tényleg nagyon köszönöm.

Vasárnap

Délután van. Felteszem ezt a képet, van ebéd 2 napra. Most muszaj 1 orat aludnom, amig itt v an a húgom. 

Kora este. (Sikerült másfél órát aludnom.) Rengeteg a kérdés, a kérdőjel. A jövő hetet megterveztük a húgommal. Én táppénzen vagyok keddig, de hétfőn bemegyek a suliba, így beszéltük meg a kolleganőkkel. Hétfőn 7-től 1-ig szerveztem anyunak egy "szakszerű felügyeletet". Kedden anyunak hasi-kismedencei CT itt Mohácson, betegszállító megrendelve. Nem kötelező már mennie, de ő szeretne. Szerda délelőttre is kell szerveznem valakit anyu mellé, hogy amíg dolgozom, legyen itt vele valaki. A tervek szerint szerda este megint jön a húgom, így a hét meg(lenne)oldva. De ez egyetlen hét. Pontosan előre tervezni anyu állapota miatt úgy konkrétan egy órára sem lehet. 

És akkor amit nem szeretek, de van az a szituáció: kérni.

- Anyu már csak néha ül és leginkább fekszik. Az ágya nem alkalmas betegápolásra. Lenne a hospice-on keresztül egy betegágy Szűrben (még fel kell hívom, akinél van), de azt ide kellene szállítani, anyu mostani ágyát szétszerelni, átvinni a másik szobába és összerakni, a betegágyat összerakni és beüzemelni anyu szobájában. Segítség kellene szállításban, szerelésben.

- Avagy: ha bárki tud lehetőségről Mohácson, hogy önkormányzattól (vagy máshonnan) lehet kérni betegágyat, esetleg elhozatni, beüzemeltetni, kérem, szóljon.

- Ha van bárkinek elfekvőben ápoláshoz szükséges dolga (felfekvés elleni kenőcs, pelenka/betét, 12-es szilikonos katéter+hozzávalók, steril gumikesztyű, száraz sampon (...), amit nem használ, amire nincs már szüksége, szívesen elfogadnánk.

- Ha tud bárki lehetőségről, ahonnan ápolási anyagi támogatást lehet kérni/igényelni (ha van egyáltalán ilyan), kérem, szóljon.

- Főleg Mohácsiak: ha tudtok olyan helyet, ahonnan érdemes ebédet rendelni, nem egy vagyon, esetleg a nyugdíjasok olcsóbban kapják, kérlek, jelezzétek.

- Nem tudom, meddig lesz szükség anyu ápolására, huzamos ideig nem fogom bírni, hogy munkából ide rohanok, aztán innen munkába reggel, bár eddig az éjszakák viszonylag nyugodtak voltak, de sose lehet tudni. Folyamatosan ápolót fogadni anyagilag nem áll sajnos a családunk módjában. Anyuval úgy beszéltük, hogy itthon vagy otthonban szeretne meghalni. Így a kérdés: tudtok-e olyan helyet, ismerőst/kontaktot, akitől érdeklődni lehetne, hogy van-e pl. Sombereken vagy a Gólya utcában (vagy máshol a közelben) olyan hely, ahova anyut felvennék sürgősségi alapon (ha esetleg elhúzódna a tusája). Amiket néztem, oda komoly beugrók vannak, plusz havi díj plusz ápolási díj, ezt sajnos nem engedhetjük meg magunknak.

Hirtelen ennyi jutott eszembe. Minden, a legapróbb ötletnek, segítségnek is nagyon örülnék.

Itt ülök most a konyhában. Anyu a szobájában alszik. Nem rég ment ki a húgom a páylaudvarra, sírva búcsúztunk. Mert még nem is sírtunk. Ezer még a dolog, én napok óta készülök ápolás, főzés, egyebek mellett a sulira, írom össze az anyagot a jövő hétre. De amikor anyu fent van, az helyzet, sok a dolog, fárasztó testileg, lelkileg. A fáradtság miatt kegyetlenül nehezen koncentrálok. Sokszor a széken ülve alig tudom megtartani magam. Szóval nem nagyon haladok. (Bezzeg Magyarország! Miért nem küldenek a táppénzen lévő helyére helyettest???) Hiába szeretnék. Mellette háztartás, ezer szervezési dolog (pl. mai tapaszcsere, de ezt is nagy betűkkel ki kellett magamnak írnom, mert képes vagyok elfelejteni...), óriási felelősség (tegnap katéter szereltem, de napi szinten nekem kell eldöntenem orvosi utasításra bizonyos gyógyszerek használatát), ha megoldunk egy dolgot, jön 5 másik feladat, és ez így megy.

A gyomrom egy hete folyamatosan korog. Bármit és bármennyit pakolok bele, fél óra alatt mindent feldolgoz. Dolgozik az ideg... (De nem elemzem az állapotomat, ez a dolog most elsősorban nem rólam szól. Amellett, hogy igyekszem vigyázni magamra, amennyire tudok, nagyon nehéz.)

Anyu 30 nap alatt 7 kilót fogyott. 50 kiló. Tegnap még a húgommal ketten sikerült ráállítanunk a mérlegre, ma már nem ment volna.

Anyu ma azt álmodta, hogy egy kék kutya futott utána.

(Nekem viszont most muszáj sulis anyagot összaállítanom, megyek.)

Péntek

Reggel 5-kor kezdődik a nap, attól kezdve ezer dolog, szervezés, tervezés, háziorvos, kollegákkal egyeztetés, telefonok, vendégek. Például Totó.

Anyu nagyon örült, de nagyon ki is merült.

A húgommal ketten voltunk ma is anyuval, és sokszor kellettünk is ketten, így mi is hulla fáradtak vagyunk. Én konkrétan nem merek volán mögé ülni, annyira.

Ebben a helyzetben nem lehet előre tervezni. Holnapig sem. Minden anyu aktuális állapotától függ. Vannak jobb perióduskái, amikor "itt van velünk", de akkor is hamar elfárad.

Rengetegen írtatok üzenetet. Ne haragudjatok, nincs erőm külön mindegyikre válaszolni, így itt köszönök meg minden egyes üzit, erőküldést, bátorítást.

 

Csütörtök

Hogy legyen egy kis humor is. Legalább a blogon.

(Itt ülök, de csak nézek ki a fejemből...)

Szerda

Napi szinten ezer dolog a listán. Napi szinten ezer telefon (hívás és fogadás), üzenet, email, kérdés, válasz, kérdőjel... Már tényleg végképp nem tudok megjegyezni semmit. 

Ma betegszállítóval a kórházban vizsgálaton (mellkas röntgen, hasi ultrahang). Újabb rossz hírek. 

A betegszállító reggel negyed 8-kor a lakásban, 5 perc alatt a kórházban, aztán ott várunk délután 2-ig. Egy, a halálán lévő emberrel. Nem tudom leírni, miket éltünk át, borzalom volt nézni anyu szenvedését. A katéter nagy segítség volt.

És holnap újabb tortúra vár ránk szintén betegszállítóval: onkológia. HA anyu lesz olyan állapotban. Nem teszem ki még egyszer ekkora megterhelésnek. Majd akkor megyek én a leletekkel.