Vasárnap: hála és élet

Nagyon szeretem az életet. A számomra felfogható Univerzumot, a Földet az egészen speciális mivoltával, ami lehetővé teszi, hogy élet lehessen rajta, hogy itt lehessek. Szeretem a színeket, a kék égboltot, a felhőket, a nap sárgáját; a vizeket, a hegyeket, a lankákat; az erdőt, a málnabokrot, a fűszálakat a rajtuk sütkérező katicákkal... Számomra egyre inkább kalitka az a társadalom, amiben élünk. Reggel felkelsz a panelban, elmész dolgozni, este fáradtan hazaérsz, megeszed a többnyire műanyag kajádat, bebújsz az ágyba és alszol. Hogy reggel felkelj a panelban és dolgozni menj... Műanyag ruháink vannak, műanyag bútoraink, műanyagok a "testápoló szerek", fertőtlenítünk nyakra-főre, illatosító itt, légfrissítő ott, már az iskolákban is nyitástól zárásig árad ránk a 4G. A boltok szürkék: fém és műanyag. A polcokon elvétve találni élelmiszernek nevezhető dolgokat. És minden, de minden műanyagba csomagolva, ami azonnal a kukában landol... 

Pénteken a suilval Óbányára kirándultunk. Kimondhatatlanul vártam már, hogy kint lehessek, hogy erdőben legyek, színek között, fák között, beton dzsungeltől, zajoktól távol. A madárcsicsergés, a patak csobogása természetesen egyszerű és nagyszerű nyugtató. Ott van az élet. Persze ittam a Bodzás forrásból, hoztam haza is a vizéből. Na abban megmosdani: az az igazi felfrissülés. Csoda jó kis nap volt.

Ma korán keltem, anyuékhoz mentem egy röpke látogatásra. Hűvös volt a reggel, felhős az ég. Tökéletes. Szekszárdon még kómás voltam, aztán tankolás után jót beszélgetttem a kutas hölggyel, kicsit felébredtem. Mivel az elkerülőn útépítés folyik, a központ felé vettem az irányt. Csak amikor a kórház után eltereltek, jutott eszembe, hogy szüreti fesztivál van. Előttem ment egy Opel, arra tapadtam rá, simán átvezetett sok-sok kacskaringó után egy olyan utcába, ahol már kiismertem magam, akkor is megköszöntem, most is megteszem. Bekapcsoltam a rádiót. Szuper régi számok szóltak, mindet ismerem, hát énekeltem, ahogy a torkomon kifért. És nem győztem megköszönni azt a sok-sok apró, de nagyszerű dolgot, ami csak az úton történt.

Aztán azt, hogy bármikor mehetek anyuékhoz. Sőt hogy még van anyukám, sőt egy nagymamám is. Szörnyen házsártos-zsörtölődős kedvében volt, jókat nevettem rajta.

A kertben is van nyoma az életnek.

Ezeken a köveken jártam már akkor is, amikor megtanultam menni. És jaj, de sokat játszottunk a góréban!

Őszre jár az idő, annak minden szépségével.

És akkor még ő is!! Egy totál cuki, nagyon barátságos, kedves, gyönyörű, doromboló cicek!! Jól megsimiztem. :) Legszívesebben elhoztam volna haza (ő egy ilyen "senki macskája", de sokat van anyuéknál), de szegénynek nem lenne jó a panel első emeletén, és sokat lenne egyedül...

Az élet odakint van és egyben bennünk is, telis-tele apró csodákkal. Boldog az, aki ezeket észre tudja venni.

Péntek

Este van. A hetek óta tartó és ma is tomboló hőség lassan alább hagy. Sokan hazaérnek a munkából, akinek szabad a hétvégéje, ma este kicsit nyugodtabban ül le a lakásban, holnap nem kell olyan korán kelni. Elcsendesedik lassan a lakótelep.

Annyi dolgom lenne, hogy szó szerint azt sem tudom, mit fogjak meg, minek álljak neki. Hát hagyom a muszájt, jöhet az, amit szeretek: bejegyzést írok.

