Mázli...

Hajnali háromkor felébredni arra, hogy megfulladsz: asztmás roham. Aztán túléled, letörlöd taknyod-nyálad, visszaalszol. Mázli, még van két óra az ébresztőig.

Megszólal a vekker, felkelsz, elmész a tükör előtt és nem látod az arcodat. Ja, kellene a szemüveg. Felveszed, tükör: jobb volt szemüveg nélkül. Még jó, hogy ma már nem kell tükörbe nézni.

Megy a munkanap. Aztán kiderül valami, amiről itt nem írok, és úgyse hinné el senki. A lényeg: valaki hibájából én szívok, rendesen. Durván. Először átveszem a húgom szavait és a fejemben vagy fél órán keresztül ordít, hogy "ELEGEM VAAAN!", mellette a nehogy elkezdj bőgni, úgysem segít. Nincs bőgés, nincs puffogás, nincs hiszti, mert habár elegem van, be kell mennem órára, tehát mosoly van, nyugalom és türelem. Még jó, hogy csak a 6. óra és a napközi van mára hátra.

Hazaautózok, leparkolok, de nem állítom le a kocsit, teló Dr D-nek, hogy hányra mehetek. Oké, van még 10 percem, felugrok egy pisire, aztán futás vissza. Még jó, hogy így egyben felviszem a cuccaimat is, nem kell doki után pakolászni.

Pisi, kézmosás, indulás. Már sötét van, az eső is esik, a ház előtti járdán megcsúszok, de ügyesen korrigálok, így talpon maradok. Hogy csúsznak ezek a vizes levelek! Beülök a kocsiba, becsukom az ajtót, amikor is irtózatos bűz csap meg és majdnem lehányom a műszerfalat. Nem sáros levélkupacra léptem, hanem kutyalepénybe. Nincs idő kiszállni, mennem kell, megyek, parkolok, az ablakok letekerve az esőben. Találok a csomagtérben papírtörlőt, de azzal sem tudom a lepényt leszedni, csak kenem szét, ráadásul a kezem is tiszta car lesz. Szuper, legalább a hajam illatos, tegnap mostam.

Elfogy a papírtörlő, a csizmám bűzlik, a kezem barna és szagos. A lépcsőház előtt állok, de így nem mehetek fel a dokihoz. Szerencsére nem nyílik az ajtó. Leveleket szedek az esőben a földről, azzal próbálom tisztogatni a csizmát- minimális sikerrel. De a kezemmel mi legyen? Oké, nézzük a női táskát. Van nálam egy tisztasági betét és kézkrém. Hát legyen: a nyílt utcán bekrémezem a betétet és azzal sikálom a kezem. Még szagos kicsit, de már legalább nem barna.

Nyílik az ajtó, felmegyek. És bűzlök. Nem vészes, és erősen reménykedem benne, hogy a többiek szaglása nem olyan vadászkutyás, mint az enyém.

Lemegy a kezelés. Hazaindulok. A tömb előtti járdán sandán megvilágítja a lámpa a maradék eltalált kutyalepényt. Ott, a nyílt terepen is bűzlik. Jobban mint én. Mázli.

Kényes kérdés: hogy szedjem le a csizmáról a fekáliát? Megoldom. És áldom az eget, hogy nem stoplis cipő volt rajtam.

Köszönöm a mai napot mindenkinek és minden helyzetnek, akik és amik hozzájárultak ahhoz, hogy a pohár mélyére nyomjanak. Gyakorlott vagyok a mozdulatban, jelentem: elrugaszkodtam az aljáról. Ez az a rúgás, amit senki más nem csinálhat meg az ember helyett. Mondhatják, hogy mit tegyél, adhat bárki tanácsot, olvashatsz róla, járhatsz terápiára, semmi nem fog történni, amíg te nem döntesz úgy, hogy elég. Hogy ennyi és nincs tovább. Így nem. Csupán egy dolog történik: az Univerzum (Sors, Isten...) folyamatosan segíteni próbál, állandóan afelé terel, hogy változtass. Amíg hadakozol a dolog ellen, folyamatosan jönnek a leckék, a tulajdonképpeni segítségek, mentőövek. De változás csak akkor következik be, ha úgy döntesz, hogy végre elengeded az evezőt.