Reggel R. jött be a munkahelyemre, volt kollegám. Nagyon örültem neki, mert Ausztriában él és nagyon ritkán találkozunk. Olvassa a blogot, onnan tudta, hogy itt dolgozom. Nagyon jó volt látni, pár szót beszélni és hogy elhozta a barátját is, akit végre megismerhettem. R., itt is köszönöm a látogatást, az ölelést és minden mást!
R: 2 vajas-paprikás kenyér, keto kávé
E: 1 szalámis-vajas-paprikás sajtos szendvics, 2 gesztenyelisztes-lekváros palacsinta, keto kávé
Délután: az ebédre vitt 2. szendvics, felturbózva krémsajttal és májassal, 1 lekváros palacsinta, mogyoró
V: mogyoró, májas-krémsajtos 2 kenyér
(Irtó éhes voltam. Nem mondom, hogy jóllaktam, de nagyon jó volt érezni, hogy ettem.)
Mozgás: 6 km
Régen, ha valamiben döntenem kellett, készítettem egy Benjamin Franklin, avagy pro-kontra listát. Már tavaly nagyon gondolkodtam azon, hogy meg kellene próbálni a külföldi kéthetezés helyett itthon élni. Pro-kontra lista volt, de a fejemben. Aztán idén döntöttem: elvállalom a németországi munkát elsősorban azért, mert a kinti család által finanszírozott repülővel utazhattam (és a repülés mindig nagy álmom volt), de aztán itthon maradok. Március közepén végeztem Hartheimban, közben is ment és azóta is megy a munkakeresés itthon, dolgoztam a Madisonban, majd most egy másik helyen (update 2016.08.22.) vagyok felszolgáló.
Szeretem ezt a munkát. Nehéz fizikailag is és szellemileg is, de ettől függetlenül jó, sok öröm van benne, rengeteg emberrel találkozom, nem nyűg mosolyognom a vendégekre.
A Madisonban kezdtem, amit tudok, ott tanultam. Profik voltak a kollegák, a vezetés profi módon kezelt, mint újoncot, már abból napi szinten tanulni tudtam, ha csak figyeltem a munkatársaimat. (Update 2016.08.22.)
2016-ot adósságokkal indítottam, mert ugye 2015. októberétől itthon voltam, munkát kerestem, de nem találtam. Kaptam kölcsön barátoktól, családtól, és el is fogadtam, amikor már biztos volt, hogy lehúzok Németországban legalább egy etapot, a fizu jó volt, tudtam, hogy vissza tudom adni a kapott pénzt. A hartheimi második etap fizetése épp elég volt a külön kiadásokra (autó műszakiztatás, gumicsere, osztrák vállalkozói TB, tagsági díj (még nem szűntettem meg, mert idén még mentőövnek benne van a pakliban 1-2 osztrák ápolós etap)), aztán áprilisban már itt álltam munka és anyagi háttér nélkül. A madisonos 400 Ft-os órabér a csekkekre sem volt elég, hiába dolgoztam éjjel-nappal. A piriformisom fel is adta, volt egy hét kényszerpihenő is, amikor annyira fájt a farom, hogy sírva nyüszítettem a fájdalomtól. (Update 2016.08.22.) Kemény spórolós döntéseket hoztam itthon, aminek már egy hónap után látszódtak a kézzel fogható anyagi eredményei is, de gyakorlatilag mindenről le kellett mondanom. Benzinről, tusolás-vízről, géppel mosásról, hajmosásról, villanyról, és a kajáról is. Közben még a futócipőm is megadta magát.
(A lassan négy hónapos magyarországi lét alatt már van összehasonlítási alapom arra vonatkozóan, milyen a külföldre kimászkáló, anyagi biztonságos és az itthon lehetek, de nem jutok egyről a kettőre-állapot előnye és hátránya. Egyértelműen anyagiakban mutatkozik meg a különbség.)