Az idő robog. Lassan már egy hónapja dolgozom az új suliban. Hetekkel ezelőtt beszéltük meg, hogy Óbányára megyünk szeptember közepén kirándulni. És ma már meg is volt a túra...

Két hete, a CT-s bejegyzésben is említettem, hogy a Jóisten viccelődik velem. Nagyon élvezi. Tegnapelőtt kaptam időpontot tegnapra a nődokihoz. Megszerveztem a helyettesítést, a fél iskolát mozgósítottam, hogy ott tudjak lenni időben a rendelésen. Mindenki készségesen segített, de ott fent a Kisöreg vicces kedvében volt: a vizsgálat előtt megjött a mensim...

Ma ugye egész napos túra. Iszonyatos émelygéssel ébredtem, és maradt is a kínzó hányinger, emellett a női belső szerveim pogóztak. Egyáltalán nem tudtam enni, de még csak gondolni sem ételre (kb. 2 hete volt egyszer egy ilyen nehéz napom). De valamit csak kellene legalább vinni, hiszen egész nap menni kell! Pakoltam két nagy marék mogyorót, pár szem csokis mazsola került még bele, azt néha meg tudom enni. Hát a buszon, délután, hazafelé vettem elő a hatalmas elemózsiás dobozkát, amiből R., a mellettem ülő kislány kicsemegézte a csokis mazsolákat, a mogyi felét szétosztottam a körülöttem ülő gyerekeknek, a maradékot R-val falatoztuk. Itthon M-féle borsófőziből ettem egy kis adagot kb 3 ek bulgurral és 2 falat fasírtot tudtam még elcsócsálni. A hányinger estig megmaradt.

Ez nem tragédia, csak roppant kellemetlen. 

Mérlegre csak azért állok néha, mert figyelnem kell, fogyok-e vagy hízok. A túrázós gatyám ma reggel bő volt rám, és 61 kilót mutatott a mérleg. És ma nem is voltam túlzottan lufi. Itt is megy ám fönt a kuncogás, mert tegnap 63 voltam, holnap meg lehet, hogy megint 64 leszek...

Minden negatívum ellenére tudom, érzem, hogy az Univerzum/Isten/Sors (...) fogja a kezem. Mert a sok kellemetlenség ellensúlyozására sok-sok jó dolog is történik. Rengeteg, nem is tudom hirtelen mindet felsorolni. Pl. a mai túra csodajó volt. Szuper csapat, imádott környezet, végre nem panel, nem épület, hanem zöld, víz, levegő, élet.

A túracipellőm is tökéletesen vizsgázott.

Végre hűvös van este.

Két nap szün jön, amit tulajdonképpen úgy alakítok, ahogy szeretnék. A mosás már kész, csak az összes többi dolog vár rám, amiket jobb lenne, ha megcsinálnék, de gyakorlatilag ha elmaradnak, akkor sem áll meg a világ.

De most még most van, és tiszta szívből hálás vagyok a mai napért, hamarosan megyek és olvasok még kicsit A varázshegyből, aztán jöhet az alvás a frissen felhúzott ágyneműben. B. után szabadon: Na, ki a király?

Túra Óbányán

Majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt a nagypalli sulisokkal kirándultunk a Zengőre. Ma a babarci iskolásokkal mentünk egy óbányai túrára. Nyárias idő, tündér gyerekek, szuper kollegák, imádott Óbánya, az erdő, patakcsobogás... Nagyon jó nap volt.

Tanmese a gazdagságról

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre hétéves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegénységben is élnek emberek és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családba született. Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát: -Nos, mit gondolsz erről az útról? 

