Keddi pillanatok

Ma ebéd Belvárdgyulán, úton Pécs felé.

Temető, aztán Frei.

Árkád, ahol nem kaptam a húgomnak libás szalvétát. És ahol egyre inkább idegenül érzem magam. Minden mű, minden műanyag, szinte csak felesleges dolgok a sok felesleges boltban, butikban, egyik márka olyan, mint a másik, az árak közt van "csak" iszonyú különbség, de szinte mindegyik médincsájná vagy médinbanglades... Még a mosdóban is üvölt a zene, sehol egy kis nyugalom, egy kis levegő, csak az egymás mellett és egymással szemben hömpölygő tömeg...

Holnap anyuékhoz utazom, jönnek a húgomék is Pestről. Mint több éve már, idén is elfurikázok mindenkit a temetőkbe.

Imádom a húgom gyerekeit. Okosak, értelmesek, talpraesettek. Amikor kicsik voltak, igyekeztem annyit velük lenni, amennyit csak lehetett. Legszívesebben most is felkapnám mindkettőt, az ölembe ültetném, babusgatnám, puszilgatnám őket, mesét olvasnék, megtörölném az orrukat. Csakhogy M. már lassan 18, majd' két méter, P. is lassan 13 és olyan magas, mint én... De még mindig nagyon szeretek velük, a közelükben lenni. A mai napig sokat beszélgetünk, ha találkozunk, de lassan alakulgat a kis saját életük, leginkább már csak figyelem őket, a kis felnőttet, aki bennük lakozik.

Nem gondolkodtam mindig így. Nagyon sokáig fel sem fogtam, mit jelent az, hogy most, így, ebben a formában itt vagyok, egyértelműnek vettem, hogy velem, körülöttem vannak a szeretteim. 

Apu nagyon korán halt meg. Azon a napon (lassan 18 éve már) indult el bennem valami. Az a nap terelt afelé, hogy felfogjam: az élet MOST van, egyáltalán nem biztos a holnap, és ha valaki meghal, soha többé nem tudom már tőle megkérdezni, nem tudom elmondani, mert ezen a Földön nincs tovább.

Sok szerettem meghalt azóta, sőt ápolóként ketten a kezeim között mentek tovább egy másik világba. És nem tudhatjuk, nekünk mennyi időt szánt a sors. Ez nem szomorú, mert itt ilyen a létezés: itt lehetsz, aztán egyszer csak menned kell. De amíg itt vagyok, szeretnék minőségi időt tölteni azokkal, akik fontosak. Csak amíg itt vagyok, tudom meghallgatni, megkérdezni, elmondani, átölelni.

Ma a temetőben fotóztam a kis angyalt. Temetőben, ahova majd egyszer mi is kerülünk. Nekem a Mindenszentek, a Halottak napja régóta nem azt jelenti, hogy drága, hatalmas koszorút meg mécsest viszek a sírra. Mert ezek a halottak a szeretteim, az ismerőseim, akikről nem csak ezen a két napon emlékezem meg, akik máskor is szóba kerülnek, akikre gyakran gondolok, akik a szívemben élnek. Mert szerettem, kedveltem őket. Nekem ez valahol egy szeretet-ünnep, olyan, mint egy születésnap. Ami valahol az is, hiszen ők az angyalkák alatt a földi létből valami másik (lét)formába kerültek már. És tanítás-ünnep is: addig kell élni, addig kell szeretni, amíg ez a földi lét lehetővé teszi. Mikor van ez? Tűnjék bármilyen elcsépeltnek ez a rövidke szó: most.

Lufi sztori, állapotjelentés

(Sóhaj.)

Nosztalgia. Őrség. Cicák, természet, jó levegő (...), nyugalom.

Boldogság: amikor a városban odajön egy cica, felveszem, dagaszt és dorombol.

A képen ott van a lufiságom is. Már egyáltalán nem zavar. És csak azért írok erről, mert többen kérdeztétek.

Szépen látszik a fenti ábrán, hogy idén július közepéig nyugodt volt minden (már ami az emésztésemet, a mérleget illeti). És gyönyörűen látszik, hogy július 14-én minden hirtelen, egyik pillanatról a másikra megváltozott. Iszonyú görccsel vitt el a mentő, ami azóta szerencsére ne fordult elő. 

Ami így negyed év elteltével javult: a folyamatos hányinger. Nem múlt el, de mérséklődött, kajaundorom egyre ritkábban van. És a szédülés is mérséklődött, de folyamatos. Étvágyam igazán még mindig nincs, de megtanultam, hogy enni kell, ha csak kicsit is, ha "cart" is. Szinte mindennek kicsit savanyú ízt érzek. Néha már egész rendes adagot is meg tudok enni. Tudatosan próbálok nem csokin és nutellán élni. Ami nem változott 2.5 hónapig: a nulla széklet. A mai napig hétvégenként egy napot rászánok a hashajtásra, ami vicces: nem igazán hatnak a hajhajtók sem, még három-négyszeres adagban sem. Kábé fél hónapja itt is van minimális változás: vannak napok, amikor reggel sikerül megszülnöm egy körömnyi kakszit. Szó szerint megszülöm. Akad alkalom, hogy a sokadik rápróbálásra. Nem tudom, hol marad bennem az étel, mert azért eszegetek, de ahhoz képest semmi nem jön ki. Valószínű ettől (is) a lufiság: az alhasam 3 hónapja egyfolytában kidudorodik, jobb oldalon fáj, ehhez jön a gyomorlufiság is elég gyakran.

El lehet vele lenni. 

