Derengett a nap, amikor kinéztem a teraszon. Kellemesen friss idő, párától nedves, színes falevelekkel díszített talaj, csend hívogatott a szabadba. Felöltöztem hát, bekapcsoltam a hármas számú lejátszási listát a telefonomon, fülhallgató a helyére. 2.5 km-t futottam a bemelegítés után. A saját tempómban, kényelmesen. Mert ma ehhez volt kedvem. Közben szólt a zene, néztem az új házakat, kerteket. Néhol érezni lehetett a készülő reggeli illatát. A gyerekek színes táskáikkal iskolába mentek, a felnőttek dolgozni. Én meg csak futottam, megállás nélkül. Hiszen három nap múlva két hétig megint a bezártság jön, ha szerencsém lesz, kapok majd egy óra szabit, és ha az idő is engedi, kimehetek a házból mozogni.
Futószerkó
Anno, amikor évekkel ezelőtt elkezdtem futni, felhúztam a szabadidő ruhámat és mentem. (2009-ben úgy nézett ki a futás, hogy pár lépést voltam képes kocogni, aztán öt perc séta jött. Se fizikailag nem bírtam, se mentálisan.) Aztán kitaláltam, hogy nem azért nem megy a futás, mert 20+ kiló túlsúlyom van, hanem mert nincs futószerkóm. Nézegettem én a boltokban, aztán rájöttem: ha megveszem a tapadós futónadrágot, abban a 60+ centis combjaimmal biztosan ki nem lépek az utcára. Jött egy futócipő. De maradt a szabadidő ruha. Amikor már leadtam a túlsúlyom jelentős részét, akkor vettem egy nyári és egy őszi futónadrágot és egy őszi felsőt. És egy sport melltartót. Azóta is csak ezek vannak. Van néhány sportos, kényelmes pólóm, azok tökéletesen megteszik.
Szerény véleményem szerint, ha valaki futni szeretne, hobbi szinten, mint én, annak nem érdemes hatalmas anyagi kiadásokba bonyolódnia futó ruházat miatt. Persze megteheted, de nem attól fogja bírni a tüdőd, nem a legdivatosabb PE-s vagy RR-s nadrágtól fogják bírni a comb izmaid, és nem a legtrendibb színű cipőtől visznek majd maguktól a lábaid. Lehet rajtad a legdrágább, legdivatosabb holmi is, futhatsz azért, mert ez most menő, ha nem szereted, ha fejben nem vagy képes ott lenni, megette a fene az egészet.
Naplemente
A kettővel ezelőtti lakhelyemen, azaz az albérletben a Radnótin keletre nézett az erkélyem. Ritkán, de előfordult, hogy akkor ébredtem, amikor az első napsugarak éppen besütöttek a hálószobámba. Inkább korábban keltem, sokszor volt lehetőségem a teraszon végignézni a napfelkeltét.
Ez az egyik kedvenc régi napfelkeltés képem (még akkor is, ha félek a póktól):
Annyira szeretem a naplemente (és a napfelkelte) színeit! Izzóak, erőteljesek, határozottak, miközben a környező égboltot babarózsaszínre, meleg, barátságos sárgára, a kék mindenféle kedves árnyalatára festik. Teljesen más a fókuszban, teljesen más, ha az egészet nézem. De mindenképpen vonzó, szemet gyönyörködtető. És nem tudom megállni, hogy ne álljak meg az út szélén, hogy lefotózzam néhány pillanatát. Tejfölös túró ez, avagy ezt nem lehet megunni.
Képes a telefonom kamerája gyönyörű képeket készíteni, de még ha mindent bele is ad, akkor sem tudja visszaadni ugyanazt a képet, mint amit szabad szemmel láttam. Talán azért néha egy-egy hangulatot igen.
A kisautóm már tudja, hogy ha naplemente felé járunk és elkezdek sikítozni, akkor hamarosan útszéli parkolás következik. És türelmesen megvárja, amíg fotózok. Szerintem hamarosan már automatice be fogja kapcsolni a vészvillogót...
R: sonkás sajtos rántotta petrezselyemmel.
Aztán elmentem a városba ügyet intézni (50%-os sikerrel jártam), és ahogy haladtam, úgy kerültem egyre inkább magam alá. Odáig fajult, hogy megint képtelen voltam nekiállni bárminek is. Vasalnom kellene, csomagolnom, takarítanom, kipakolni a konyhát (mert festés lesz, amíg kint vagyok), hajat mosnom (...), ezt a bejegyzést is órák óta írom... Képtelen vagyok koncentrálni, nem emlékszem semmire, csak dobog a szívem, folynak a könnyeim, telik az idő és mázsásak a súlyok.
Így aztán az ebéd kimaradt, de nem is voltam éhes. Később kikészítettem a vacsorának valót, de nem tudtam elkészíteni. Ettem egy marék kesut, később egy darabka kolbászt, aztán egy kis kókuszzsírt, egy vajas-paprikás szezámos kenyeret... Ott van még a kikészített cucc, ahogy ott van a három napi mosatlan edény is...
A pszichodoki tegnap azt mondta: ne álljak ellen az érzelmeimnek, éljem meg őket. Sírjak, amennyit csak kell, ez egy nagyon nehéz időszak, de túl leszek rajta. Ő is segít, sokan állnak még mellettem, a húgomat is, anyut is (...) bármikor kereshetem. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, még ha magamnak kell is megharcolnom a dolgaimat. Ez az én életem, nekem kell döntenem, és bizony meg kell hoznom néhány kemény döntést magamért, hogy most jobban lehessek, hogy aztán majd minden egy más, jobb kerékvágásban folytatódhasson.
(Mint minden, ez is egy olyan dolog, hogy igazán csak az ért(het)i meg, aki ugyanezen már keresztül ment. Aki volt már társfüggő, aki irtózatosan nehezen hozta meg a döntéseit, aki nem tudott beszélni önmagáról, nem tudta kimondani, ami benne van, aki pszichológushoz fordult segítségért, mert kiderült, hogy a saját valósága egy illúzió, akinek kicsúszott a realitás a lába alól...)
És most össze kell szedjem magam és legalább egy valaminek nekiállni. Mert két nap múlva testben és lélekben készen kell álljak egy újabb két hetes osztrák etapra...
Facebook oldal: Boszorkánykonyha