-Nagyon jó volt apa! -Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek? -Igen. -És mit láttál meg mindebből? -Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig, amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket. Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben,mire a kisfiú hozzátette: -Köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetünk…

(forrás)

kép

„Az úton járás egyfajta művészet. Ha mindig sietünk, elfáradunk, és nem érünk célba. De ha megállunk, és nem megyünk tovább, akkor sem jutunk el a célig. Az úton járás művészete azt jelenti, hogy a horizontra, a látóhatárra tekintünk, és arra gondolunk, hová is akarunk eljutni, vállalva az út összes fáradtságát. Az út pedig sokszor nehéz. (…) Mert van sötétség, jönnek sötét napok, az eltévelyedések napjai, sőt az elesések napjai! Elesik valaki, elesik… De gondoljatok csak mindig erre: ne féljetek az eleséstől! Az úton járás művészetében nem az a fontos, hogy ne essünk el, hanem hogy ne maradjunk a földön. Kelj fel azonnal, és menj tovább. És ez szép, ez egy mindennapos munka, az utat járni emberien, emberséggel. (…) Ne félj tovább menni!” 

(Ferenc pápa)

CT, Teddy, varázstáska...

A naptáram tele pirossal karikázott bejegyzéssel. És már nem is írok fel mindent, csak ami időpontos. Július 14. óta néz így ki, és ez a hét még rendesen lájtos. Kedden munka után nem haza, hanem a kórházba, leletért. Szerdán munka előtt korán kórház, leletleadás, időpont kérés. Csütörtökön helyettesítést kértem 6. órára és napközire, mert fél 1-re időpontot kaptam a kórházban. És ez így megy. Júli 14-től szeptember 10-ig rengeteg vizsgálaton voltam és minden eredmény negatív. A múlt heti kontrasztanyagos CT-n a has-kismedence tájékot nézték, sok minden negatív, de sok minden nem. Most ezeknek kell utánajárni, hogy mi is a helyzet pontosan. A "nyugodjon meg, nincs tumor" nem megnyugtató az eredmények ismeretében, de nem vagyok hajlandó parázni a helyzeten. Az mindenesetre érdekes, hogy mennyire sok minden meg tud változni az ember fejében egyetlen pillanat alatt.

Sokszor terveztem már írni arról, miért nem érzem jól magam az aktuális oktatási rendszerben. Erről regényt tudnék rittyenteni, de semmi értelme. A gyerekeket szeretem. Érdekesek. Mindegyikük egy külön kis csoda. Az okos is, a "buta" is. A jó is, a "rossz" is. Szent meggyőződésem, hogy rengeteget lehet tőlük/általuk tanulni: a világról, önmagunkról. Tanítóként nekem nem elsősorban az a fontos, hogy a gyerek tudja a tananyagot (ezért nyugodtan meg lehet kövezni, ki lehet rúgni...), hanem hogy megismerjük és elfogadjuk egymást, érzelmi biztonságot nyújtani, ezáltal olyan viszont kalakítani, amiben a fő a bizalom és a szeretet, mert ha ez megvan, akkor tudja elfogadni, amit mondok/tanítok, akkor mer szólni, ha valamit nem ért, akkor, ha ismerem, tudok úgy segíteni, ahogy ő igényli. 

Nem vagyok tanköny-munkafüzet-füzet szentháromság-párti. Nincs rá szükség szerintem. Az élet, a tudás nem a tankönyvekben van. Németen pl. használom a könyvet-munkafüzetet, mert hiszen megrendelték, ott van, de van a Meine Mappe, egy minden egyes gyereknek egyedi, általuk kreatívan megalkotott, bármikor változtatható, maximálisan egyéni ízlésre alakítható, színes kis "mappa", ezzel dolgozva elsőtől negyedikig megoldható lenne (nekem) a német tanítása. 

A kicsiknél minden német órán plusz egy fő van jelen az órán. Ő Teddy. Játszik velünk, nincs veszekedés, ki legyen a következő egy játékban, mert Teddy a gyerekek fülébe súgja, kihez szeretne menni; figyeli a gyerekeket az asztalon ülve, mindenkinek segít, szeretethiány esetén bármikor megölelhető. 