A héten kell menjek eredményekért a kórházba, de őszintén megmondom: nem izgat már az orvosi vonal. Persze ha lesz még további lépés, megyek tovább, de eddig szinte minden negatív, a papírok-leletek-vizsgálatok alapján majdnem egészséges vagyok. Mindenesetre semmi végzetes bajom nincs. Van türelmem, kivárom a végét, ha lesz egyáltalán. Ha meg nem, akkor így van jól.

No elég is erről ennyi, megyek olvasni kicsit (iszonyú izgalmas könyvet kaptam kölcsön a húgomtól!), aztán kihasználom, hogy szünet van: szüneteltetem magam, azaz alukálok, amennyit csak tudok.

Összefoglaló: 43. hét

Összefoglalók 1-32. hét itt
33. hét itt
34. hét itt
35. hét itt
36. hét itt
37. hét itt
38. hét itt
39. hét itt
40. hét itt
41. hét itt
42. hét itt

Heti haladás: 56km, idei eddigi összes: 1551km.

Keto seédletek

aldoklik a szmítóépem, nincs me minden betű sem, vannak viszont képek, lementem a blobam amí leet. (Majd a kölcsön épről javítom az itt inyzó betűket.)

Péntek, szombat

Pénteken ébredéskor csak egy pici gubacs volt a gyomromban, de hamar meggyőztem magam, hogy minden rendben lesz a bemutató órán. Szépen el is kezdődött a nap és ment a maga útján. A 3. óra előtt ettem egy falat csokit, ittam pár korty vizet, aztán elmentem mosdóba, és a tükörbe nézve fújtam egy nagyot: hajrá! Ebben a pillanatban, becsöngetés előtt 3 perccel megjelent a fogorvos, jött szűrni. Sebaj, megoldom. És megoldottam. Az óra pedig jól sikerült. Én nem tudok színészkedni, ha csak erre az órára készültem volna, a gyerekeken nagyon észre lehetett volna venni, azt is, ha eddig nem németül zajlottak volna az órák. Ügyesek voltak, mint általában. Őszintén: a legjobban azt vártam, amikor feladtam a házit. Kivetítettem digi táblára:

És nem az óra vége miatt vártam, hanem hogy tényleg legyen egy kis szünet. Mert utána karácsonyig egyhuzamban sok délutánozással nagyon kemény lesz.

És vártam, mert estére beszédem volt magammal. Konkrétan döntéseket hoztam annak érdekében, hogy 

- ne a körülmények határozzák meg, hogy érzem magam

- elég volt mindennemű félelemből a jövővel kapcsolatban

- az életem nevű egyenletbe határozottan vissza kell helyeznem magam.

A szombat már ezek szerint telt.

- Dolgoztam, de csak két órát.

- Csökkentettem a netes órák számán.

- Haladtam az itthoni dolgaimmal, lista nélkül. Annyi mindent kell csinálni, hogy ha erről listát írok, rámegy egy napom. Úgyis adódik egyik dolgo a másikból, fölösleges leírni, inkább csináltam.

- Főztem is.

Mini város, sok séta. Nyáriasan meleg, csodás napos délután volt. 

És az egóm (?), a kisördögöm (?) ott kucorgott a vállamon, és sugdosta a fülembe a hülyeségeit. Hogy lufi vagyok. Hogy az a bemutató óra lehetett volna még ennél is jobb. Hogy igazán öltözhetnék nőiesen, nem mindig sportosan. Blabla. Na egy idő után olyan elegem lett belőle (magamból), hogy virtuálisan akkora maflást kapott, hogy csak na. El is hallgatott, én meg sétálhattam -végre nyugodtan- tovább. 

Azt szeretném, ha jól éreznéd magad a bőrödben. 

Legkésőbb mostantól, és lehetőleg az idők végezetéig!

Yael Adler

Csütörtöki pillanatképek

Új játék tesin.

És egy német órai feladat egy része:

Ezt én kreáltam, néha változatosabbá lehet vele tenni a tanórát. (Nem nagy kunszt, ha valakit érdekel, megírom a programnevet.)

És a mai, egyszerűen szeretem ezeket a rajzokat:

A tegnapi fullos szétesettségem egy fokkal jobb volt ma. 

Történtek dolgok, amikkel sosem tudtam mit kezdeni, most sem tudok (szülő vs más gyereke, szülő vs szülő, szülő vs sulis dolgozó, szülő vs tanító ... ), egész napi fő feladat volt odafigyelni arra, melyik gyerek melyikkel nem játszhat (?), nem ülhet mellé (??), nem lehet a közelében (???), nem szólhat hozzá, blabla. Ezt a témát sem ragozom. De amikor hazaértem és leparkoltam a ház előtt, csak ültem a kocsiban és szó szerint csak néztem ki a fejemből. A hülyeségtől roppant módon el tudok fáradni. És nagyon nehezen regenerálódom. Újabb fejlesztési terület...

Hát persze, hogy hoztam haza munkát. És azzal a lendülettel, ahogy felértem a lakásba, tettem is az egészet a sarokba. (És az sem izgat különösebben, hogy holnap bemutató órám lesz. Készültem rá, ugyanúgy, ahogy a többi órára is szoktam, lesz, ami lesz, sikerül, ahogy sikerül.) Mert életem egyenletéből egyetlen dolog hiányzik mostanában: én. Egyedül magamra nincs időm, tegnap kellett volna eredményért mennem a kórházba, de továbbképzés, ezer éve nem voltam teremben, egy nagyot sétálni, nem hallgattam zenét (...), és ezen luxus dolgok mellett belebüdösödik a mosogatnivaló a mosogatóba, a szemét a fullra tele szemetesbe, nem főztem, szinte nem ettem, és mindezt nem panasznak szánom. Csupán tény, ami nem tetszik, ezért változtatok.  A gépet is kikapcsolom, ez csak egy világító doboz, inkább ki-kinézek az ablakon, rá-rápillantok a naplementére.