Minden lemondás simán ment, de a testem egy élő dolog, és a nagyon rendszertelen, nagyon kevés táplálék nagyon hamar oda vezetett, hogy habár nehezemre esett, elkezdtem elfogadni az élelmiszer-segítséget. Kaptam csomagot blogolvasóktól, elvittek-meghívtak egy-egy menüre, ahol már nem néztem, hogy az étel lisztes-e, cukros-e, örültem, hogy ehetek, és ettem is, szó szerint, mint egy éhező, faltam, amíg csak volt a tálban és a tányéromon. És elkezdtem megvenni a legolcsóbb dolgokat: legolcsóbb parizert, virslit, paprikát a reggeli kenyeremhez, de csak amikor akciós volt; névnapomra kávét kértem mindenkitől (és kaptam is), a tojást régóta nem piacon veszem, mert olcsóbb a bolti...
Futócipő kell. Így kértem, hogy ha van valakinek felesleges, használt, kidobásra szánt, szóljon. Kaptam is, két blogolvasó is küldött, az enyém talpát megragasztották, a hárommal felváltva megfutom idén a 2016 km-t.
Aztán észrevettem, hogy kezdem megszokni a segítséget. Ami nem rossz ahhoz képest, hogy egy éve még elfogadni is képtelen voltam, viszont nem szeretnék átesni a ló túlsó oldalára sem.
A múlt héten kaptam több nagy felajánlást. Akkor kezdett bennem motoszkálni, hogy azon túl, hogy nagyon szerencsés vagyok, amiért ilyen sokan segítenek, én még mindig nem panaszkodhatok, hiszen ha nem is elengedően, de csurran-cseppen "élelmiszerre", (Update 2016.08.22.) van munkám van fedél a fejem felett (...), sokkal több ember van, akinek fele ennyije vagy semmije sincs, a segítség nekik kéne, nem nekem. A motoszkálás másik fele az, hogy ez így nem mehet a végtelenségig, ha ebben a helyzetben vagyok, akkor ez így nem jó, talán nem vagyok a jó helyen, talán változtatnom kellene ahhoz, hogy legalább alap szinten menedzselni tudjam az életemet, hogy teljen kajára, hogy ne legyen luxus a napi tusolás és az elalvás előtti kislámpa-használat az olvasáshoz (...).
Örülök ennek a munkának, közben természetesen keresek folyamatosan másikat is.
Érdekes, hogy pont ez, hogy nincs, tanított meg igazán arra, hogy nem a pénz a legfontosabb.
Nagyon nagy boldogság nem utazni kéthetente, nem csomagból élni és nem csomagolni állandóan; hogy minden reggel kiülhetek a teraszomra és nézhetem-hallgathatom az "én kis arborétumomat", hogy akkor engedem le és húzom fel a redőnyömet, amikor akarom; hogy akár hajnalban is felkelhetek és mehetek futni; hogy legalább itt, ahol lakom, nincs főnököm, hogy nem kell lábujjhegyen járnom, csöndben lennem a lakásban; akkor telefonálok, amikor akarok, akkor eszek, amikor akarok, találkozhatok szinte bármikor a családdal, barátokkal, ismerősökkel; fantasztikus, hogy ott lehettem M. ballagásán, hogy részt vehetek a családi ebédeken; hogy kimehetek a piacra (még ha csak nézelődni is); hogy gyalog 20, biciklivel 10 perc alatt ott vagyok a munkahelyemen; hogy Mohácson lehetek, a városban, amit imádok, ahol imádok élni...
MINDENKINEK tiszta szívből és hálásan köszönöm a segítséget. MINDENKINEK tiszta szívből és hálásan köszönöm a felajánlásait. Nem fafejségből nem fogadom el, és nem azt mondom, hogy vissza fogom utasítani, ha kapok egy cukkinit ("fölöslegeset", saját kertből), de meg kell tanulnom a saját lábamra állni, meg kell tanulnom továbblépni, ha erre van szükség.