Életkori sajátosságok, készség-, képességfejlesztés. Sok ehhez hasonló kifejezés szerepel a NAT-ban is. Az érzelmi intelligenciáról -ha jól tudom- nincs szó, pedig tudomásom szerint nagyobb szerepet játszik az életben való beválásban mint az IQ. 

Biztosan egy szakember is meg tudja mondani, jól dolgotzam-e, ha megnézi az órát. A gyerekeket kérdezni sem kell, spontán módon értékelik az ember munkáját. Én onnan tudom, hogy jól dolgoztam, ha a gyerekekkel jól éreztük magunkat órán, tanítóként látom, hogy elérte-e az óra a célját, és amikor hiába csengettek ki, a gyerkőcök nem akarják abbahagyni a munkát.

Ez az ismerkedős szakasz izgalmas, érdekes, de fárasztó is: a gyerekek feszegetik a határaimat, megnézik, meddig mehetnek el, és én is sok dolgot kipróbálok, hogy lássam, hol tartanak, kit mi érdekel, mennyire terhelhetők, szeretnek-e rajzolni, vizuális típusúak-e, szeretnek-e körjátékozni (...), milyenek egyénként, milyenek közösségben (...). Érdekes, hogy amíg velük vagyok egy tanórán, szinte megszűnik a külvilág, csak amikor bemegyek a tanáriba és leakasztom a vállamról a varázstáskámat (mert az is van, jön velem szinte minden órára), akkor érzem, hogy fáradt vagyok.

Cukik a gyerkőcök. Komolyan már előre várom, holnap reggel milyen sztorikat mesélnek.

(Megjegyzés: egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jól csinálom. És bármilyen ötletet szívesen fogadok.)

SEX IN A PAN DESSERT RECIPE (SUGAR-FREE, LOW CARB, GLUTEN-FREE)

INGREDIENTS

Click on the underlined text below to buy ingredients!

Pecan Crust

• 1 1/2 cup Almond flour
• 1/2 cup Pecan meal (or make it by grinding pecans in a food processor)
• 2 tbsp Powdered erythritol (or granulated)
• 1/3 cup Butter (measured solid, then melted)

Cream Cheese Layer

• 1/4 cup Heavy cream
• 1/4 cup Powdered erythritol
• 1/2 tsp Vanilla extract
• 8 oz Cream cheese (softened)

Chocolate Layer - Option 1 (Old Version)

• 1 cup Heavy cream
• 1 cup Unsweetened almond milk
• 1/2 cup Powdered erythritol
• 3 oz Sugar-free dark chocolate (chopped)
• 2 tbsp Butter
• 1 tsp Xanthan gum
• 1 tsp Vanilla extract

Chocolate Layer - Option 2 (New Version)

• 1/3 cup Cocoa powder
• 1 1/2 cup Heavy cream
• 1/3 cup Powdered erythritol
• 1/2 tsp Vanilla extract

Whipped Cream Layer

• 1 1/2 cup Heavy cream
• 2 tbsp Powdered erythritol
• 1/2 tsp Vanilla extract
• 1 oz Sugar-free dark chocolate (shaved using a peeler, grater, or shaver)

INSTRUCTIONS

Crust

1. Preheat the oven to 350 degrees F. Line a 9x9 in (23x23 cm) baking dish with parchment paper.
2. In a large bowl, stir together almond flour, pecan meal, and powdered erythritol. Stir in melted butter until a crumbly dough forms. Press evenly into the lined baking dish.
3. Bake for 12-15 minutes, until golden and firm. Set aside to cool.

Cream Cheese Layer

1. While the crust is baking, make the cream cheese layer. Use a hand mixer to beat the cream, vanilla extract, and powdered erythritol together, until stiff peaks form. Gradually beat in the softened cream cheese, a bit at a time, until well combined.
2. Once the crust has cooled, spread the cream cheese mixture evenly over it.

