Keresőnek mondanám azt a férfit, akiről ez a történet szól.
Keresőnek azt nevezzük, aki keres, de nem feltétlenül talál. Nem is feltétlenül tudja, hogy mit keres, egyszerűen keresésnek tekinti az életét. Egy napon a kereső úgy érezte, hogy Kammir városába kell mennie. Már régen megtanulta, hogy szigorúan követnie kell az ismeretlenből, a bensőjéből származó előérzeteit, úgy hogy mindent hátrahagyva el is indult.
Két álló nap gyalogolt poros utakon, mire megpillantotta a távolban Kammir városát. Nem sokkal azelőtt, hogy elérte a város szélét, a gyalogút jobb oldalán egy domboldalra lett figyelmes. Üde, zöld színben pompázott fák, madarak, gyönyörű virágok tarkították; alacsony, lakkozott léckerítés övezte. Bronzfényben csillogó kiskapu csábította hogy belépjen.
Hirtelen megérezte, hogy nem is érdekli már a város, engedett a csábításnak, hogy egy kicsit megpihenjen itt. A kereső bement a kapun, és lassan elindult, körülötte itt is, ott is kövek fehérlettek elszórva a fák között. Hagyta, hogy pillantása megpihenjen a színpompás paradicsom minden apró részletén, akár egy pillangó. Szeme a kereső szeme volt, s talán ezért is vette észre rögtön az első kövön a feliratot:
Abdul Tarek, élt nyolc év hat hónap két hét három napot.
Beleborzongott, amikor rájött, hogy nem akármilyen kő ez, hanem síremlék. Szomorúan állapította meg, hogy ilyen fiatalon kellett valakit ide temetni. A férfi körülnézett, és látta, hogy a szomszédos kövön is van felirat. Odament, és elolvasta:
Dzsamir Kalib, élt öt év nyolc hónap három hetet.
A kereső megrendülten állt. Temető ez a gyönyörű hely, és minden egyes kő valakinek a sírját jelzi! Egyenként végignézte a köveket. Mindegyiken hasonló sírfeliratot látott: egy nevet és a halott pontos életkorát. Legnagyobb megdöbbenésére azonban a legidősebb halott is csak alig valamivel több mint tizenegy éves volt... Mérhetetlen megrendülésében sírva fakadt.
A temetőőr éppen arra járt, odalépett hozzá. Egy pillanatig néma csöndben nézte, ahogy sír az idegen, aztán megkérdezte, hozzátartozóját gyászolja-e.
- Nem, nem a hozzátartozómat - felelte a kereső. - Hanem mi történt itt? Mily borzalom esett ezen a városon? Miért a sok halott gyermek ebben a temetőben? Milyen szörnyűséges átok ül e város népén, hogy külön sírkertet kellett létrehoznia a gyermekeknek?
Az idős férfi elmosolyodott.
Nyugodjon meg. Nincs rajtunk semmiféle átok. Csak egy régi hagyomány él tovább körünkben. Elmesélem. Amikor valaki betölti a tizenötödik évét, a szülei ajándékoznak neki egy ilyen könyvecskét, mint amilyent én is itt hordok a nyakamban. A hagyomány úgy kívánja, hogy attól a naptól fogva valahányszor nagy örömben van része a gyermeknek, kinyitja a könyvecskét, és feljegyzi:
Bal oldalra, hogy mi volt...jobbra pedig, hogy meddig tartott az öröme. Megismerkedett a menyasszonyával, beleszeretett. meddig tartott a lángoló szenvedély, a megismerkedés öröme? Egy hétig? Kettőig? Három és fél hétig? Aztán az első csók izgalma, az első csók felejthetetlen öröme - az meddig is tartott? A csók másfél percéig? Két napig? Egy egész héten át? És a terhesség, az első gyermek születésének öröme? És a barátok esküvője? És a találkozás a távoli vidéken élő testvérbáttyal? Mennyi ideig tartott az öröme ilyenkor? Órákig? Napokon át?
Úgyhogy feljegyzünk minden pillanatot, amit élvezünk... minden egyes pillanatot.
Mikor valaki meghal, nálunk az a szokás, hogy kinyitjuk a könyvecskéjét, összeadjuk mennyi ideig tartott az öröme, és ezt írjuk a sírjára. Mert szerintünk csak ez az igazi idő, amit ÉLT.
A fenti történet Jorge Bucay: Elgondolkodtató történetek című könyvéből származik. Megjelent azEurópa Kiadó gondozásában. forrás
(Felkelés 01.45)