Chocolate Layer - Option 1 (old version, like pudding)

1. While the crust is cooling, make the chocolate pudding layer. In a medium saucepan, combine the heavy cream, almond milk, sugar-free dark chocolate, butter, and powdered erythritol. Cook over medium-low to low heat, stirring frequently, until the chocolate is melted and sweetener dissolves (about 5-10 minutes). Be careful not to get the heat too high to avoid burning the chocolate.
2. Gradually sprinkle the xanthan gum into the saucepan a little at a time (don't just dump it in) and immediately whisk to incorporate. Continue to heat for about 5 minutes, whisking constantly. Remove from heat, then whisk in the vanilla extract.
3. Cool the chocolate pudding for 15 minutes (it will thicken, but still be liquid). You can add more xanthan gum if needed, but don't add too much or it will get slimy. Stir/whisk again after cooling, then pour it over the cream cheese layer.
4. Cover with plastic wrap, making sure it's directly against the surface to prevent a film forming. Refrigerate for at least 2 hours.

Chocolate Layer - Option 2 (new version, faster)

1. While the crust is cooling, make the chocolate layer. Beat the heavy cream, powdered sweetener, and vanilla until stiff peaks form. Beat in cocoa powder gradually.
2. Spread the chocolate whipped cream over the cream cheese layer.

Whipped Cream Layer

1. Use a hand mixer to beat the cream, vanilla extract, and powdered erythritol together, until stiff peaks form.
2. Spread the whipped cream over the chocolate layer. Sprinkle chocolate shavings on top.
3. Refrigerate for 1-2 more hours (or as long as needed until serving) to fully set.

RECIPE NOTES

Update: The old version of the chocolate pudding layer is back by popular demand! I've posted both options above, so you can decide which one you want. The older version takes longer and sometimes people have issues with thickening, but tastes more like pudding when you get it right. The newer version is faster but more like a chocolate whipped cream layer.

Serving size: 2.25" square, or 1/16 recipe

forrás

Motiváció

"Mert ez a legfontosabb: hogy elindulj, és aztán hogy jó irányba menj (kis kanyarok beleférnek. néha nagyok is), hogy ne kínlódj az edzőteremben, ha nem szereted a súlyzókat; ne kínlódj a rekortánon, ha nem szeretsz futni; ne tekerd a biciklit, ha utálod (de figyelj, nem a komfortzóna átlépés megspórolásáról beszélek!! Tudod??!!) Találd meg azt a sportot, ami Te magad vagy! Amiben jól érzed magad! 

Nem baj, ha utoljára középiskolában próbáltál meg futni, ahogy az sem, ha nem tudsz kötelet mászni vagy fejállásban vigyorogni, vagy hogy sosem voltál még csoportos órán, mert félsz, hogy az első gyakorlaton elvérzel. A lényeg, hogy mindezek ellenére/mellet tegyél egy lépést… egy lépést a határaid lerombolása felé…. legyen az egy első edzés, vagy egy intenzívebb edzés a tegnapinál, vagy bármilyen újabb kihívás… 

Csak az első lépés nehéz. A második már könnyebb, és a többi… ááá, már lépned sem kell, vinni fog a lendület! 

Lépj ma is – mert sport nélkül lehet élni, de nem érdemes!

Lépj, és örülj, hogy léphetsz! Légy büszke magadra, hogy léptél! 

Szeresd, amit csinálsz! És persze: mosolyogj:)" 

forrás: Bárhogy is legyen: mozogj

Összefoglaló: 36. hét

Összefoglalók 1-32. hét itt
33. hét itt
34. hét itt
35. hét itt

Izgalmas hét volt, mégsem izgultam, "csak" nagyon kíváncsian vártam a gyerekeket, milyenek lesznek, sikerül-e első nap az összes nevet megtanulnom (...). Mert hogy idén is új munkahelyen kezdtem, új iskola, új kollegák, új gyerekek, új szülők, új útvonal...

Hétfőn reggel évnyitó. Cuki volt, nem hosszú, az igazgatói beszéd is lényegretörő, közvetlen, aranyos.

Kedden CT.

Szerdán munka. Szörnyen elfáradtam. Nem egyszerű fejben tartani, mikor merre menjek, hol van az x terem, melyik osztályban lesz órám, az itteni csengetési rend számomra kínai, de nagyon.

Csütörtökön viszont minden simán ment, nagyon jó kis nap volt.

Pénteken már fáradtak voltak a gyerekek, meg én is, hulla fáradtan értem haza. Egész héten tartottam a bevált "hagyományomat": előre készülök órákra, lapocskákkal, segédanyagokkal együtt teszem össze az órákat.

Szombaton Hőgyész, Mária köszöntés (anyu is az, mami is, keresztanyám is).

Vasárnap (is) látástól vakulásig készültem órákra.

Szombat reggeli kép. Fáradt az arcom, de a mosoly maradt, kifejezetten örültem, hogy lenézve láttam a lábamat, azaz épp nem volt a hasam hatalmas lufi. :)

Ami szintén szuper: az egyik laboreredményt a héten megkaptam, és hát le a kalappal, V. után szabadon teljesen rendben van. A másikra még mindig 1 hónapot várni kell, a CT eredményre jövő hétig.

Hát ételre még mindig nem igazán költök, bár vasárnap délben kifejezetten éhes voltam, még a gyomrom is korgott. Aztán nem volt nagy evészet, egy tányér leves.

Kellemetlen helyzet a folyamatos hányinger, szédülés, szorulás, de nem panaszkodhatok, el lehet vele lenni. Persze remélem, hog kiderül, mi okozza és lehet orvosolni a dolgot. Ez a szitu most már lassan 2 hónapja totálisan erősíti bennem, amit a nagyszüleim mindig mondtak: "Csak egészség legyen".

Heti haladás: 34km, idei eddigi összes: 1232km.

Imposztor

Amióta csak az eszemet tudom, azt érzem, hogy nem vagyok jó, nem vagyok elég jó. Sőt nagyon sokszor azt is, hogy egyaltálan nem értek dolgokhoz, amiket csinálok, csak mások hiszik. A tanárom tehetséges zongoristának tartott, én mégis úgy könyveltem el magam: csak pöntyögök. Zeneiskolás voltam, jó hallásom volt, szépen énekeltem, de a kórusban, főleg fellépéseken csak tátogtam, nehogy kihallatsszon, ha hamisan énekelek. Jó tanuló voltam, de mindig butának tartottam magam. Tanító lettem. Nem szoktak utálni a gyerekek, én mégis szinte minden nap megkérdezem magamtól: te jó ég, te nem is értesz a gyerekekhez, mit keresel itt?! A mai napig az a véleményem, hogy nem értek a gyerekek nyelvén, nem tudok tanítani. De meggyőződésem az is, hogy nálam mindenki jobban főz, mindenki ügyesebb, talpraesettebb (...). Negyvennégy éve érzek így. És csak a napokban olvastam róla valahol, hogy ennek a dolognak neve is van: imposztor szindróma. Nagyon kemény belső munkával valamennyit javult a helyzet, de még mindig nevetséges. Vagyis siralmas.

(Kép és szemléletes bemutatása a helyzetnek itt.)

Sokszor azért nem születik blogbejegyzés, mert visszaolvasom, amit begépeltem, és megállapítom: na, ez olyan rossz, hogy még a saját naplómban sem hagyom benne. És kitörlöm.

Azt hiszem, ez egy olyan dolog, amire oda kell figyelnem. Mert baromság az egész. Ezt az eszemmel tudom, a lényemmel kell elfogadtatnom.

(Ne gondoljátok, hogy például erről is olyan könnyű írni a nyilvános, virtuális naplómba. De talán valakinek segíthet, ha hasonló cipőben jár, ha felfedezi: nincs a dologgal egyedül.)

A szeretet ereje, avagy amikor csoda történik

Van egy "fixa ideám". A gyerekekről. Pontosabban arról, hogy például az iskolában nincs olyan, hogy "rossz gyerek". Aki nem a társadalmi normáknak megfelelően viselkedik, azzal történt valami. Az nehéz körülmények között él, esetleg nem kap elég/megfelelő szeretetet, éhes, fáj valamije (...), de lehet, hogy csak rossz napja van. Ők még gyerekek. Kicsik. Nehezen tudják megfogalmazni, mi van velük. Ahelyett, hogy beszél(get)nének a gondjaikról, belerúgnak a másikba, megcsípik, meghúzzák a haját (...). Ha "rossz" valaki, kapásból tudom, hogy valami van a háttérben. Nem vagyok pszichológus, és sokszor sajnos idő sincs az alapos beszélgetésre, de hiszek a jóság és a szeretet erejében. Én szívvel "büntetek". És csodák történnek.

Ma tesin az egyik kisgyerek minden indok nélkül elkezdte piszkálni a társait. Kértem, hogy úgy bánjon velük, ahogy ő is szeretné, ha vele bánnának. Mosolygott, játszott tovább. Pár perc múlva folytatódott az egyre durvább kötözködés. Megszakítottam az órát, csajos pink sípomat megfújva felállt a tornasor. Elmondtam azoknak, akik nem tudtak a problémáról, miről van szó. És megbeszéltük, hogy közösen fogunk "büntetni". A rosszalkodót magam mellé állítottam, átkaroltam a vállát, szemben a többiek. Annyit kértem, mondjon mindenki egy JÓ tulajdonságot a "delikvensről". Nagy csönd. Majd bátortalanul emelkedett egy kéz: "Okos". Majd a következő: "Jó vele focizni". Aztán egyre több kéz volt a magasban. A "rossz gyerek" lassan fel merte emelni a fejét, arcán egyre szélesebb volt a mosoly. Egyszer csak valaki odalépett hozzá a tornasorból: "Ne haragudj, hogy tegnap kiabáltam veled", és kezet fogtak. A "rossz gyerek" erre: "Köszönöm". Jött valaki más is a tornasorból: "Sajnálom, hogy a múltkor gonoszkodtam veled". Ölelés. "Köszönöm." És ez így ment percekig. Őszintén mondom: alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Számomra ez csoda volt. És egészen óra végéig boldogan játszottak tovább, senkire még csak rászólni sem kellett.

Gyors dobozolás munkába

Marék mogyoró, 2 főtt tojás (előre megfőzve), saláta fokhagymaszósszal.

Egyéb dobozolós bejegyzés például itt.

„Úgy élni az életed, hogy alapvetően senkitől nem vársz el semmit, hatalmas szabadság. Rájössz, hogy szinte rendíthetetlen vagy, mert valami belül kikapcsolta a „hogyan kellene a dolgoknak lenniük” gombját.”

Kedd: amikor Isten viccelődik

Szóval júli 14-én ismeretlen eredetű, iszonyatos görcs, mentő, kórház, mindez Kalocsán. Saját felelősségre nem maradtam bent, megígértem, hogy itthon kivizsgáltatom magam. Nem az ígéret, hanem magam miatt és azért, mert a görcs ijesztő volt és nem tudom, kibírnám-e még egyszer, megyek is sorban. Nőgyógyászat negatív, urológia negatív, fogászat negatív, most a gasztroenterológia vonalon menetelek. Múlt héten vérvétel. A lelet szuper, 2 csillag (hemoglobin 0.2-del magasabb, MCV 1-gyel magasabb a megengedettnél), két mínusz (amiláz és karbamid alacsony), a többi ideális. Az immunológiai rész lelet 5 hét múlva lesz meg.

Mára volt időpontom CT-re (hasi, kis medencei). Mivel munkaidőben kellett mennem, megbeszéltük T-val, hogy bemegy helyettem az első két órára, én meg a CT-ről egyenesen sietek a dolgozóba. Gondoltam: 1 perc alatt megvan a vizsgálat, aztán már mehetek is. M. jött velem, voltak páran a váróban, kontrasztanyagot ittak, nézték az órát. Még kérdeztem is, vajon milyen íze lehet, bár annyira nem érdekelt, hiszen én úgyis gyorsan végzek. Amikor felvették az adatokat és aláírtam a beleegyező nyilatkozatot, várni kellett. Oké. Majd kijött a nővér, hozott egy kancsót, poharat: ezt igyam meg 20 perc alatt, aztán kopogjak be. Hű, hát jó. Víz íze van egyébként, le is döntöttem. Kopogtam, jó, várjak. Sorra jöttek ki az emberek, kanüllel. Szegények- gondoltam-, biztos komoly bajuk van. Behívtak. Belső terem, tök modern CT gép, kedves hölgy. Így feküdjek, blabla. Fekszem. Kényelmes, tiszta. És ekkor a hölgy elkezdi paskolni a könyökhajlataimat, kézfejeimet.

"Ugye nem azért csinálja, mert meg fog bökni?"- kérdeztem kétségbeesetten és már be is pánikoltam. "Hát az érfestő anyagot valahol be kell juttatni!" Anyám, hát ilyen nincs! Riadózott az agyam, hogy de hát múlt héten böktek, voltam vérvételen, és különben is, erről nem volt szó, ezt senki nem mondta! (Iszonyatosan félek a tűtől, a világból ki tudnának kergetni még a gondolatával is.) Aztán -és ezt ki is mondtam hangosan is- "eldöntöttem, hogy nem hisztizek. Nekem is jobb, a nővérkének is. Még jó, hogy nem néztem előre a neten utána, mert az baromság". (Ugyanis beparázok és el sem megyek a vizsgálatra.) Szóval kaptam egy kanült, bele egy sóoldatot. Majd vizsgálati utasítások, gépbeálltás, és ekkor már nem volt para, csináltam, amit mondanak. A vizsgálat után maradt a kanül, még fél órát kellett vele várni kint az esetleges mellékhatások megjelenése miatt. Kaptam rá vattabucit, hogy ne is lássam a kék kupakos szúrós izét. Aztán vissza, kanülkiszedés. A lelet után hétfőn érdeklődhetek.

Mondanom sem kell, hogy az óráimnak vége volt, amíg a kórházban voltam. Közben persze jeleztem, hogy nem fogok menni. Kellemetlen, de ezen sem agyalok, mert fölösleges: nem lógtam, tudták, hol vagyok, és mindenki elhiheti: szívesebben tanítottam volna, semmint tűt szúrjanak belém... De több mint 40 év (!) kellett ahhoz, hogy felfogjam: az egészségem fontosabb a munkánál. Sokkal. És ha -szerencsétlen módon- munkaidőben kapok időpontot orvoshoz, el fogok menni. (Ugye nálunk nem fizetnek helyettesítést, ezért kellemetlen, viszont első nap én is felajánlottam a kollegáknak, hogy bármi közbejön nekik, bármikor helyettesítem őket.)

Ott a teremben, amikor már bent volt a kanül, felnéztem "az égre", és magamban azt mondtam: "Jól van, Kisöreg, rendesen megvicceltél azzal, hogy nem szóltál a tűről. Na, majd este beszélgetünk.". Persze azonnal tudtam, hogy óriási segítség volt mindez: hogy fogalmam sem volt a CT-vizsgálat menetéről, így aztán nem izgultam, nem idegeskedtem fölöslegesen. Ráadásul csodálatos kórházi dolgozók kezei közé kerültem (megint), rend volt, tisztaság, kedvesek voltak, nyugtatóak, mosolygósak, precízek, informatívak.

Esténként tényleg beszélgetek "az Öreggel". Lassan 30 éves rítus, hogy alvás előtt olvasok, aztán elmondok egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet és egy Esti imát. Olyan másfél-két éve pedig megbeszélem az Univerzummal/Istennel/Sorssal (...) a dolgokat. Megköszönöm, ami jó volt a napban, és ilyen mindig (!) van, bőséggel, így legtöbbször bele is alszom a kis minden esti hálaadásomba. Tudom, hogy ma is így lesz. :)